Finisterre, a világ vége, ahol az én utam is véget ért, nem mindennapi körülmények között... Ha visszagondolok rá, csakis hálával tartozom! :-)

Az éjszakát 100 kilométerrel Santiago de Compostelától Ourense városban töltöttem, mivel Santiagóban nem találtam szállást. Éjjel 11 órakor estem be a hostelbe és reggel korán már indultam is tovább Santiagóba, így a városból semmit sem láttam. Szó szerint semmit, mert éjjel már, reggel meg még sötét volt, de ennek most így kellett lennie. Reggel 7 óra előtt elindultam az állomásra, ami szerencsére csak negyed órányi sétára volt a szállásomtól, így bőven elértem a 8 órakor induló vonatot. Irány Santiago, ezúttal nem gyalog... 

Az út vonattal csak fél óráig tartott, fél 9-kor már a santiagói vasútállomáson találtam magamat, ahonnan csak át kellett sétálnom a nemrég épített buszpályaudvarhoz. A buszjegyet már 3 nappal előbb megvettem online Finisterrébe, így semmi más dolgom nem volt, mint megkeresni a járatom helyét és megvárni a buszt. Emlékszem, Villalcázar de Sirga alberguéjében nyomkodtam a telefonomat este 10 óra előtt a jegyvásárlást intézve, amikor odajött hozzám az a rondán köhögős hülye gyerek és rám szólt, hogy kapcsoljam le a fejlámpámat... Na ezzel a jeggyel utaztam Finisterrébe. Már akkor is éreztem, hogy baljós jelek vannak a levegőben, de akkor még nem sejtettem, hogy mi vár rám... Már az is különös volt, hogy ezúttal nem mentem be a katedrálishoz és nem öleltem át Szent Jakab szobrát hálám kifejezéseképpen, de most erre egyszerűen nem volt idő, a busz 9 órakor indult. Mondanom sem kell, hogy tele volt a busz zarándokokkal, csak egy-két helyi gallego utazott rajtunk kívül a járaton.

A majdnem háromórás utazás alatt hasznosan töltöttem el az időt, mert a telefonomról megvettem a repülőjegyet hazafelé. Nem is tudom hogyan csináltam, mert egyébként olvasni sem tudok buszon, hiszen olyankor mindig hányingerem lesz, de itt most valahogy sikerült ezt émelygés és hányás nélkül megúsznom. Hiába, nagy úr a kényszer, az utolsó néhány napban tökélyre fejlesztettem a jegyfoglalási technikámat. Ezzel el is dőlt, hogy 2 éjszakát maradok Finisterrében és utána Portón keresztül fogok hazarepülni. Ha lúd, akkor legyen kövér, így még gyorsan a Portó felé tartó Flixbusra is megvettem a jegyet, miközben a kanyargós utakon száguldottunk Finisterre felé. Nem is tudom hogyan nem dobtam ki a taccsot... :-) Útközben fotóztam néhány képet, főleg akkor, amikor először pillantottam meg az óceánt, majd déli 12 óra előtt begördültünk Finisterrébe.

Izgatottan bandukoltam az úton az Albergue Por Fin felé. Aki nem tudná, ezt a szállást már több mint 10 éve Aranka működteti, aki annak idején maga is megjárta a Francia utat és beleszeretett Finisterrébe. Nem csodálom! Ha a hosszú út után végre magyar szóra vágytok és egy otthonos, kényelmes, tiszta alberguét kerestek a világ végén, akkor az nem lehet más, mint az Albergue Por Fin! Évekkel ezelőtt jártam már itt, de most úgy adódott, hogy egy nagyon kedves zarándoktársam, Erika vállalta az önkéntes hospitalera szolgálatot, akivel megbeszéltük, hogy 2 napot maradok, ő pedig erre a két délutánra szabadidőt kapott Aritól. (Nem, ő nem az az Erika, akivel több zarándokutat megjártunk már együtt, ő egy másik. Ő például meglátogatott a kórházban, amikor az első térdműtétem történt, szóval vele is van közös múltunk...) Izgatottan léptem be tehát az Albergue Por Fin ajtaján! :-) Erika ott ült a regisztrációs asztalnál, éppen egy német zarándokot fogadott, majd utána nagy ölelések közepette üdvözöltük egymást. Annak rendje módja szerint engem is beregisztrált, majd felkísért a szobámba és megmutatta az ágyamat, melyen egy szép, névre szólóan felcímkézett kagyló várt rám. (Ahol az ágy végén a kék törölköző lóg, na az az én ágyam.) Miután lepakoltam és elfoglaltam a helyemet, mosni szerettem volna (mosógéppel), de kiderült, hogy a szálláson erre már nincsen lehetőség, mivel a szemközti házban egy szuper mosoda nyílt, ami sokkal egyszerűbb és tényleg csak át kell menni az út túloldalára hozzá. Összeszedtem néhány piszkos ruhámat és átbattyogtam a mosodába, ahol a mosógépeken kívül szárítógép is rendelkezésre állt és az automata leírásán is el lehetett igazodni. Sőt, még bankjegyváltó automata is segített a pénzváltásban, ha esetleg szükség volt rá.

A zarándokok folyamatosan szállingóztak az alberguébe, ezért úgy beszéltük meg Erikával, hogy majd csak délután 4 óra körül indulunk a közös bóklászásra. Addig én elsétáltam a kikötőhöz, majd tovább az öböl felé. Csodálatosan sütött a nap, az óceán gyönyörű kék színben pompázott én pedig nagyon jól éreztem magam. Nem siettem csak nézelődtem és semmi másra nem volt gondom, mintsem átadjam magam a megérkezés örömének. 

Erika elmondta, hogy melyik a legjobb étterem a sétányon és megbeszéltük, hogy estére foglalok ott két helyet, hogy megünnepeljük a találkozásunkat. Így is történt, lefoglaltam egy asztalt és már alig vártam, hogy eljöjjön az este, mert Erika finom tengeri herkentyűket helyezett kilátásba, amiket nagyon szeretek! Addig azonban bőven volt még idő, így felkerestem az öböl csücskében található Froiz supermercadót.

Szombat délután lévén be akartam vásárolni némi elemózsiát a hétfői utazáshoz, mert nem voltam benne biztos, hogy vasárnap nyitva lesz-e a bolt, ráadásul ez remek alkalomnak bizonyult, hogy vegyek némi apró ajándékot a családomnak és a barátnéimnak, így hát bevágódtam a Froizba és egy bő fél órát eltöltöttem ott. Vettem egy liter dobozos gazpachót (imádom!), egy kis sajtot, sonkát és péksütit az utazáshoz, majd elkezdtem keresgélni a fűszerek között. Célirányosan kutakodtam és végül megtaláltam, amit akartam. Máskor is vittem már haza Spanyolországból és nagy sikert aratott, így jó szívvel merem ajánlani mindenkinek a füstölt fűszerpaprikát! Nem egy drága ajándék, de biztosan mindenki örül neki. A lényeg, hogy legyen ráírva, hogy SMOKED és ha nem csípőset akartok, akkor a DULCE vagyis az édes változatot vegyétek. (Az erős a picante.) 75 gramm, kis helyen elfér (a megtömött hátizsákban is), nem törékeny és nagyon finom! Akár lecsóba, akár gulyásba vagy pörköltbe különleges ízt kölcsönöz az ételnek és tökéletesen harmonizál a magyar ízekkel, a siker garantált! Bepakoltam hát néhány dobozzal a kosárba, fizettem és visszaindultam az alberguébe.

Erika már készen állt az indulásra, így hát nekivágtunk aznapi kalandunknak. Úgy terveztem, hogy a világítótoronyhoz majd másnap megyek el és akkor fogom a naplementét is megnézni, milyen szép búcsú lesz így az óceántól és idei caminómtól... Most  nem a kikötő felé, nem is a világítótorony irányába, hanem a földnyelv túloldala felé vettük az irányt. Útközben egy hatalmas, nagy testű kutya hozta ránk a frászt. Na nem azért mert támadólag lépett volna fel, épp ellenkezőleg, az út szélén terült el teljesen mozdulatlanul. Semmire nem reagált, azt hittük, hogy elpusztult szegény. Ott feküdt a tűző napon és hiába szólítgattuk, nem mozdult. Becsöngettünk a házba, nem voltak otthon, aztán a szomszéd kertből kijött egy pacák, neki is elmondtuk, hogy a kutya nem reagál, mire ő csak legyintett, de azért visszajött velünk a kutyushoz, aki végül hajlandó volt megmoccanni de csak azért, hogy odatartsa az állát vakargatásra. Azt a zsivány mindenit! Kutyabaja sem volt - szó szerint - csak azt várta, hogy valaki végre megcirógassa! :-) Úgy látszik, hogy a szomszéd már ismerte erről az oldaláról, azért legyintett rá. Az ijedtség után továbbmentünk és végre megpillantottuk az óceánt erről az oldalról is! Ugye szép?

Lesétáltunk a fapallókon a homokos fövenyre, ahol már mezítláb folytattuk sétánkat. A homokos parton sokat bohóckodtunk, nevetgéltünk, jól éreztük magunkat. Erika úgy ismerte ezt a partot mint a tenyerét, így egy kisebb sziklacsoporton átmászva olyan helyekre jutottunk, ahová az átlagos turista vagy a zarándok nem igazán merészkedik. Nekem nem is volt olyan egyszerű átmászni, de Erika biztatásával végül sikerült, visszafelé meg már könnyű volt, mert addigra az apály miatt az óceán visszahúzódott a partról és megkerültem a sziklát. :-)

Ezután visszaindultunk a szállás felé, ahol magunkhoz vettünk egy-egy pulcsit, majd elsétáltunk a kikötő felé. Egy kis mellékutcára befordultunk és Erika elvezetett egy különleges bárba, ahol a kikötőre nyílt a kilátás és mindenféle modern művészeti relikviák díszítették a belső teret. Az ablak közelében ültünk le, ahol az asztalt Finisterre magasból fotózott látképe és egy rövid vers díszítette, melynek különlegessége, hogy az angol nyelvű verzió mellett magyarul is rányomtatták a képre! :-)

Ezután elindultunk az étterembe, ahol még délután lefoglaltam egy asztalt. Nem voltak sokan, a spanyolok és persze a gallegók csak később kezdik az esti életet, de így legalább nem zavart bennünket a hangos beszéd. Kértünk egy-egy pohár vino tintót és Erika javaslatára tengeri herkentyűket rendeltünk. Nem a teraszon, hanem a belső helyiségben ültünk le, ennek ellenére egy idő után elkezdtem borzongani. Felvettem a pulcsimat, kortyolgattam a vörösborból, ami kissé át is melegített, de a borzongás megmaradt. Sokat beszélgettünk, de egy idő után valami furcsaságot éreztem, kissé letompultam, nem is tudom elmagyarázni. Amennyire vártam a rákocskákat, annyira nem tudtam belőlük enni. Legalábbis nem annyit, amennyit normál esetben ettem volna, egyszerűen nem volt étvágyam. Magam sem értettem az okát, nem erről vagyok híres, de most így történt. Bevallom őszintén, egy idő után már csak arra vágytam, hogy visszatérjünk a szállásra és lefeküdjek. A borzongás hirtelen hidegrázásba csapott át és nem éreztem jól magam. Visszasétáltunk hát, elköszöntünk egymástól és megbeszéltük, hogy másnap ismét nekivágunk Finisterrének, mert Erika csudaklassz programokat talált ki nekem. Felmentem a szobámba, de már a zuhanyzás is nehezen ment, a forró víz alatt is reszkettem, alig vártam, hogy lefeküdjek. Az éjszakát végignyöszörögtem, rosszul voltam, rázott a hideg. Másnap reggel valahogy összeszedtem magam és felöltöztem, levánszorogtam a társalgóba. Az alberguékben, így a Por Finben is az a szabály, hogy amíg a délelőtti takarítás zajlik, addig el kell hagyni a szállást. Mondjuk az úton nem is kérdés, mert úgyis megy az ember a következő etapig, de itt Finisterrében és Muxiában is több napot maradhat az ember hiszen már vége az útnak, de a takarítás idejére akkor is el kell hagyni az alberguét. Erre készültem én is, úgy terveztem, hogy majd beülök egy közeli bárba és ott egy kicsit megpróbálok észhez térni. Amikor azonban megláttak Ariék, akkor rögtön azt mondták, hogy milyen szarul nézek ki és hogy így ne menjek sehova. Maradjak a társalgóban amíg ki nem takarítják a szobát, utána meg menjek fel és feküdjek le, nem kell délig kóvályognom az utcán. Nagyon hálás voltam érte, mert tényleg nagyon vacakul éreztem magam. A hűtőből kivettem a gazpachót, abból ittam két pohárral, de enni nem tudtam, étvágyam nem volt, ellenben lázam igen. Bevettem egy lázcsillapítót, majd felmentem a szobába és lefeküdtem. Innentől

SE KÉP SE HANG!

Mondanom sem kell, hogy az eltervezett programokból nem lett semmi, sem a világítótoronyból, sem a naplementéből, szegény Erika hiába készült mindenféle programokkal én teljesen használhatatlan voltam! Arra sem ébredtem fel, hogy többször bejött a szobába és megnézte a homlokomat, még csak nem is emlékszem rá. Az egész napot átaludtam, talán egyszer felkeltem pisilni, akkor megint ittam egy kis gazpachót, majd aludtam tovább. Nem készült velem búcsúzkodós fotó sem az Albergue Por Fin előtt, mert amikor lehetett volna, akkor én aludtam. 

Eljött a hétfő reggel és nekem indulnom kellett hazafelé, hiszen megvettem már a buszjegyet a reggel 8:20-as buszra Santiagóig, majd onnan a 12:15-kor induló Flixbusra Portóig. Beállítottam a telefonomat és 6 órakor felkeltem, hogy csiga üzemmódban elkészüljek és elérjem a buszt. Összepakoltam a hátizsákomba és lementem a társalgóba. Még mindig nem voltam éhes, gyakorlatilag a gazpachón kívül 36 órája nem ettem egy falatot sem. Örültem, hogy éltem, de azért szerencsére jobban voltam, mint az előző napon. Erikától és Aritól csak úgy tudtam elbúcsúzni, hogy integettem nekik Ari erkélyére, mivel ők nem az alberguében töltik az éjszakát - annyira cukik voltak, mindketten ott álltak és integettek nekem - én pedig nem tudtam eléggé hálás lenni nekik, hogy azon a nehéz, gyötrelmes napon hagytak engem gyógyulgatni és vigyáztak rám. Magam is csodálkoztam azon, hogy az előző napi K.O. után viszonylag elfogadható állapotban voltam, bár kissé náthásnak éreztem magam. A busz pontosan érkezett és pontosan 8:20-kor indult velünk Santiagóba. Néhány fotót készítettem, majd elnyomott az álom.

Santiagóban ilyen körülmények között eszembe sem jutott, hogy bemenjek a katedrálishoz, de nem is nagyon lett volna rá idő. Addigra viszont megjött az étvágyam és a vasútállomás kávézójában megreggeliztem. Végre ittam egy café con lechét, sajtos sonkás szendvicset falatoztam és narancslevet is kértem hozzá. Ez most nagyon jólesett és úgy éreztem, hogy talán most már megmaradok. A buszra várakozva összeismerkedtem egy szegedi magyar lánnyal Zitával, aki a Francia út után Muxíába ment és ugyanúgy mint én Portón keresztül repül majd haza másnap. A buszon egymás mellett ültünk és jót beszélgettünk. Így legalább könnyebben repült az idő és nem a saját nyűgjeimmel voltam elfoglalva. Vigo felé haladva kattintottam néhány fotót, de már nem érdekelt különösebben a táj sem, de még Porto sem, pedig imádom azt a várost. Délután 3-kor érkeztünk Portóba, ahol elég nehezen találtuk meg a metrót, pedig jártam már itt többször is. Megvettük a metrójegyeket, aztán elbúcsúztam Zitától, mert neki a reptér közvetlen közelében volt foglalása, nekem pedig máshol.

Csak később jöttem rá, illetve csak akkor, amikor már leszálltam a metróról, hogy annál a metrómegállónál sikerült szállást foglalnom, ahová 2015-ben kimetróztam és onnan indultam az akkori Portugál caminómra. A szoba picike, de nekem bőven elég volt, a fürdőszoba ragyogó tiszta és én másra nem is vágytam mint egy jó zuhanyra és alvásra. Hamarosan ott folytattam az alvást, ahol reggel abbahagytam. A másnapi reggelit nem tudtam igénybe venni a szálláson, mert túl korán kellett indulnom a géphez, de amúgy az is benne volt az árban.

A repülőn még találkoztam két másik magyar zarándokkal, akik szintén Finisterrében szálltak meg Arinál, de szerencsére távol ültek tőlem. Azért szerencsére, mert amint hazaértem csináltam egy covid gyorstesztet, ami sajnos pozitív lett. A paprikán kívül tehát ezt is hazahoztam Spanyolországból és így már érthetővé vált számomra, hogy miért voltam teljesen kiütve egész vasárnap, mert bár utálok lázasnak lenni és még a 37,0-nál is képes vagyok haldokolni, de ennyire rosszul még sosem éreztem magam! Ellenben egy nap alatt villámgyorsan átfutott rajtam és egy hét múlva már kutyabajom sem volt.  Most már biztos vagyok benne, hogy Villalcázar de Sirga alberguéjében attól az undok hetyke hülye gyerektől kaptam el a koronavírust, mert azóta egyfolytában csak a baljós jelek keringtek körülöttem. Mindegy, most már túl vagyok ezen is, úgy látszik, hogy ezt is meg kellett tapasztalnom, pedig nagyon rettegtem tőle előtte és több oltást is felvettem ellene, de hiába. A sorsát nem kerülheti el az ember. És még valami. A Jóisten vagy Szent Jakab biztosan velem volt az úton, tehát csakis hálás lehetek nekik ezért, hiszen nem a zarándoklatom közepén vagy közben kaptam el a fránya kórt, hanem a legvégén ott, ahol gondos kezek alatt voltam, ahol vigyáztak rám és nem hagytak magamra. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, ennek így kellett történnie! Éppen ezért vissza kell még mennem, hogy megköszönjem Szent Jakabnak, Arinak és Erikának, talán nem is olyan sokára...! :-) Buen camino, peregrinos!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)