Ma végre büszke voltam magamra és az is kiderült, hogyan lesznek utolsókból az elsők... Találkozás két cuki kutyával, az egyikükben a sorstársamra leltem.... :-)
Ez a nap úgy kezdődött, hogy elbúcsúztam Sharontól, többé már nem fogom őt látni. Még egy plusz napot iktatott be, így lesz ideje körülnézni Lugóban, majd másnap busszal továbbutazik Sarriába, ahol a barátnőjével folytatja immár a Francia úton. Szokás szerint én indultam el elsőnek, Anna majd később jön utánam, úgyis hamar utolér. Reggel 7 órakor léptem ki az apartmanház kapuján. Rajtam kívül egy lélek sem járt az utcán, a spanyoloknak ez még nagyon korai időpont az ébredezéshez. Előző nap megnéztük, hogy merre vezet ki a jelzés a városból, így csak az első nyílig kellett nagyon figyelnem, onnan már az útjelzések vezettek tovább.
Az előző napi esőnek már nyomát sem lehetett látni, teljesen felszáradtak az utcák. Szerencsére nem kellett sokat bolyonganom Lugo belvárosában, sikerült megjegyeznem, hogy melyik mellékutcán kell jobbra fordulnom, így hamar elérkeztem az egyik városkapuhoz, ahonnan már a felfestett sárga nyíl segített a további tájékozódásban. A régi városfalon kívül egy nem túlságosan bizalomgerjesztő ösvényen kellett áthaladni, romos, lepukkant házak és magasra nőt bokrok között.
Jó kis bátorságpróbának bizonyult ez az útszakasz így kora reggel a kihalt utcákon, de végül félórányi gyaloglás után felbukkant előttem a Miño folyón átívelő régi Ponte Vella híd. Itt már előfordultak emberek is, többek között egy magasra nőtt ázsiai zarándok is. Ekkor egy picit megnyugodtam. Huhh.
A hídon átkelve kb. 5-600 métert haladtam párhuzamosan a folyó mellett, majd elérkeztem egy másik, egy modernebb gyalogos hídhoz. Itt kezdődött egy hirtelen emelkedő, amely eleinte meredeken, majd később kitartóan, de már enyhébben kúszott felfelé.
A várost elhagyva ködösebb, párásabb lett a levegő, legalábbis a nyílegyenes aszfaltút mellett jobban feltűnt. Az emelkedőnél már megjelent néhány zarándok is, akik seperc alatt lehagytak, így továbbra is egyedül gyalogoltam a magam kis lassú tempójában. Sokáig a nyílegyenes aszfaltút mellett egy méternyi széles gyalogúton vezetett a jelzés. Néhány jelzőkövön szándékosan és véletlenül elhagyott tárgyak pihentek, várták új gazdájukat.
Egyszer egy szőke peregrina suhant el mellettem és "hello"-val köszönt rám, mire én is hellóval válaszoltam. Aztán gyanús lett a dolog és utána kiabáltam, hogy "Te magyar vagy?" - de nem hallotta, mert fülhallgatót viselt és zenére tempózott. Furcsa deja vu érzésem lett, hiszen tavaly ugyanígy ismerkedtem meg a Francia úton Sacival, akinél szintén a "hello" köszönés vált gyanússá... Alig hogy erre gondoltam, máris meghallottam, amint a lány együtt élt a zenével és valami boldogságról énekelt, szóval innen már biztos voltam benne, hogy magyar. Nem szaladtam utána, úgy voltam vele, hogy ha kell, akkor úgyis találkozunk még. Később San Vincente do Burgo településen egy ital- és snack automatás pihenőnél utolértem és váltottunk pár szót. Így ismertem meg Alizt, aki ugyan nincs a lenti képen, de később még lesz róla is fotó. Arra nem számítottam, hogy automatás bár lesz az út mellett, így természetesen éppen akkor nem volt nálam elég aprópénz, de Aliz kisegített és adott 1 eurót, melyen vettem egy kávét. Aliz elviharzott, utána viszont Anna érkezett. Csodálkoztam is, hogy hol lehet ennyi ideig, már rég utol kellett volna érnie, hiszen ekkor már fél 11 felé járt, de szerencsére nem történt semmi extra. Persze később kiderült, hogy az automaták papírpénzzel is működtek, de hát én ilyesmiket nem szoktam észrevenni... :-)
Az automatás képen egyébként az a spanyol pár látható, akik mindig nagyon vidámak voltak (naná, hiszen spanyolok!) és mindig zenére gyalogoltak. Bár ők nem fülhallgatóval tették ezt, hanem mindenkinek kötelező volt hallgatni amit ők, de nekik elnéztem, mert nagyon sokat biztattak, bátorítottak az úton. Eleinte nagyon zavaró volt a hangos zene, aztán megszoktuk. Innen még sokat gyalogoltunk az országút mellett, néha kisebb erdőkön keresztül, de többnyire a falvakat összekötő aszfaltút mellett.
Addigra már nagyon meleg lett és az aszfalt is ontotta magából a forróságot. A magam részéről nem panaszkodhattam, mert örültem, hogy végre nincsenek már nagy hegyek és ez a tudat valahogy megsokszorozta az energiáimat. Az aszfaltút melletti monoton gyaloglást csak néha törték meg a kisebb települések, de ilyenkor - egymástól teljesen függetlenül - mindketten bohóckodtunk a kereszteződéseknél elhelyezett domború tükröknél.
San Román da Retorta előtt nem fukarkodtak az eligazító táblák, nyilak és útjelzők elhelyezésével...
A mai nap első igazi leülős bárját is itt találtuk San Románban és persze rögtön le is huppantunk az egyik asztalhoz. Ekkor már fél 2 körül járt az idő, megérdemeltünk tehát egy kis pihenőt.
Innen továbbhaladva szerencsére már zöldebb részeken is jártunk, árnyékosabb ligeteken keresztül, de legalábbis nem aszfalton folytattuk utunkat.
Hopp, még egy bár! :-) Na nem volt ez azért annyira közel, nagyjából másfél óra telt el az előzőből való távozásunk óta, de addigra már minden frissítés jól jött. A képen egy német zarándoklány és egy spanyol peregrino látható. Utóbbi egy cuki kutyussal járta a Camino Primitivo útját, róluk ma még lesz szó... Errefelé persze elég gyakran találkoztunk a jellegzetes horreókkal, a galiciai gabonatárolókkal, melyeket Anna rendre le is fotózott.
Innen még jött egy kis aszfaltút, nehogy elbízzuk magunkat, aztán végre feltűnt mai célállomásunk Ferreira, sőt az Albergue Ponte Ferreira tábla is. Tábla ide vagy oda, nekünk kellett még néhányat köröznünk, mire megtaláltuk az alberguét és a megérkezésünk is egészen szürreálisra sikerült...
Az történt, hogy amikor végre feltűnt az út jobb szélén az albergue, akkor szépen befordultam jobbra az udvarra. Kivételesen most én mentem elöl, Anna néhány méterrel mögöttem. Jól nézzétek meg a képet! A bejárat (kőfal) és a recepció (a ház bal oldali ajtaja) között maximum 10 méter lehet a távolság. Nos, ide tartottam a magam kis tempójában, amikor - fogalmam sincs hogy honnan - de hirtelen előkerült egy 25 év körüli pasi (szándékosan nem írom azt, hogy zarándok) és az udvaron keresztül futva lehajrázott! Szó szerint befutott elém és ő lépett be előttem az ajtón. Hátranéztem Annára, hogy ez mi volt?! Én még ilyet sosem láttam! És mi értelme volt? Hüledeztem, aztán én is beléptem az ajtón, miközben a srác barátnője is belibbent. Kettőnk között csupán néhány másodperc volt, de nyilván velük kezdtek el először foglalkozni, őket regisztrálták be először. Túlságosan nem izgatott a dolog, mert volt foglalásunk, de akkor is, miféle stílus ez?! Persze a recepciónál nem bírtam megállni, hogy ne szólítsam meg a srácot és megkérdeztem, hogy miért csinálta ezt? A válasz az volt, hogy ő egy türelmetlen ember és nem szeret várni. Pedig nekik is volt foglalásuk. Aztán mondtam neki, hogy ez nagyon csúnya dolog volt tőle, mire azt válaszolta mosolyogva, hogy tudja, de nem érdekli. Elképesztő!
A nagy sietségnek az lett az eredménye, hogy a hálóteremben már csak 3 ágy maradt, így ők megkapták az egyik emeletes ágyat, míg minket Annával külön raktak. Engem a fiatal párral szemközti alsó ágyra osztottak ki, Annát pedig felküldték az emeletre, ahol egy egész szobát kapott és egyedül birtokolta! A buta fiú, mennyivel jobban járt volna, ha nem siet ennyire! De még nincs vége. A szobában beszélgettem a sráccal, higgadtan, de határozottan. Elmagyaráztam neki, hogy ez a Camino, ide mindenki azért jön, hogy valamilyen szempontból jobbá váljon és mindenki igyekszik a legjobbik énjét kihozni magából. Majdnem mindenki. Aztán megkérdeztem, hogy honnan indultak. Lugóból, ez volt az első napjuk... Német fiatalok voltak. Nem mintha ez bármit is jelentene, nekem nagyon sok kedves emlékem van fiatal német zarándoktársaimról, de ez a srác és a barátnője sajnos nem bővítették ezt a kört. A dolog pikantériája egyébként az volt, hogy nem is foglalták el az emeletes ágy alsó részét, hanem mindketten fent kuporogtak a felső ágyon... Tényleg jobban jártak volna a külön szobával...
Egyébként fél 6 előtt értünk be az alberguébe és nagyon büszke voltam magamra, hogy az előző napokban tapasztalt kínszenvedéseim és nyavalygásaim után ezt a napot egy zokszó nélkül abszolváltam. Naná, hiszen nem voltak magas hegyek és villámlás sem! :-) A 26,5 km távolság - kis túlzással - szinte meg sem kottyant. Na jó, ez erős túlzás. A lényeg, hogy nagyon jó érzéssel töltött el, hogy végre teljesítettem a magammal szemben felállított elvárásaimat. A szokásos fürdés, mosás után kiültem az udvarra naplót írni, erre egy fekete-fehér foltos kutyus - se szó, se beszéd - felugrott az asztalomra és letelepedett elém. Odajött hozzám barátkozni. :-) De kutyás sztorinak ez még kevés, lesz más is... Eljött végre a vacsora ideje, áttelepedtünk egy napernyős asztal alá, mert addigra nagy felhők gyülekeztek az égen. Végre kihozták a levest, azt még az udvaron tudtuk elfogyasztani, de a második fogásnál már be kellett szaladnunk az étkező helyiségbe, akkora vihar kerekedett hirtelen.
Vacsora után Anna felment a rezidenciájára, én pedig a szobában folytattam a naplómat, hiszen a kutyus miatt inkább félbehagytam az írást. Azt még nem is említettem, hogy ugyanebbe a szobába került az a spanyol zarándok is, aki az utolsó bárnál egy német lánnyal együtt szerepel a fotón. Ez a pasi a kiskutyájával járta a Primitivót. A kutyus a szoba hátsó ajtaja előtt feküdt kint az udvaron az eresz alatt, a gazdája meg a társalgóban csevegett a német lánnyal. Gyakorlatilag csak én voltam a szobában, a többiek vagy vacsoráztak vagy kint beszélgettek az előtérben. Így történt, hogy csak én hallhattam meg a szegény kutyus nyüszítését. Addigra már nemcsak esett, hanem dörgött az ég és villámlott is nagyokat, szóval bennem tökéletes sorstársra lelhetett a kutyuka, mert én át tudtam érezni a helyzetét. Azonnal beengedtem a szobába. Először - mint egy rendes kutya - a gazdája ágya alá bújt be és egy darabig onnan hallottam a szuszogását, de aztán fogta magát és nemes egyszerűséggel átszaladt az én ágyam alá, mert talán ott érezte magát nagyobb biztonságban. Ha tudta volna, hogy nálam jobban nem fél senki a villámlástól a földkerekségen! Na mindegy, így már ketten reszkettünk tovább a szobában, de legalább egy picit könnyebb volt elviselnem az égi jelenséget. A kutyus nagyon hálásan nézett rám és állíthatom, hogy az érzés kölcsönös volt!
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)
