Elég ha annyit mondok, hogy Santiago de Compostela? Megérkezés, emlékezés, könnyek és megkönnyebbülés...

Reggel 7:20-kor léptünk ki az albergue kapuján. Meglett a tegnapi gyors utolsó néhány kilométer böjtje, mert alig tudtam beindítani a lábaimat. Nem volt izomlázam, nem fájt semmim, csak mintha ólomból lettek volna. Az első néhány km ezért kissé nehezen indult, aztán szokás szerint belejöttem. Sokan voltunk az úton. Ma mindenki izgatottabban gyalogolt, hiszen a legtöbbünk számára a cél Santiago de Compostela volt! 

Pedrouzo főutcája még nedvesen csillogott az éjszakai esőzésektől, az éttermek zárva, a teraszokon üresen álltak az asztalok. Az álmosan ébredező város még kihaltnak tűnt, csak a zarándokok jelenléte mutatott némi mozgást. Többen kerestük a kivezető utat Pedrouzo központjából, de nem mondhatnám, hogy egyértelmű jelzések segítettek volna bennünket. A gond csak az volt, hogy immár harmadszorra jártam ezen a szakaszon és sejtelmem sem volt, hogy előzőleg merre hagytuk el a várost. Egyszerűen nem tudtam felidézni az emlékeimben az utat, így hát a többi zarándokra hagyatkoztunk, mentünk utánuk és végül ráleltünk a jelzésekre is. Rengetegen gyalogoltak az úton. Hamarosan szép erdei utakra vezetett a jelzés, ahol helyenként kerülgeti kellett a nagy pocsolyákat és itt-ott a felázott talajt.

Persze ahelyett, hogy megreggeliztünk volna Pedrouzóban, ahol bőven volt választék kávézókból és reggeliző helyekből, mi inkább sétáltunk egy órát, hogy aztán beessünk az első bárba, ahol tömeg volt és várakozni kellett a kiszolgálásra. Végül reggeli gyanánt ettünk egy falatkát, ittunk egy café con lechét, majd mentünk is tovább, mert be voltunk sózva. Mielőbb el akartunk érni Santiago de Compostela katedrálisához.

Továbbra is erdei utakon haladtunk, egyre többen és többen. Egy húzósabb emelkedőt is meg kellett mászni, nem mondom, hogy jólesett a párás időben, de a tudat, hogy nemsokára beérünk Santiagóba, átsegített a nehézségeken. Itt az erdőben már megjelent a camino-business. Az erdő közepén már vásárolhattál magadnak mindenféle caminós kütyüt, souvenirt, csecsebecsét. És még sorban is álltak érte! No comment.

10 óra körül érkeztünk a kultikus Santiago határkőhöz, amely még nem magát Santiago de Compostela városát, hanem a tágabb közigazgatási területet jelöli. Végső célállomásunkhoz, Santiagóhoz még kisebb elővárosokon át vezet az út. Itt éppen a Lavacolla melletti repülőtér kerítésénél gyalogoltunk. Tulajdonképpen ez a repülőtér -melyet néhány éve felújítottak - bonyolítja a Santiago de Compostela városába érkező és innen induló utasforgalmat. Éppen a kerítéssel elzárt reptéri terület mögött haladtunk, amikor hatalmas robajjal bezúgott egy leszállni készülő Ryanair gép. Aztán pár perc múlva még egy. Ez már bizony az út végét vetítette előre...  

Később egy fenyvesen át gyalogoltunk, ahol a legtöbb fenyő alsó része elszáradt és csak a tetején lévő ágakon zöldellt a levél. Szerintem nem erdőtűz pusztíthatott erre, mert üszkös maradványokat nem láttunk, inkább talán valami betegség támadta meg az erdőt? 

Éppen Vilamaior településen jártam és elsétáltam egy hotel előtt, amikor megpillantottam egy narancssárga kis furgont. Közelebb érve elképedtem a látványon! A furgon tele volt hátizsákokkal és bőröndökkel, de dugig! A sofőr alig tudta kiráncigálni azokat a csomagokat, melyeket a hotelbe hozott és persze alig tudta bepasszírozni azokat, melyeket a hotelből küldtek előre tulajdonosaik. Ezek mind a "zarándokok" csomagjai voltak, akik ilyen olyan megfontolásból nem cipelték a hátizsákjukat, hanem kocsival küldték előre mindig a következő szállásra. Én megértem, ha valaki idős, nehezen jár vagy sérült, vannak esetek, amikor indokolt lehet a hátizsákok utaztatása, de itt ennyi sérült embert nem láttam az úton! Ellenben rengeteg fiatalt és életerős középkorút, akik uzsonnástáska méretű tornazsákkal járták az utat. Most már értem, hogy az ő cuccaikat hogyan fuvaroztatták... Nekem ez a látvány elszomorító volt nagyon...

Monte do Gozo előtt rendőrök zárták le az út egyik oldalát, de nagyon kedvesek voltak, még pecsétet is lehetett tőlük kapni a credenciálba. 

A domboldalra felsétálva már megpillanthattuk a santiagói katedrális tornyait! 

Innen egy rövid sétával elérkeztünk Santiago de Compostela külvárosába, ahonnan egy hosszú, hosszú városi szakasz következett. Elsétáltunk a San Lázaro Albergue mellett, ahol 2011-ben, majd a La Credencial Albergue mellett, ahol 2018-ban még Erikával szálltunk meg. Előjöttek a régi emlékek és a szívem egyre hevesebben vert, miközben a lábaink már egyre fáradtabbak voltak a sok aszfalttól.

Az óvárosig még elég sokat kellett gyalogolni, de itt már nem álltunk meg, hajtott bennünket a megérkezés vágya. Fél 4 előtt végre feltűnt az utca végén a katedrális tornya és áthaladtunk a boltíves átjárón keresztül a Praza do Obradorio felé... 

...És akkor egyszer csak megint ott volt, ott magasodott fölöttünk méltóságteljesen, szinte átölelt bennünket Santiago de Compostela katedrálisa! Mindig elszorult a szívem, valahányszor beléptem erre a térre, de most a könnyeim is kicsordultak.. Nem hittem volna, hogy idén eljutok idáig. Nehéz volt, nagyon nehéz, de itt vagyok újra! Végtelen hálát és a megérkezés örömét éreztem! Minden teher lehullott rólam, pillekönnyű voltam! :-)

Egy kicsit leültünk még a hotel előtti kőpadokra és néztük a beérkezőket. Néhány ismerőssel is összefutottunk, olyankor nagyon megörültünk egymásnak, mindenki happy volt! Aztán elvezettem Annát a meglepi szállásra. Az eddigi összes szállást együtt választottuk ki, mindig megbeszéltük, hogy hol fogunk megszállni, de az utolsó napon azt kértem Annától, hogy bízza rám magát, engedje, hogy én válasszam ki, remélve hogy majd nem bánja meg. Így is történt, Anna rám bízta a dolgot és én nem is árultam el neki, hogy hova megyünk. Persze egy kicsit izgult, hogy ne menjünk nagyon messzire a központtól, de megnyugtattam, hogy ennél közelebb a katedrálistól kevés helyet lehet találni Santiagóban...

Újra átmentünk a boltíves átjárón és rögtön balra fordultunk, pont nekimentünk a közeli épületnek. Igen, a meglepetés szállás a Seminario Mayor volt (nem összekeverendő a Seminario Menorral), ahol egyszer már sikerült megszállnom. Most is több mint 2 hónappal az érkezésünk előtt foglaltam le ezt a szuper helyet. Talán a zarándokok körében nem ismert annyira, de javaslom megpróbálni. Az a különlegessége, hogy a patinás, régi épület szállodaként üzemel elég borsos áron,  de zarándokok részére tartanak fenn egy egész emeletet vagy legalábbis az emelet legtöbb szobáját. Ezek nagy része egy- és kétágyas szobák saját fürdőszobával. A szobák teljesen egyszerűek, kicsik, mondhatni puritán egyszerűség jellemzi őket, de tiszták és egy zarándok igényeinek szerintem teljesen megfelelnek. De ami a lényeg, az az ára! Fejenként 20 eurót fizettünk a szállásért úgy, hogy ebben a másnapi bőséges reggeli is benne foglaltatott. Az, hogy szinte a katedrális szomszédságában van, már csak hab a tortán! Mondanom sem kell, hogy Annát is lenyűgözte a patinás, szép épület, a gondozott belső kert, a régi bútorok, szóval jól sikerült a meglepi, azt hiszem. :-)

Elfoglaltuk a szobánkat, lepakoltunk, lezuhanyoztunk és amikor éppen indultunk volna a katedrálisba, elkezdett ömleni az eső. Vártunk egy kicsit, addig körmöltem a naplómat, nehogy feledésbe merüljenek az apró részletek, majd amikor az eső egy kicsit alábbhagyott, Anna megunta a várakozást és elindult. Megbeszéltük, hogy 15 perc múlva a Praza do Obradorión találkozunk. Amint kiléptem a kapun, megint leszakadt az ég és bemenekültem a szemben lévő árkádok alá. Éppen annál az ékszerboltnál sikerült menedéket lelnem, ahol annak idején a kagylós nyakláncomat vásároltam (azóta is azt hordom), de most nem mentem be, mert az üzlet zárva volt. Az eső hamar elállt és a téren megtaláltuk egymást. Ekkor már háromnegyed 7 volt és még nem váltottuk ki a compostelát. Mivel tudtam az utat a zarándokiroda felé, így még gyorsan elszaladtunk oda, hátha még be tudunk menni. Szerencsére a nyári időszakban 7-ig vannak nyitva és sor sem állt előttünk, így egy gyors sorszám húzás után máris mehettünk kiváltani a compostelát. Az én sorszámom 1161-es volt, ennyien váltottuk ki aznap... Mindenesetre sokat fejlődött a rendszer 2021. óta, amikor már reggel 7-kor sorban álltunk és csak 9-kor nyitott az iroda. De legalább akkor number one voltam! :-)

Persze a gyors ügyintézésnek most is az volt az előfeltétele, hogy még a szálláson - mialatt zuhogott az eső - beregisztráltunk az  iroda hivatalos honlapján, kitöltöttük a szükséges formanyomtatványt és így már hipp-hopp a kezünkbe is vehettük a compostelát. A dologhoz tartozik, hogy útközben még arról döntöttem, hogy a magam részéről nem fogom kikérni az okmányt, mert hát ugye voltak szakaszok, melyeket nem bírtam és kénytelen voltam átugrani, ami miatt sokáig erős lelkiismeret-furdalással is küzdöttem. Végül a gordiuszi csomót úgy oldottam meg, hogy a megtett távolságot igazoló compostelát nem váltottam ki, hanem csak az egyszerűt, amelyet már 100 km megtétele után bárki kiválthat. Nos, miután Lugótól becsülettel lesétáltam az összes centimétert, így végül arra az elhatározásra jutottam, hogy a hagyományos compostelát mégis csak kikérem. Mert megérdemlem, ugye? :-) Ezután visszasétáltunk a katedrálishoz, éppen jókor, mert már alig találtunk ülőhelyet, de azért még külön elcsíptünk egyet-egyet. A mise fél 8-kor kezdődött és nagyon szép volt. Anna izgult, hogy vajon lesz-e botafumeiro lengetés, de én megnyugtattam, hogy ne izguljon, mert eddig ahányszor csak voltam misén a santiagói katedrálisban, még mindig volt, tehát szerintem most is így lesz. Eme tudományos magyarázatom igazolást is nyert, mert a papok most is lengették a hatalmas füstölőt. Én megmondtam, lesz és kész. És lett. :-)

Mise után még ott maradtunk egy kicsit a katedrálisban gyönyörködni, körbejártuk ahol csak lehetett, de sajnos a felújítások miatt akkor még nem mehettünk fel Szent Jakab szobrát megölelni, ez most kimaradt. Azóta már megint lehet. A katedrálisból kilépve az esőáztatott szűk kis utcákon elindultunk. Egy darabig még szemerkélt az eső, de már nem volt vészes.

Elsétáltunk az utcák végéig egészen az Alameda parkig, ott ültünk le egy teraszon vacsorázni, addigra már meglehetősen éhesen. 

Vacsora után átmentünk a parkba, ahol a két María szobor még most is ugyanúgy állt, mint már oly sok éve. Talán csak a ruhájuk színe változott. 

A szűk kis utcákon visszaindultunk a katedrális felé. A Praza do Obradoriónál a városháza árkádjai alól zeneszó hallatszott, arrafelé vettük az irányt. A szokásos örömzene zajlott, hagyományos népi öltözékbe bújt zenészek énekeltek, muzsikáltak a zarándokok és turisták nagy örömére. Elég sokáig elidőztünk ott, bennünket is magával ragadott a hangulat! 

Éjjel 11 óra után indultunk vissza a szállásra. Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnunk, mert ott volt a szomszédban, ráadásul non-stop recepció üzemelt, tehát kapuzárás miatt sem kellett aggódnunk. Buenas noches, Santiago!  

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)