Sötét alagúton, majd országút alatt egy fekete lyukon mentem át, később meg ide-oda cikáztam az Aragon folyó két partja közt. Estére viszont királynővé váltam! :-)

Nagyon jól aludtam, nem zavart senki a négyágyas fülkémben, egyedül birtokoltam. Összesen négyen szálltunk meg aznap az alberguében, mindenkinek külön box jutott. Egy fiatal spanyol pár és egy francia srác volt rajtam kívül az emeleten. Már reggel 6-kor felébredtem, pedig még koromsötét volt. Szép lassan elkészülődtem és 7 órakor már hátizsákkal együtt levonultam a reggeliző helyiségbe, ahol már az új hospitalerók terítették meg az asztalt. Tegnap este volt a váltás, aki engem fogadott, annak ma lejárt az önkéntes szolgálata. Később a francia srác is lejött reggelizni, beszélgettünk egy kicsit, majd elbúcsúztam mindenkitől és fél 8-kor elsőként léptem ki a kapun. A fiatalok úgyis hamar lehagynak majd. Az utcán még égtek a lámpák, éppen hogy csak világosodott. Elég sok cica kóborolt a környéken, az egyik még el is kísért egy darabon. 

Canfranc pueblo nem nagy település, hamar eljutottam a végére, megkezdődött hát a mai bátorság próbám. Jobban örültem volna, ha egy kicsit hamarabb világosodott volna, mert a szürke félhomályban nem szerettem gyalogolni, de nem akartam az időt húzni, mert 13 órától 90 %-os valószínűséggel jeleztek esőt a meteorológusok és nem szerettem volna az egész napot esőben gyalogolni. Így is hálás lehetek az előző napért, hiszen azt teljesen megúsztam eső nélkül, pedig nagy zivatarokkal riogattak! A falu végén az útjelzések egy gyalogútra irányítottak, amely egyre inkább távolodott az országúttól, majd egy kőhídon átkeltem az Río Aragón túloldalára és a folyóval párhuzamosan folytattam utamat. Körben még mindig hatalmas hegyek tornyosultak fölém.

Néhány méterrel távolabb az ösvény egy koromsötét alagútba torkollott, (legalábbis én annak láttam) ami a frászt hozta rám. Közelebb érve aztán észrevettem, hogy csak a fák lombozata alkotott egy boltívet, de egyáltalán nem volt olyan ijesztő, mint ahogy messziről tűnt. Hamar átsétáltam a fák alatt és utána szép tiszta, belátható szakaszon gyalogoltam tovább.

Alig negyedórányi gyaloglás után megint a frász kerülgetett, mert elém került az országút alatti átjáró, amit még Rózsa útjánál is láttam, csak elfelejtettem, hogy az most következik. Jobb is, hogy nem emlékeztem rá, így legalább nem stresszeltem magam rajta. Na ez is szépen nézett ki messziről! Bakker, ezt nem úszom meg, mert sehol máshol nem lehet átmenni a kerítések miatt! - gondoltam magamban, aztán nekieredtem, lesz ami lesz. Ahogy a lenti első képen látszik, az országút alatti sötét lyukon kell átmenni az út túloldalára, ami messziről elég ijesztő küldetésnek tűnt, de közelebb érve már ez sem olyan rémisztő feladat, mint ahogy elsőre gondolnánk. A beton tartógerendák alatt majdnem teljesen kiegyenesedve át lehet sétálni, nekem is csak egy picit kellett lehajtanom a fejemet. Én 160 cm magas vagyok, szóval a nálam magasabbak is meg tudják oldani anélkül, hogy négykézláb kellene mászniuk. :-) 

Szerencsésen átsétáltam az út túloldalára anélkül, hogy bármi bajom esett volna, na ott meg a hatalmas kőtömbök látványa nyomasztott rendesen. Nem mondhatnám, hogy túl sok bátorsággal áldott meg a Gondviselés, de igyekszem a magam módján... Végül elhagytam a kőhegyeket és egy szép kis pihenőparkba jutottam, ahol néhány pad és asztal várta a megfáradt zarándokokat. Akkor még csak háromnegyed órája gyalogoltam, tehát egyáltalán nem voltam fáradt, de arra tökéletesen alkalmasnak tűnt a hely, hogy lepakoljak és levegyem a pulcsimat, hiszen addigra már elkezdett melegedni az idő. Itt ért utol a francia srác, akivel készítettünk egymásról egy-egy fotót, majd mindketten elindultunk a saját tempónkban. Értelemszerűen ő hamar eltűnt a szemem elől...

Korai volt az örömöm, mert a hatalmas kőtömbök újra előkerültek és a bal oldalon sokáig határolták a gyalogösvényt. Egy idő után megszoktam. Jobb oldalon az Aragon folyó csobogott, a kettő között pedig a jelzett út eléggé köves, hepehupás volt, de nem emlékszem, hogy megerőltető lett volna. Azt biztosan leírtam volna a naplómba. Inkább élveztem a reggeli gyaloglást, az időjárás is tökéletesnek bizonyult, se nem meleg, se nem hideg, pont jó volt.

Egy kis idő múlva újabb meglepetésben volt részem. Magányos gyaloglásomat egy hegyi terepfutó verseny szakította meg egy kis időre, mert a versenyt a kijelölt zarándokút egyik szakaszán tartották. Csak néhány percet kellett várnom amíg elfutott az élboly, aztán mehettem tovább. Azt mindig tudtam, hogy a spanyolok szeretik a hegyikerékpár versenyeket, úton útfélen láttam csapatokat biciklizni, de hogy még a köves, meredek hegyoldalakon rohangásszanak is, na azt nem feltételeztem róluk! Pedig de, egész nagy versenyző gárda gyűlt össze Villanúa településen és láthatóan nagyon élvezték! Na ebbe a nagy forgatagba érkeztem meg reggel 9 órakor. Másfél órája indultam el és mennyi minden történt ezalatt! :-)

Átvergődtem a célvonalon és igyekeztem elhagyni a forgatagot, miközben azt reméltem, hogy a versenyre való tekintettel biztosan találok majd a faluban egy kávézót. A Gronze is azt jelölte, hogy van itt minden szolgáltatás, ami az én értelmezésemben bárt és boltot is jelenthet. Hát nem volt. Illetve nem volt nyitva semmilyen bár, lévén hogy vasárnap jártam arrafelé és olyankor általában a kisebb településeken minden zárva van. Pedig bizonyos okok miatt nagyon szerettem volna találni egy nyitva lévő kávézót, de ez nem sikerült, ellenben egy rövid séta után megláttam az utca végén egy hostal feliratot. Azt gondoltam, hogy sebaj, jó lesz nekem ez is, biztos nyitva lesz és a hosteleknek ugyebár mindig van valami kis cafeteríájuk. Na ez annyira nyitva volt, hogy a kaput tárva-nyitva hagyták, belül meg senki sem tartózkodott. Beléptem a bejárati ajtón, de sem a recepción, sem a bárnál egy árva lelket nem találtam, ellenben az előtér végén ott volt egy tolóajtós klotyó. Hű, ezt pont nekem hagyták nyitva! - vélekedtem és birtokba is vettem. Ha lúd, akkor legyen kövér, ezért az alkalmas helyen még a hosszú nadrágomat is lecseréltem a rövid gatyóra, mert már melegem volt. Úgy tűnt, a sors idáig nagyon kegyes volt hozzám... :-)

Mint aki jól végezte dolgát - szó szerint - továbbálltam. A kutya sem szólt utánam, senki nem kérdezett, végül is nem csináltam semmi rosszat, szóval teljes nyugalomban haladtam tovább az úton. Pár perc múlva egy supermercado feliratot láttam az egyik sarkon, de biztos voltam benne, hogy zárva van, elvégre ugye vasárnap meg ilyesmi... Hát ez meg nyitva volt! :-) Ki érti a spanyolokat? Bár lehet, hogy csak a futóverseny miatt tartottak nyitva, szóval azért vasárnap nem feltétlen kell számítani rá, mindenesetre én bementem és vettem még ásványvizet, hogy ne legyen annyira kiszámolva.

Na a nagy örömködésnek meg is lett a böjtje, mert elvétettem az utat, de erre csak most jöttem rá, ott nem tűnt fel. Az történt, hogy most, miközben írom ezt a posztot, megnéztem a Gronzén a térképet és látom ám, hogy Villanúa után rögtön jobbra vezet az út, át az Aragon folyó felett és a folyó túloldalán haladva megy egy jó darabig, majd úgy éri el Castiello de Jaca városkát. Hát én nem emlékszem, hogy jobbra fordultam volna, ellenben nyílegyenesen mentem tovább a Villanúából kivezető úton. Mint kiderült, egy alternatív és jelölt úton gyalogoltam, tehát nagy baj nem történt, de nem is vettem észre csak most. Mindenesetre az Aragon folyón nekem is át kellett kelnem, csak én ezt nem Villanúa után közvetlenül, hanem egy bő óra múlva Castiello de Jaca előtt valamivel tettem meg. Na így tájékozódom én... Mondtam már, hogy az eredeti hivatásom térképész volt...? :-) 

Villanúától számítva kb. másfél órányi gyaloglás után egy emelkedőt kellett megmásznom, ahonnan már jól látszott Castiello de Jaca temploma és a völgyben maga a város. Innen az is jól kivehető, hogy bizony elég komor felhők közeledtek, még nem múlt el a zivatar veszély.

A templomot megkerülve vezetett az út lefelé a hegyről a város központja felé. 

Amint leértem a hegyről, a főút túloldalán megpillantottam egy bárt nyitott ajtóval és kirakott székekkel. Itt a helyem! Leparkoltam és egy jó fél órát elidőztem ott. Finom sajtos-sonkás tostadát kértem és egy pohár citromos sörrel öblítettem le, miközben bámészkodtam a nem túl forgalmas főúton. Egyszer feltűnt egy négytagú idősebb zarándok társaság, de ők nem álltak meg itt, hanem mentek tovább. A rövid pihenő után én is így tettem, folytattam utam.

Megint át kellett kelni a Río Aragón felett, ide-oda cikáztam ma a folyó két partja között. Errefelé már kicsit öblösebbé vált a sebes sodrású folyócska, de még itt sem volt túl széles, viszont sokkal méretesebbé duzzadt, mint Candanchú környékén még fent a magasban.

A következő átkelés kivételesen nem az Aragon folyó, hanem a Río Ijuez felett történt. Ez egy viszonylag új híd, melytől balra jól kivehető a régi kőtömbökből képzett átkelő. Áldom a hídépítők munkáját, hogy nem azokon a kőoszlopokon kellett szökdécselnem. Elképzelem milyen lehetett azon átkelni egy magasabb vízállásnál....

Aztán megint a Río Aragón, de itt nem kellett átmenni a hídon, csak a jelzés levezetett az országút széléről közvetlenül a folyópartra.

Később egy kissé lepukkant épület mellett vezetett az út, melyen a Centro Hípico felirat díszelgett. Én nagyvonalúan hippi centrumnak fordítottam magamban, de aztán kiderült, hogy valamiféle lovas központról van szó. Errefelé egyébként elég sok táblán láttam lovas útvonalakat is jelölve, szóval bizonyára a lovak tanyája lehetett. Az épület másik felén meg egy kétcsillagos hotel, majd a változatosság kedvéért az Aragon folyó.

Fél 3 körül értem Jaca városába, ahonnan két nappal ezelőtt indultam, csak most a másik irányból jöttem. Éppen ezért nem is volt semmi ismerős egészen addig, amíg el nem értem a városközpontig, innen aztán már könnyen megtaláltam az alberguét. Annyira korán értem oda, hogy még nem nyitották ki a kaput. Az a fiatal spanyol pár ücsörgött a belső udvaron a lépcsőkön, akikkel előző éjjel Canfrancban együtt szálltunk meg. Később befutott a francia srác is, így megint az a négy zarándok volt egy helyen, akik előzőleg is. Aztán még jött két francia, összesen hatan voltunk a szálláson. Most az ablak melletti fülkében kaptam ágyat a változatosság kedvéért. 

Amikor elindultam vacsorázni, akkor leszakadt az ég. Nem bántam, mert volt nálam esőkabát és inkább ilyenkor, mint gyaloglás közben. Így viszont a városnézés elmaradt, mert nem volt kedvem az esőben mászkálni. 

A szállásra visszafelé menet benéztem még a városháza épületébe, ahol különböző méretű harangokat és néhány helyi emléktárgyat lehetett megtekinteni. Innen már csak az alberguébe vezetett az utam, ahol már csak pihentem és megírtam a naplómat is. 

Ja, még beszélgettem egy kicsit a hospitalerával is, aki elmondta, hogy Jaca egy turisztikai város, nagyon sok a külföldi télen és nyáron is. Télen a síelés miatt, nyáron meg azért, mert ide jönnek a nagy meleg elől az emberek. Nemcsak a külföldiek, hanem nagyok sok spanyol a délebbi régiókból ideutazik, sőt, sokaknak saját házuk, villájuk is van errefelé. Aztán írtam a vendégkönyvbe is, amin jót nevetett a hospitalera, mert úgy írtam alá, hogy "Andrea de Hungría", ami szerinte olyasmi, mintha azt írtam volna, hogy "Andrea, Magyarország királynője" a "La Reina de España" mintájára. Hát így lettem estére királynő! :-) ¡Buenas noches chicos!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)