1640 méter magasról indultam lefelé. Mindig akkor jött a segítség, amikor éppen szükségem volt rá és persze szükségem volt rá. :-) 

Nem akartam túl korán kelni, mert a buszom csak fél 9-kor indult Somportba, de a mellettem lévő boxban a francia pár már 6 órakor elkezdett készülődni és felébredtem. Azt hittem, hogy az előző éjszakai háromórás alvás után majd sokáig fogok szundikálni, de végül ugyanakkor ébredtem, mint ahogy normál reggeleken szoktam. Legalább így volt időm nyugodtan összepakolni, lementem a társalgóba és megettem az otthonról hozott utolsó szendvicsemet is. A többi zarándokkal már biztosan nem fogok találkozni, hiszen ők innen Jaca városából folytatják útjukat, de nekem még fel kell buszoznom a Somport-hágóhoz és majd onnan kezdem meg a gyaloglást lefelé. Már nagyon vártam az indulás pillanatát! 

Egyedüli aggodalmamat az időjárás okozta, hiszen nagy esőket jósoltak mára, de azt is elfogadtam volna és B-tervvel is készültem. Szerencsére azonban esőmentes, zarándokbarát napra virradtunk, bár a tegnapi zivatar nyomai látszottak a városon. 7:50-kor léptem ki az albergue kapuján, ahova két nap múlva újra visszatérek majd. Ennek az az oka, hogy szombat lévén az első busz csak fél 9-kor indul a Somport-hágóhoz és legkorábban negyed 10 körül tudom megkezdeni onnan a gyaloglást. A Gronze weboldal ajánlása szerint az első napra 32 km-t javasolnak, de ez nekem túl hosszú lenne, így ezt két napra osztottam. A mai napon csak Canfrancig terveztem eljutni, másnap meg majd onnan lesétálok ide Jaca városába, tehát két nap múlva újra itt leszek. Most azonban irány a buszpályaudvar melletti kávézó, hiszen bő fél órám volt még az indulásig.

A café con leche elfogyasztása után átmentem a szomszédos buszpályaudvarra (ahova előző nap érkeztem Huescából), addigra már bent állt a buszom is. Csak néhányan lézengtünk a környéken, zarándokot pedig egyáltalán nem láttam és a buszra is csak pár utas szállt fel. Furcsának tűnt nekem ez a kevés ember ahhoz képest, hogy alig 100 kilométerrel odébb, a Pireneusok túloldalán meg tömegek indulnak el évről évre a Francia úton. Na majd meglátjuk hányan leszünk az Aragon úton. A buszjegyet a sofőrtől kellett megvenni 2,85 €-ért. Az utasok többsége a környező településeken szállt le, négy fiatal spanyol lány Candanchunál, rajtam kívül csak egy fiatal spanyol pár jött el egészen Somportig, ők valószínűleg 1-2 napos túrára vagy zarándoklatra készültek, mert sokkal kisebb hátizsákot cipeltek, mint az enyém. Elindultunk hát a Somport-hágó felé. Szép tájakon, apróbb falvakon keresztül haladtunk keresztül, melyeket majd lesz időm tüzetesebben is megszemlélni, amikor majd gyalog ereszkedem le a hegyről.

9:05-kor értünk fel Somportba. A spanyol pár rögtön elkezdett fotózni, én pedig bementem az Albergue Aysa kávézójába pecsétet kérni a credenciálomba. (Majd később erről is lesz fotó.) A személyzet készséggel elővette a sellót és én rányomhattam az első igazi indító pecsétet a zarándokigazolványomra. Amikor kiléptem az ajtón, a fiatal pár már a közeli zarándok-emlékműnél fotózta egymást egy szikla tetején. Nagyon meredeknek tűnt oda felmászni, de amikor leszökkentek onnan és látták a tétovázásomat, akkor elmagyarázták nekem, hogy van egy könnyebb út is feljutni oda, csak menjek át a határon és kerüljem meg az első kisebb épületet. Jókor jött a segítség, mert ha ők nem lettek volna ott és nem szólnak, akkor magamtól biztosan nem találtam volna rá erre az útra, más emberfia pedig nem járt arrafelé akkor. Így történt, hogy bár csak egy rövid időre is, de átléptem francia földre. A határnál a kutya sem kérte az útlevelemet, semmi mozgást nem láttam, minden épület zárva volt. Elhaladtam a határkő mellett és bal oldalon felmentem a fehér épülethez, majd a háta mögött megkerülve könnyedén eljutottam a zarándok emlékműhöz.

Mindössze néhány lépést kellett csak megtennem és máris ott álltam egy szikla tetején a Cruz Peregrino (zarándok kereszt) emlékhelynél. Csodálatos kilátás nyílt onnan a környező tájra! A tiszta időben nagyon messzire elláthattam volna, ha ebben nem akadályoztak volna a hatalmas hegyek. Amerre csak körbenéztem, minden irányban magas hegycsúcsok tornyosultak elém. Gyönyörű táj képe bontakozott ki előttem, jó érzéssel töltött el a csodás látvány. Innen föntről látni lehetett azt a szerpentinutat, amelyen a reggeli busz felhozott és az albergue épületét is, ahol pecsételtem a zarándokigazolványomba. Na és persze láthattam a sok felhőt is, melyek némelyike elég sötéten gomolygott a hegyek között, de akkor már nem tartottam tőlük, mert eldöntöttem, hogy csodás napom lesz. :-)

Miután kigyönyörködtem magam a szikla tetején, visszaindultam a határ spanyol oldala felé.

Ekkor az út mellett - már a spanyol oldalon - észrevettem egy zarándokszobrot egy másik szikla tetején. Ide már nem másztam fel csak lefotóztam és elindultam a sárga nyíl irányába, hogy megkezdjem az ereszkedést a hegyről lefelé. Időközben a spanyol pár is bement pecsételni a bárba és éppen előttem mentek le a lejtőn. Egy ideig ők voltak az egyetlen útitársaim, akikkel találkoztam, de ők is hamar elhagyták a Camino Aragonés útvonalát.

Az országúton csak néhány métert kellett megtenni, majd balra mutatott a nyíl és egy ismerős caminós útjelző kő is egyértelműsítette, hogy immár a természetben, lejtős, köves földúton araszolhatok lefelé. Az előző napi esőzések miatt rendesen felázott a talaj, nagy szükségem volt a túrabotokra, melyeket még Jacában vásároltam az Intersport szaküzletben. Komoly segítséget jelentett a kitámasztásoknál, nélkülük el sem tudtam volna képzelni a gyaloglást. A terep egyébként nem volt megerőltető, legalábbis nekem a lefelé mindig sokkal könnyebben ment, mint fölfelé, de szerintem nem is volt nagyon meredek. Ha esett volna az eső vagy esetleg olyan rossz lett volna a talaj, hogy nem lehetett volna biztonsággal leereszkedni ezen a szakaszon, akkor a B-terv az lett volna, hogy az országút mellett bandukoltam volna el a következő településekig. Ez esetben a láthatósági mellény erősen ajánlott, de nekem az nem volt.

Alig fél órányi gyaloglás után egy régi kolostor és zarándok kórház romjai mellett vezetett az út. Itt utolértem a spanyol párt, de csak azért, mert megálltak szemlélődni. Váltottunk néhány szót, elmondták, hogy innen egy másik úton, egy alternatív nyomvonalon haladnak tovább. Elbúcsúztunk egymástól és innen már ténylegesen egyedül folytattam az utam. Eddig sem voltunk sokan a Camino Aragonés útján, de innentől egy darabig biztosan egyedül leszek. Nem baj, pont ezt akartam, ilyen útra vágytam, ahol nincsenek sokan.

Candanchu településen átsétálva nagyon szép helyeken jártam. Szerencsére még mindig nem esett, csak az előző napok csapadékos időjárása okozott némi gondot. A talaj nagyon felázott és a nagyobb kövek, tócsák között bizony kétszer is meg kellett fontolni, hogy hova is lép az ember. Az út egyébként jól jelzett, de időnként köves és meredek volt. Hatalmas hegyek vettek körül.

Lassan haladtam, de ez nem zavart, hiszen olyan kevesen voltunk az úton (konkrétan rajtam kívül senki), hogy nem féltem attól, hogy tele lesz Canfrancban az albergue és nem lesz majd hol aludnom. Egyszer egy fahídon kellett átmennem, ami az Aragón folyó felett ívelt át. Ott a helyszínen nem gondoltam volna, hogy ez az Aragón, leginkább egy kis patakocskának tűnt, de nyilván később kiszélesedik majd, ahogy gyűlik medrében a hegyekről lezúduló sok csapadék. Itt már feltűnt egy kiránduló család is, akik közül az apuka és kislánya hirtelen elszaladtak mellettem. Később többször is észrevettem, hogy ezen a környéken nagyon kedvelik a hegyi terepfutást. Olykor találkoztam olyan elvetemült gazfickókkal, akik tízszer gyorsabban futottak fel a meredek hegyoldalakon nálam, ahol én csak levegőért kapkodva 2,5 km/óra sebességgel vánszorogtam. Igaz, én hátizsákkal. Errefelé még a sziklákra is felfestették a sárga nyilakat, de nekem mégis sikerült itt majdnem elvétenem az irányt. Mentem egyenesen felfelé a hegyen, de egy idő múlva gyanús lett a dolog, hogy nincs látható kitaposott ösvény előttem. Ekkor elővettem a telefonomat és megnéztem a mapy.cz appon a letöltött Camino Aragonés tracket és észrevettem, hogy letértem róla. Jobban mondva az út kanyarodott el balra én meg továbbra is egyenesen mentem előre, amit nem kellett volna. Szerencsére csak 30-40 métert mentem rossz irányba, majd visszafordultam és most már hittem az utolsó képen lévő kőnek, ahol a sárga nyíl balra mutatott. Na ott tényleg balra kellett menni, még ha nem is tűnt logikusnak. 

Aztán megint egy kis híd, még mindig szép tájak és még mindig lefelé. Egyszer csak észrevettem a távolban néhány legelésző lovat. Ekkor tudatosult bennem, hogy idáig még nem is láttam a környéken semmilyen állatot, pedig a Francia út elején - innen 100 km távolságra - rengeteg vadló és birka legelészett, a marhákról már nem is beszélve. Itt meg semmi. Úgy látszik még túl magasan voltunk az állattartáshoz. Habár állatokkal nem találkoztam eddig, sílécekkel annál inkább. Mivel 1640 méter magasságról ereszkedtem lefelé, rá kellett jönnöm, hogy ez a környék bizony egy síparadicsom lehet télen. Már Jacában is gyanúsan sok sífelszerelést árusítottak az Intersport üzletben, de itt tudatosult bennem igazán, amikor megláttam az út szélén összegyűjtött elhagyott síléceket. Néhány méterrel arrébb pedig egy szép hotel elegáns vendégekkel és rengeteg autóval a parkolóban. Én meg elsuhantam előttük hátizsákostul és túrabotostul, de nem zavartuk egymást. Sőt, a szálloda előtti fán ott jeleskedett a kagyló és nyíl, de még a hotel falán is láttam a kagylót! :-)

Pár perccel 12 óra után érkeztem meg Canfranc Estación településhez. Nem összekeverendő a "sima" Canfranc faluval, amit szokás Canfranc pueblónak is nevezni azért, hogy ne keverjék össze a kettőt. A célom majd az utóbbi Canfranc lesz, de most eljött az ideje egy kicsit megpihenni. Besétáltam hát Canfranc Estación településre egy régi vasúti alagút felett és lehuppantam az egyik bár teraszán. Citromos sört és torrijast rendeltem. Ez utóbbit most próbáltam ki először, amelyre az első spanyol tanárom hívta fel a figyelmemet. Ez olyasmi, mint nálunk a bundás kenyér, csak tejben van áztatva és úgy forgatják meg tojásban majd sütik ki, legvégül meg cukrot szórnak a tetejére, ami ráolvad. Szóval teljesen más, mint a miénk. :-) 

Bő fél órát ücsörögtem a bárnál, pihentettem a lábamat és élveztem a langymeleg napsütést. Hálás voltam, hogy nem esett az eső idáig. Canfranc Estación egyébként egy turistaparadicsom, ennek megfelelően itt rengetegen voltak, amit még az is tetézett, hogy éppen szombaton jártam ott. Furcsa is volt egy kicsit a nagy egyedüllétből hirtelen a sok ember közé kerülni, de azért megküzdöttem az érzéssel. A pihenő után átsétáltam a település névadójának tekinthető épülethez, vagyis a vasútállomáshoz (spanyolul estación). Ez az állomás még ma is működik, de leginkább az a különlegessége, hogy felújították és egy ötcsillagos luxusszálloda üzemel benne. A vonatokhoz át kell/lehet menni az épület hallján keresztül. Ez a vasútállomásból létrehozott szálloda olyan hosszú volt, hogy sehogyan sem akart ráférni egy képre, aztán rájöttem, hogy a telefonomon van panoráma funkció is, így elkészítettem az első ilyen fotómat! Azután meg bementem a szálloda halljába fotózni hátizsákostul, túrabotostul... :-)

Ezután továbbindultam a vízi erőmű mellett a víztározó felé. Na erre már megint nem jött senki sem a sok turista közül, tehát megint nem találkoztam egy lélekkel sem. Egy ideig az országút mellett haladtam, egyszer még egy alagúton is át kellett mennem. Nem, ez nem az az alagút, amitől annyira tartottam, az majd jó pár nap múlva lesz... 

Az alagút után közvetlenül a táblák balra, lefelé irányítottak az Aragón folyó/patak felé. Le is mentem szépen a kiépített lépcsősoron keresztül, ahol először egy veszélyt jelző táblával találtam magam szemben, majd utána egy szalagokkal lezárt híddal. Igen ám, de a sárga nyilak éppen a hídra irányítottak, a hídon kellett volna átkelnem, az pedig le volt zárva. Egy ideig kerestem a megoldást, néztem a telefonomat, a partot, de nem jutottam egyről a kettőre, amikor hirtelen megint megjelent a segítség egy fiatal kiránduló pár formájában. Fürgén ugrabugráltak a partmenti köveken, amikor látták tipródásomat és egyből mondták is a megoldást. A patakon úgy lehet átkelni, hogy néhány méterrel arrébb egy deszkapallót helyeztek el a köveken és azon kell átmenni. Biztosan nagyon látszott arcomon a megrökönyödés, mert nem is várták meg, hogy válaszoljak, hanem venga, venga biztatással elkísértek a bizonyos deszkapallóhoz. De nem csak hogy elkísértek, hanem a palló két oldalán belepattantak a vízbe, jobban mondva a patakból kiálló kövekre és így biztosították átkelésemet. Ha megcsúsztam volna vagy elvesztettem volna az egyensúlyomat, mindkét oldalon volt, aki elkapott volna. Annyira cukik voltak és mindezt teljesen maguktól ajánlották fel, nem is kértem őket ilyesmire! Nem véletlenül imádom a spanyolokat! :-) Szerencsére nem kellett elkapniuk, simán át tudtam menni a deszkán, de magamtól eszembe nem jutott volna, hogy ez a palló helyettesíti a hidat. Mindenesetre megint éppen jókor jött a segítség, mert sem előtte, sem utána nem találkoztam egyetlen egy emberrel sem. Mi ez, ha nem a Gondviselés? (Az utolsó képen látszik a keskeny deszka, amikor átértem, akkor lefotóztam.)

A folyócskán átkelve immár a túlparton folytattam utamat. Először egy II. világháborús bunker bejárata mellett haladtam el, itt egy kicsit féltem (hol nem?). Hahaha! Na de leküzdöttem és mentem tovább, ahol megint valami munkálatok miatti lezárt rész mellett vezetett a gyalogút, de ez már meg sem kottyant. Az egyik sziklán élénk színű négyzetekben különböző jelzéseket helyeztek el. Ezekről fogalmam sem volt, hogy micsodák és azóta sem jöttem rá. Ha valaki tudja, megírhatná, köszi! 

Háromnegyed 3-kor értem Canfranc pueblóba. Készítettem néhány fotót, majd megkerestem az alberguét. Egyébként nem volt nehéz megtalálni, mert az egész falu egyetlen hosszú utcából áll csak. 

Becsöngettem az alberguébe, hamarosan jött is a hospitalera. Itt nem volt foglalásom, mert ez egy municipal szállás és itt nem lehetett előre foglalni, de nem is volt rá szükség. Összesen négyen szálltunk meg aznap a 19 ágyas szálláson. Mindannyian egy-egy négyágyas fülkét birtokoltunk és választhattunk az ágyak közül. Akkor még nem tudtam, hogy a többiek honnan érkeztek, mert az úton nem találkoztunk, de később ez is kiderült. Az alberguét egyébként Elías Valiñáról, O Cebreiro plébánosáról nevezték el, aki a Szent Jakab-utak jelzéseinek kitalálójaként és megvalósítójaként tartanak számon. Íme néhány fotó a 2021-ben felújított szállásról. Az utolsó képen a cipőtároló rekeszeknél ugye tudjátok, hogy miért van ott az a sok újságpapír? Ha nem, akkor elmondom. Esős időben amikor átázik a cipőd vagy bakancsod, akkor célszerű a szálláson kivenni belőle a betétet és a cipőt kitömni újságpapírral. Reggelre az magába szívja a vizet és a cipőd száraz lesz! Nekem ma szerencsére nem volt rá szükségem, pedig nagy esőt jósoltak a meteorológusok! 

Este átmentem a szomszédos bárba, hogy vegyek másnapra vizet, mert itt nem volt bolt a környéken. Csak keveset akartam enni, mert nem voltam éhes, inkább fáztam, ezért kértem egy pohár bort. El is mondtam a pincérnek (mármint hogy kevéske vacsorát ennék), aki se szó, se beszéd már szedett is egy tányér levest nekem és azt mondta, hogy ez meg a bor majd jól felmelegít. Így is volt, nagyon jólesett, bár fogalmam sem volt, hogy miféle leves volt, csak azt éreztem, hogy valamiféle haldarabok és tészta volt benne, de az íze finom volt. Mondtam is a pincérnek, hogy deliciosa, ezután meg nem engedte kifizetni! Mondtam már, hogy szeretem a spanyolokat? :-) ¡Buenas noches!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)