Reggel elindultam Budapestről, délután már a Pireneusok lábánál találtam magam.  

Hajnalban mindkét telefonom 2:15-kor ébresztett, a reptéri kisbusz 3:30-ra jött értem. Már ekkor érdekes véletlennek lehettem részese, pedig még el sem kezdődött az út. Amikor beszálltam, már két külföldi turista ült a buszban, akiket a sofőrnek még el kellett szállítania egy belvárosi hotelbe. Engem nem zavart, volt időm bőven. Ahogy egymással beszélgetett a fiatal pár, megütötte a fülemet néhány spanyol szó és én nem bírtam megállni, hogy meg ne szólítsam őket. Kiderült, hogy a lány kolumbiai, a párja spanyol és mindketten Madridban élnek. Innentől végigbeszélgettük az utat, elmondtam nekik, hogy mit érdemes megnézni Budapesten, amiért nagyon hálásak voltak. Nem gondoltam, hogy már az indulásom első pillanatától kezdve, hajnalok hajnalán  gyakorolhatom a spanyol nyelvet, pedig így történt. Jó előjel volt a későbbiekre nézve! :-) 

A reptéren hamar becsekkoltam, hiszen nem kellett poggyászfeladással töltenem az időt, nem volt feladott csomagom. Úgy döntöttem, hogy most nem viszek túrabotot, inkább priority jegyet vettem, azzal a normál méretű hátizsákot felvihettem a fedélzetre, de botot nem, így azt majd kint, Spanyolországban fogom megvenni. Pontosan nyílt a kapu, hamar beszálhattunk a gépbe, a véletlen jegykiosztás az ablak felőli üléshez sorsolt. Két fiúcska került mellém - olyan 7 és 9 év körüliek lehettek - akiket megkérdeztem, hogy akarnak-e cserélni velem, de nem, ők inkább az iPadot választották az ablakon bámészkodás helyett. Magyarul válaszoltak, de egymással angolul beszéltek, ismerős helyzet volt... Pontosan indultunk és nagyon szépen emelkedtünk a város fölé. Még sosem tudtam ilyen jól elkapni az ébredező Budapest látképét a repülőről, most ez is sikerült! Végig nagyon simán repültünk és a pilóta lágyan, minden zökkenő nélkül tette le a gépet Barcelonában. Jó kezdés!

Bőven elértem a 9:38-as metrót, megvettem rá a jegyet 4,10 euróért, majd pár perc múlva begördült az R jelű gyorsvasút és már suhantunk is a 3 megállóra lévő Sants pályaudvarig.

Nem voltak sokan, bőven lehetett ülőhelyet találni, ahogyan a képen is látszik. 

A Sants megálló egy nagy közlekedési csomópont, itt található Barcelona egyik vasútállomása és egy kisebb távolsági buszpályaudvar is. 10 órakor már az állomás utcaszintjén bóklásztam, megkerestem a buszmegállót és megnéztem, hogy melyik állásból indul a buszom Huesca felé. A jegyet már jóval előbb online megvettem, azzal nem kellett foglalkoznom, viszont már nem maradt annyi időm, hogy elmenjek a legközelebbi Decathlonba túrabotot vásárolni, így inkább beültem az állomás büféjébe és megreggeliztem. Az első café con leche is megvolt! :-)

Ezután visszasétáltam a buszhoz és hamarosan be is szállhattunk. A hátizsákot le kellett rakni a csomagtartóba, a fedélzetre nem vihettünk fel nagyobb táskákat, de nem is fért volna bele az ülések feletti szűk rekeszbe. Menetrend szerint időben, pontosan 11 órakor indultunk, de nem jutottunk túl messzire. Csak 10 métert gurultunk előre, már éppen ki akart kanyarodni a sofőr a buszpályaudvarról, amikor hirtelen a busz elé ugrott egy nő és határozott fékezésre késztette a nagy járművet. Szerencsére még lassan mentünk, nem lett baj belőle, aztán kiderült, hogy a nő szándékosan állította meg a buszt. Azt akarta elérni, hogy hadd szállhasson fel, könyörgött a sofőrnek, hogy por favor. Aztán azt találta ki, hogy van jegye, de otthon hagyta a telefonján. A sofőr megnézte az utaslistát, azon persze nem szerepelt, tehát nem szállhatott fel. A nő nem adta fel, rimánkodott, könyörgött a sofőrnek, de az hajthatatlan volt, nem nyitotta ki az ajtót. Igen ám, de a nőci - aki egyre inkább egy zakkant személy jellemzőit mutatta - nem tágított, ott állt a busz előtt és mi nem tudtunk továbbmenni tőle. Már sikoltozott is, a sofőr meg nem szállhatott ki - gondolom az volt a policy, hogy nem hagyhatja el az utasait és nem rángathatja el az akadályozó személyt - így nem volt mit tenni, hívta a rendőrséget, mi utasok meg döbbenten néztük a jelenetet és vártunk.

Végül egy másik buszvezető (akinek nem volt indulásra váró járata) jött a segítségünkre és próbálta jobb belátásra bírni a bekattant nőt és mielőtt a rendőrök odaértek volna, sikerült rábeszélni, hogy álljon el a buszunk elől. A nagyjából 20 percnyi közjáték után végre elindulhattunk. A dolog - azon túl, hogy elég bizarr és ijesztő volt - számomra azért volt izgalmas, mert Huescában át kellett szállnom egy másik buszra és a két járat között mindössze 15 perces átszállási időm volt az eredeti menetrend szerint. A sofőr azonban mindenkit megnyugtatott, hogy ne aggódjunk, behozza majd a lemaradást. Így is volt, döngetett rendesen, habár a négy órás menetidő alatt óránként csak öt percet kellett lefaragnia, szóval nem volt olyan vészes a helyzet. 

A buszon egyébként egy középkorú román nő ült mellettem, aki már évek óta Spanyolországban élt és néhány éve éppen Jacában lakott, ahová most én is tartottam. Később megtudtam, hogy rengeteg román dolgozik kint a spanyoloknál. Közben lassan közeledtünk Huescához és elkezdett esni az eső. Na ettől tartottam! Még otthon az indulás előtti héten elkezdtem nézegetni a várható időjárást és ahogy közeledtem az indulás napjához, egyre nagyobb valószínűséggel jelezték előre az esőt. Másnapra, vagyis az első gyaloglós napomra például 64 mm csapadékot jeleztek, ami szinte egésznapos esőt jelent. Nem örültem neki, de nem tudtam tenni ellene semmit, csak bizakodtam abban, hogy tévednek az időjósok. A mai esőt is jó jelnek tekintettem, mert úgy voltam vele, hogy inkább ma essen, mint holnap, amikor már kint leszek a szabadban. A buszról mégiscsak kellemesebb szemlélni a zivatart, mint kint ázni alatta. Végül tényleg behozta a sofőr a 20 perces késést és 15 órakor bekanyarodtunk Huesca buszpályaudvarára.

Nem sokat kellett várni a csatlakozó járatra, 10 perc múlva egy ugyanolyan piros-fehér Avanza busz állt be a megállóba mint az előző, csak sokkal öregebb sofőrrel. Idős kora ellenére ő is meglehetősen dinamikusan vezetett, mintha nem is szakadt volna az eső, így 16:35-kor meg is érkeztem Jaca városába, aznapi úticélomhoz. Ez a város tulajdonképpen már a Camino Aragonés útvonalán helyezkedik el, de az út kezdőpontja még egy kicsit távolabb van. Oda majd másnap reggel fogok felbuszozni és onnan kezdem meg a gyaloglást. Mára épp elég volt az utazásból. A jól elhelyezett sárga kagyló és nyíl jelzések segítségével megkerestem tehát a municipal alberguét, ami szerencsére nagyon közel volt a buszpályaudvarhoz. Az eső még mindig esett.

Indulás előtt végignéztem a Gronze.com oldalon a szálláslehetőségeket és ahol lehetett, ott lefoglaltam egy ágyat. Tudvalevő, hogy a municipal (önkormányzati) alberguékben többnyire nem lehet foglalni, de azért írtam egy emailt ide Jacába is a municipal alberguébe és jeleztem az érkezésem dátumát. Sőt, azt is megírtam nekik, hogy 2 nap múlva újra jövök, hiszen másnap reggel felmegyek busszal a Somport-hágóhoz, majd onnan gyalogolok lefelé és két nap múlva újra ide fogok megérkezni. Meglepetésemre azt válaszolták az emailre, hogy ne aggódjak, jöjjek nyugodtan. Én ezt visszaigazolásnak tekintettem, így ennek tudatában léptem be az albergue kapuján. Nem is volt semmi gond, becsekkoltam, a hospitalera megmutatta az ágyamat, én pedig lepakoltam a cuccaimat. A 16 ágyas alberguében összesen öten szálltunk meg aznap. Micsoda különbség a Francia út tömegszállásaihoz képest! Ezen a szálláson kisebb boxokban lehetett aludni, melyekben két-két ágyat és egy asztalkát helyeztek el. A használaton kívüli ágyakon a matracokat függőlegesen az elválasztó oldalfalakhoz támasztották, amelyeket pedig már elfoglaltak a zarándokok, ott a matracokra felhúzták az eldobható papírlepedőt és vízszintesen ráhelyezték a priccsre. Én is megcsináltam az ágyamat, az utolsó képen látszik, hogy egyedül birtokoltam egy egész fülkét.

Nem időztem túl sokat a szálláson, mert még beszerzőkörútra kellett indulnom a városban. Mivel Barcelonában nem volt elég időm, hogy elszaladjak a Decathlonba, így a B-terv lépett életbe, vagyis itt Jacában kellett túrabotot keresnem, mert én nem tudok túrabot nélkül gyalogolni. Nekem nagyon nagy biztonságot ad a bot és itt szükségem is lesz majd rá a hosszú lejtők miatt. Még otthon utánanéztem a lehetőségeknek és kiderült, hogy a közelben van egy Intersport szaküzlet, oda vettem tehát az irányt. Az eladók nagyon kedvesek voltak, készséggel megmutatták a választékot és találtam is egy megfelelő, nem túl drága botot, amit meg is vásároltam. Még mindig esett az eső, de már nem túl erősen. Visszafelé az árkádok alatt az egyik bárnál leültem a kinti asztalok egyikéhez egy pohár vino tinto társaságában, megünnepeltem az utazásomat, a botvásárlást és ráhangolódtam a következő napra.

És akkor most röviden arról, hogy hol van az Aragon út, miért ezt az útvonalat választottam és egyebek.

A Camino Aragonés, vagyis az Aragon út a francia-spanyol határnál, a Somport-hágónál kezdődik és 170 km után becsatlakozik a legnépszerűbb útvonal, a Camino Francés, vagyis a Francia út nyomvonalába. Persze Somport előtt a francia oldalon van előzménye az útnak, hiszen a Camino de Arles (francia jelzése GR 653) éppen Somportig tart, majd onnan lehet folytatni a zarándoklatot egészen Santiago de Composteláig.

Én most csak erre a 170 km-es szakaszra vállalkoztam, a Somport-hágótól Puente la Reináig, ennyire volt időm, kedvem. Már tavaly is szemezgettem ezzel az úttal, de aztán megláttam egy videót az egyik etapról, ahol egy sötét alagúton kellett átmenni és inkább a Francia út klasszikus útvonalán indultam el. Idén azonban megint elém került az Aragon út. A legnagyobb lökést az adta, hogy Rózsa (aki caminós berkekben jól ismert) előttem néhány héttel járt arra és túlélte még az alagutat is... Sokat segítettek az ő bejegyzései és fotói, de Gyuri tanácsai is jól jöttek. Az ő javaslatára töltöttem le telefonomra a mapy.cz appot, ami nagyon hasznos segítőtársnak bizonyult az út során, főleg amikor eltévedtem, de erről majd később... 

Erre az útra egyedül indultam. Azért választottam ezt az útvonalat, mert a május-júniusi Camino Primitivo nagyon sokat kivett belőlem, nekem az túl nagy falatnak bizonyult és szerettem volna felülírni a sok nehézséget valami új, pozitív caminós élménnyel. Szükségem volt rá. Azt mondják, hogyha valaki leesik a lóról, akkor egyből vissza kell ülni rá, különben sokáig megmaradt a kellemetlen élmény és a végén talán már sosem mer az ember újra felülni a lóra. Ezt nem akartam megvárni, tehát végül leküzdöttem az alagúttól való félelmemet, elkezdtem a szervezést és szeptember 15-én elindultam a a Camino Aragonés kiindulópontja felé.

A Camino Primitivóval ellentétben - ahol rengeteg hegyet és nagy szintkülönbségeket kellett megmászni - itt leginkább lefelé kellett ereszkedni, legalábbis az út elején. A lejtők nekem mindig jobban mentek, mint a hegyekre való kapaszkodás, tehát a választásomnak leginkább ez volt a főbb mozgatórugója. A rendelkezésemre álló időkeretbe is kényelmesen belefért ez a távolság oly annyira, hogy a Gronze szerinti 6 napos etapolást széthúztam 10 napra, így tényleg kényelmesen tudtam abszolválni a 173 km-es távolságot.

Az utam nagyon jól sikerült, élveztem minden percét és sok kalandban volt részem! Leginkább úgy jellemezném, hogy ez az út egy nagy bátorság-próba volt számomra, ahol néha feszegettem a határaimat és kiléptem a komfortzónámból is. Na nem azért mert egyedül indultam el rajta, hiszen máskor is volt már erre példa, hanem azért, mert olyan helyzetek és megoldandó feladatok elé kerültem, amelyek mind megerősítettek. Ezeket a hétköznapi életemben nem igazán tudtam volna modellezni, de az is lehet, hogy inkább elkerültem volna azokat vagy megfutamodtam volna előlük. Itt azonban erre nem volt módom.

Röviden ennyit bevezetőül, a következő posztban már magáról a Camino Aragonés utamról fogok írni. Annyit elárulhatok, hogy az út gyönyörű tájakon keresztül vezet, melyről nagyon sok fotót készítettem, ezeket is bemutatom majd. ¡Hasta luego!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)