Egy rövidre kurtított napon azon elmélkedtem, vajon mi a veszélyesebb: Nappal egyedül egy fenyőerdőben vagy az éjszaka két motoros srác társaságában? 

A mai napra 22 kilométert terveztem, el akartam jutni Sangüesa városába, de hát ember tervez... Azt tudtam, hogy az első lakott település 11,4 km távolságra lesz, ezért még előző este inkább befizettem reggelire az alberguében, hogy ezzel se legyen gond. Reggel 7 óra után átmentem az étkező helyiségbe, ahol névre szólóan várt bennünket a reggeli egy kedves kis üzenettel. Öten fizettünk be reggelire és mindegyikünknek a saját nyelvén írtak egy pár sort, nekem azt, hogy "Andrea - nagyon szépen köszönöm" és még egy szmájlit is kaptam. Kedves gesztus volt a hospitaleráktól, akik így oldották meg, hogy ne kelljen korán kelniük. Gondolom még este kikészítették a lefóliázott reggelit, a kávé és a teához való forró víz is termoszban várt bennünket, szóval kiszolgáltuk magunkat, ők meg húzhatták a lóbőrt a spanyol bioritmusuk szerint. 

Ezúttal tényleg nagyon odafigyeltem rá, hogy valóban feltöltsem a telefonomat, nem úgy mint az előző napon, így most már tudtam fotózni is. Ahogy látszik a lenti képeken, Ruesta gyakorlatilag ebből a régi vármaradványból áll, de nem kell megijedni, az albergue része teljesen felújított és korszerű. Csak azt elfelejtettem lefotózni. :-) 7:50-kor indultam el a várból és amikor éppen a fényképeket készítettem, akkor sétált le a dombról a magyar házaspár is. Elköszöntünk egymástól és megbeszéltük, hogy Sangüesában majd találkozunk este. Mindenki oda igyekezett, mert a 22 kilométeres távolság teljesen emberi léptékű és a municipal albergue is csak 5 euróba került a Gronze szerint. Igaz, előre nem lehetett foglalni ágyat - tekintve, hogy önkormányzati szállásról van szó - de nem nagyon izgattam magam emiatt, hiszen 15 ágyas az albergue, mi meg csak heten voltunk Ruestában, szóval biztosan jut majd hely mindenkinek.

Eleinte egy meredek, köves úton kellett leereszkedni a várromoktól, majd pár száz méter után egy hídon át vezetett tovább a jelzés. Itt a hídnál ért utol a spanyol lány, akivel addigra már jól összebarátkoztunk. Valójában nem is spanyol, hanem baszk volt, legalábbis így azonosította magát. Este a vacsoránál szóba került az egyik kedvenc spanyol filmem az "Ocho apellidos vascos", ami lefordítva "Nyolc baszk vezetéknév" cím lehetne, ehelyett magyarul "Spanyol affér" címen lehet megtalálni. Nos, ez a lány nekem leírta egy papírra a nevét és tényleg nyolc vezetékneve van! Négyet az apukájától, négyet az anyukájától kapott, plusz még ott van a keresztneve is! :-) Mindenesetre itt elbúcsúztunk egymástól és hamarosan a többiek is lehagytak, szóval már megint mindenki előttem járt már.

Ruestából csak azért kellett lejönni a hegycsúcsról, hogy aztán megint felmászhassunk egy másik, ezúttal sokkal magasabb hegyre. Kb. 500 méter szintről emelkedett az út nagyjából 850 méterig folyamatosan és kitartóan. Szinte végig erdei utakon gyalogoltam, egy lélek sem járt körülöttem, csak a szél zúgását és a fák suhogását hallottam a csendben. Nem mondom, hogy túl nagy bátorság szorult belém, ilyenkor mindig szorongtam egy kicsit, de éppen ezért tempósan haladtam, hogy minél előbb kiérjek a fenyőerdőből. Már amennyire tempósnak lehet nevezni a sebességemet hegynek felfelé... Többször énekeltem is, szerencsére senki nem hallotta, mert már korántsem olyan tiszta és élvezhető a hangom, mint amikor még énekkaros voltam. Mondhatni rohadt hamisan dalolásztam, de legalább elszórakoztattam magamat és eltereltem a figyelmemet az erdei állatokról. Nem mintha valaha is találkoztam volna szemtől szemben eggyel is akár, de nem éreztem komfortosan magam egyedül egy erdőben. Nem tehetek róla, városi lány vagyok... Bár ez nem is igaz, mert 2020-ban, amikor a covid miatt nem lehetett utazni, akkor Erikával a Balatont sétáltuk körbe (na nem a parton, hanem beljebb a természetben). Egy alkalommal egy nagyobb méretű őzike vagy kisebb szarvas ment át előttünk keresztben az erdei úton, az út közepén megállt, egy darabig nézett minket, majd lesajnálóan tovaillant. Úgy tűnt, hogy nem értük el az ingerküszöbét.

Végre fél 11 körül felértem a hegycsúcsra, ahol az erdei út becsatlakozott egy aszfaltútba. Ezen csak 20-30 métert kellett gyalogolni, majd a sárga nyíl újra egy természetes földútra irányított, immár lefelé. Innen elég messzire el lehetett látni és amennyire szép volt a kilátás, annyira nem tetszettek a sűrű felhők az égen. Amerre csak fordultam, mindenütt vastag, komor felhők tornyosultak az égen, nem nézett ki jól a dolog. Elindultam lefelé a hegyről. Az eleinte széles földút később köves, murvás szakaszokra váltott, majd a meredekebb részeken hatalmas lapos kövekkel fedték a talajt, gondolom a munkagépek feljutását megkönnyítendő. Ezután már csak egy lépésnyi szélesre szűkült a gyalogút nyomvonala, amely kisebb bokrok és szúrós aljnövényzet között kanyargott. Szemben már látni lehetett Undués de Lerda városát.

Egyszer csak bekövetkezett, amitől tartottam, el kezdett esni az eső. Eleinte csak ritka, nagy cseppekben, majd egyre határozottabban. Gyorsan ledobtam a hátizsákomat, elővettem az esőkabátot, amit mindig a zsák felső részében helyeztem el, hogy kéznél legyen, ha netán szükség lenne rá. Hát most az volt. Gyorsan vissza a hátamra a zsákot, majd felcibáltam magamra az esőponcsót és így már legalább biztos voltam abban, hogy a cuccaim nem áznak el. Hirtelen csúszóssá vált az út, mert vagy az agyagos talaj csúszott, vagy a kövek, szóval nagyon figyelni kellett a meredek lejtőn.  

Egyre jobban szakadt az eső, amikor odaértem Undués de Lerda határához. A település egy kisebb hegycsúcsra épült, tehát még azt is meg kellett másznom az esőben, de nem volt más választásom. Elég nehéz volt felkapaszkodni, de végül letudtam ezt is, majd a nyilat követve besétáltam a falu központjába. Megláttam egy bár feliratot, oda vettem az irányt. Rajtam kívül csak egy helyi ember volt a bárban és a pincér, akiről később kiderült, hogy egy személyben ő az albergue hospitalerója is.

Levettem az esőkabátomat és telepedtem az egyik asztalhoz. A  kiszolgáló pasihoz intézett kérdésemre - miszerint meddig fog esni az eső? - nem kaptam kedvező választ. Csóválgatta a fejét és megmutatta a mobiltelefonján, hogy egész napra esőt jósolnak. Puff. Nem ezt a választ vártam. Mindenesetre kértem egy kis kaját, de mondtam, hogy tényleg csak valami apróságot hozzon, mert abban reménykedtem, hogy hátha eláll az eső és még tovább tudok menni. Kép pici krokettet hozott nekem a pincér, meg valami sajtgolyót bagettel. Nagyon finom volt. Ekkor már 1 óra körül járt és el kellett döntenem, hogy mi tévő legyek. Menjek tovább esőben vagy maradjak itt? Végül az utóbbi mellett tettem le a voksomat, a francnak sem volt kedve szakadó esőben csúszkálni még 10,6 km-en keresztül. Maradtam. Csak azt sajnáltam, hogy valószínűleg a többiekkel nem fogok már találkozni, hiszen jóval előbb járnak már nálam. Kivéve a magyar házaspár, mert velük - ha minden jól alakul - másnap még összefuthatok, hiszen ugyanoda foglaltak szállást, ahova én is szeretnék majd eljutni, de erről majd később... Ezután a hospitalera pincér átkísért a szomszéd épületben lévő alberguéhez.

Érdekes, hogy ez is municipal, vagyis önkormányzati fenntartású albergue volt, de itt mégis lehetett foglalni a Gronze szerint. Nekem nem volt foglalásom, de nem is volt rajtam kívül egyetlen zarándok sem a szálláson, egyedül birtokoltam egy hatágyas szobát. Egyébként nagyon szép, tiszta szállás volt, csak ajánlani tudom, ráadásul 26 ágyas, szóval bőven felkészültek a zarándokok fogadására. Oly annyira, hogy kiderült, rajtam kívül még 2 önkéntes hospitalero is volt az épületben csak ők éppen a pihenőidejüket töltötték. 

Enyém volt az egész délután! Bőven volt időm mosni, teregetni, piperészkedni, naplót írni, miközben az eső rendületlenül esett tovább. Közben érkezett egy szobatárs is hozzám, egy fiatal olasz motoros srác, aki teljesen elázott az esőben és már nem érezte biztonságosnak a motorozást ilyen körülmények között. Ott voltam hát egy olasz motorossal egy szobában, de egy percig sem éreztem kellemetlennek a jelenlétét, sokkal inkább féltem az erdőben, mint ettől a fiútól. A srác is elment fürdeni, kimosott egy két ruhadarabot, de szerencsére neki eszébe jutott, hogy akár a radiátort is bekapcsolhatnánk és így hamarabb száradnak majd meg a ruháink és talán majd nem fázunk annyira. Ez nekem miért nem jutott az eszembe?! :-) Lassan kezdett kivilágosodni az égbolt és bár még mindig szemerkélt az eső, legalább a szobánk ablakából tudtam készíteni néhány fotót a kilátásról. Szép időben biztosan látványosabb lett volna, de szerintem így sem rossz, ugye? 

Később még egy motoros pasit szállásoltak el a szobánkban, ezúttal egy magas svájcit, így már két motoros vigyázott rám. Este 7 óra körül elállt az eső és kimentem a házból, hogy átmenjek a szomszédos bárba vacsorázni. Útközben találkoztam néhány kiscicával... :-)

Ahogy visszatekintettem az albergue irányába, láttam, hogy a svájci motoros pasi éppen akkor pakolta be a szállásra a bukósisakját és egyéb felszerelését. Aztán beléptem a bárba, ahol a pincér kedvesen invitált, hogy üljek le nyugodtan az éttermi részbe. Hamarosan hozták is az étlapot, majd a vacsorát. Az étteremben is egyedül voltam, nem igazán tolongtak az emberek ebben az álmos kis falucskában. Később a két motoros srác lejött a bárba, és sokáig beszélgettek, biztosan sok közös témát találtak. Én viszont visszamentem a szállásra.  

Sokáig csak én voltam a szobában, a fiúk csak 11 órakor jöttek vissza, addig égett a villany, de aztán hamar lefeküdtek és elaludtak. Csak én nem tudtam rendesen aludni, mert a svájci nagyon hangosan horkolt... Remélem holnapra már esőmentes napra virradunk, mert igen hosszú nap vár rám. Akkor még nem tudtam, hogy nemcsak hosszú lesz, de kalandokban is bővelkedik majd az a nap... :-) ¡Buenas noches! 

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)