Már megint dagonyáztunk, országúton jártunk, este pedig meglepődtünk, hogy milyen kevesen voltak a szálláson.
Reggel a donativós dobozba bedobtuk a pénzt, melyet a szállás és vacsora ellentételezésére szántunk. Az El Camino különböző útvonalain hasonló a gyakorlat, miszerint a zarándokszállásokat különböző áron lehet igénybe venni, de van néhány olyan is, ahol nincs fix tarifa, hanem adomány (donativo) jelleggel működnek. Ez nem azt jelenti, hogy a donativós szállások ingyenesek, hanem azt, hogy annyit teszel a dobozba, amennyid van, amennyit szeretnél vagy amennyivel támogatni kívánod az adott zarándokszállást, ugyanakkor legalább annyit illik adni, amennyi fedezi az ellátásod költségeit. Mi most éppen egy ilyen szálláson voltunk.
Sajnos mára megint esőt jósoltak, délelőtt 11 óráig biztosan esni fog, de muszáj volt korán elindulnunk, mert közel 26 km állt ma előttünk, nem várhattunk arra, amíg eláll. Amikor kiléptünk a kapun, még csak szemerkélt az eső, így néhány fotót is készítettünk a reggeli indulásunkról a szállás kertjében. Pár perccel 8 óra után léptünk ki az utcára, ahol rögtön balra fordultunk a jelzés szerint és pár száz méter után már mezőgazdasági területeken, majd olajfák között gyalogoltunk.
Fél óra múlva rendesen elkezdett zuhogni az eső. A földút eleinte még csak sáros volt, később már egyre több nagyobb tócsával és megáradt patakokkal találkoztunk. Megint kezdődött a dagonyázás... Egy idő után kezdett átázni a nadrágom és a szárán lecsorgó víz teljesen eláztatta a cipőmet is. Közben sorban haladtak el mellettünk azok a zarándoktársak, akik később indultak el a szállásról. Yannick, a svájci pasi nem sokat vacakolt, rövid gatyában és papucsban gyalogolt, miközben mi majd megfagytunk. Biztosan úgy volt vele, hogy ily módon legalább a ruhája nem ázik el. Francois, a francia társunk pedig hátizsákra szerelhető esernyővel sétált, ilyet is ritkán látni az El Camino utakon.
A felázott útviszonyok miatt nem tudtunk gyorsan haladni, mert állandóan kerülgetnünk kellett valamilyen tócsát. Fél 11 körül csendesedett az eső, már csak szemerkélt, amikor megérkeztünk Casas de Don Antonio településhez. Átsétáltunk a régi, római-kori kőhídon, ahol a jelzések balra mutattak, de ezzel elkerültük volna a várost. Úgy voltunk vele, hogy ha már legyalogoltunk 8 kilométert az esőben, akkor legalább pihenjünk meg valahol és szárítkozzunk meg amennyire csak lehet. Erre pedig a legalkalmasabb helyszín az előttünk álló városka volt, ahol a Gronze applikáció bárt is mutatott.
Elindultunk hát Casas de Don Antonio utcácskáin. Addigra a nap is kisütött, Rózsa meg levideózta a bevonulásunkat harangzúgás közepette.
Nehezen találtuk meg a bárt, egy helyi ember igazított útba bennünket, a patika közelében kellett keresnünk és végül meg is találtuk. A bárban nagyon kedvesek voltak az emberek és a pincérnő is. Nem zavarta őket, hogy levettük a csuromvizes cipőnket és a poncsót, mezítláb és papucsban mászkáltam a helyiségben, miközben a vizes zoknim a szék háttámláján száradt. Ittunk egy café con lechét és ettünk egy-egy tostadát is, majd összeszedtük magunkat és száraz zoknit húzva elindultunk, hogy folytassuk utunkat. A városka szélén lévő szép kis kápolna tetején gólyák fészkeltek.
Visszatértünk az eredeti nyomvonalra, ahol a szokásos kagyló és nyíl jelzések segítették tájékozódásunkat. A gond csak az volt, hogy a sok eső miatt errefelé nemcsak a földutak áztak el, hanem hatalmas belvíz alakult a földeken, melyeket nagyon nehéz volt elkerülni. Sokszor akkor is bokáig süllyedtünk a füves részen, amikor azt hittük, hogy biztos talajra lépünk, mert a zöld növényzet alatt mocsár-szerűen állt a víz.
Egy idő után az egyik hatalmas vízátfolyáson már nem tudtunk átkelni, így nem volt mit tenni, ismét a jól bevált barátunkhoz, az N-630-as országúthoz folyamodtunk, mely a jelölt útvonal közelében, majdnem azzal párhuzamosan futott. Az útpadkán gyalogoltunk tovább, vasárnap lévén szerencsére nem volt nagy forgalom. Bár az aszfalt nem tett jót a lábainknak, de itt legalább tempósan tudtunk haladni. Szükségünk is volt rá, mert még hosszú út állt előttünk aznap.
Az országút melletti gyaloglás elég monoton tud lenni, ráadásul napsütésben még az aszfalt is ontja a meleget. Nem csoda, hogy megörültünk, amikor 7 km után megpillantottunk magunk előtt egy út menti bárt. Azonnal megálltunk és lepakoltunk a teraszon. Itt már clarát, azaz citromos sört rendeltünk és kaptunk hozzá néhány falat tortillát is.. Nagyon jólesett mindkettő! :-)
Még több mint 10 km volt hátra aznapi célállomásunkig. Úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatjuk meg az eredeti útvonal vízátfolyásait, hanem maradunk az országút mellett. Kemény menet volt az utolsó 10 km, de egyben lenyomtuk. Azért az országúton is nagyon szép tájak mellett haladtunk el, több kastélyt is láttunk.
Végül fél 5 körül érkeztünk meg Valdesalor településre, ahol az egyik bár teraszán észrevettük a két spanyol peregrina társunkat, Mercit és Elenát. Elmondták nekünk, hogy ők ugyan egy hostelben szálltak meg, de szerintük még van hely a municipal alberguében, ráadásul éppen annál a bárnál kell beregisztrálni, melynek teraszán ücsörögtek. Ezután megkérdeztük a bárban, hogy van-e még hely az alberguében és meglepődtünk, hogy a 14 ágyas szálláson még volt szabad ágy!
Az albergue a város szélén helyezkedett el, éppen arrafelé, ahol besétáltunk az országúton, csak nem az N-630-as mellett, hanem a vele párhuzamos eredeti nyomvonalon a település határában. Elindultunk hát visszafelé kétszáz métert és máris ott találtuk magunkat a municipal szálláson. Nem akartuk elhinni, hogy még csak 6 zarándok volt a hálóteremben és később is már csak Lorriane érkezett utánunk! Valószínűleg azért voltunk ilyen kevesen, mert a bevállalósabbak elmentek Cáceresig, mások pedig hostelben szálltak meg, mint a két spanyol nőci. Nekünk nagyon hosszú lett volna Cáceresig elgyalogolni, hiszen az 37,4 km lett volna, meg amúgy is inkább kerültük a nagyvárosokat, szóval ez a hely tökéletesnek bizonyult. Így is majdnem 26 kilométert sétáltunk, éppen elég volt aznapra.
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)
