Mai találóskérdés: Mi az? Messziről útnak látszik, közelebbről nézve víz folyik rajta?
Ma is esőre ébredtünk. A körülményekhez képest viszonylag jól aludtam a jéghideg szobában, ehhez persze az is kellett, hogy négy vastag takaró alatt hajtsam álomra a fejemet. Reggel nem volt kellemes felkelni az ágyból és kimenni a hideg fürdőszobába, így amilyen gyorsan csak lehetett összepakoltunk és bebújtunk a melegedő asztal takarója alá, ahol a házinéni már felizzította a szunnyadó parazsat. A hideg éjszakának és a tegnapi esőben való menetelésnek sajnos meg is lett az eredménye, mert Rózsa torokfájásra ébredt. A házinéni mindent megtett a kényelmünk érdekében, a reggeli mellé kávét, teát és még forró sós vizet is szervírozott, hogy Rózsa gargarizáljon és valamennyire lekezelje égő torokfájását.
Éjszaka az esőzések mellett megtörtént az óraátállítás is a nyári időszámításra, emiatt majdnem egészen 8 óráig sötét volt és csak valamivel 8 előtt kezdett világosodni. Nem kapkodtunk, mert teljesen tanácstalanok voltunk a mai napot illetően. Folyamatosan jöttek a nagy áradásokról szóló hírek és a riasztás, miszerint a mai etapunk gyakorlatilag járhatatlan a vízátfolyások és kiöntött folyók miatt. A Vía de la Plata zarándokokat segítő szervezete azt tanácsolta, hogy ne induljunk el Monesterio felé az eredeti útvonalon, mert a földutakat elöntötte a víz, inkább az országút mellett haladjunk tovább. Igen ám, de az meg nagyon nagy kerülő, hiszen az országút eltávolodik a kijelölt Camino útvonaltól és egy U kanyart formázva több mint 40 km után éri el Monesterio városát. Nekünk az túl nagy távolság lenne, annyit biztosan nem tudunk egy nap alatt gyalogolni. Addig, addig böngésztük a térképet és a lehetséges opciókat, hogy végül egy hibrid megoldás mellett döntöttünk. Taxival elmegyünk Complejo Leo elágazásig és majd onnan az országút mellett gyalogolva folytatjuk utunkat. Igaz, ez csak 10 km gyaloglást jelent az eredeti 20 kilométeres földút helyett, de még mindig ez az opció tűnt az egyetlen lehetséges járható útnak. Szó szerint. Néhány zarándokhoz azonban nem jutott el a riasztás vagy sokkal bevállalósabbak, na meg persze fiatalabbak is voltak nálunk, akik még ilyen körülmények között is nekivágtak az eredeti útvonalnak! Tőlük származnak a lenti fotók. Az első képen a földút helyén víz folyik. No comment...
Utólag is úgy gondolom, hogy jól döntöttünk és a biztonságot választottuk. A taxi fél 11-re érkezett értünk, akkor még mindig esett az eső. A kocsiból jól láttuk a hatalmas áradásokat, elég csúnya látvány volt. Alig hagytuk magunk mögött El Real de la Jara települést, átjutottunk Andalúziából Spanyolország legforróbb tartományába, Extremadurába. Elvileg a legforróbb, kivéve amikor mi jártunk arra. Akkor a leghidegebb. :-) Fél óra múlva érkeztünk el Complejo Leo elágazásig, ott szálltunk ki a kocsiból szakadó esőben. Jó másfél órát gyalogoltunk az országút mellett a hideg esőben. A szeles időben megint a lábamhoz tapadt az átázott nadrágszár és így a hideg eső akadálytalanul folydogált le a túracipőmbe ugyanúgy, mint előző nap. A víz egy idő után felszivárgott a csípőmig, folyamatosan pisilésre ingerelve, de arra nem volt mód, szóval tartogattam sokáig...
A környék nagyon szép volt, az egyik helyen lovak és kiscsikók legelésztek békésen, őket kevésbé zavarta az eső. Amúgy bennünket sem igazán az eső bántott, hiszen az országút mellett majdnem normál tempóban tudtunk haladni, sokkal inkább az zavart, hogy borult minden tervünk és nem tudtunk az eredeti útvonalon gyalogolni.
Másfél órányi gyaloglás után kezdett csendesedni az eső, az út viszont folyamatosan emelkedett. Nem túl meredeken, de kitartóan kúszott felfelé. Fél 2 körül érkeztünk Monesterio határához. Szerencsére elállt az eső, de addigra teljesen átfagytunk, reszkettünk. Az első utunkba kerülő kávézóba betértünk, ahol végre elmehettünk a mosdóba is - micsoda élmény volt! Egy kicsit megszáradtunk és ha már ott voltunk, akkor persze bedobtunk egy átmelegítő licor de hierbast is. :-)
Ezután elindultunk megkeresni a szállásunkat. A főutcán haladva belebotlottunk az Albergue Paroquial zarándokszállásba, de azt zárva találtuk. Nem akartunk várakozni, mert nagyon fáztunk, végül is volt egy foglalásunk a város másik végén, így továbbmentünk a Hostal Extremadura felé. Ezt is zárva találtuk, de a csöngetésre kinyitották a rácsot és bejutottunk az épületbe. Nem igazán tudom jó szívvel ajánlani ezt a szállást, inkább más megoldás után néznék, ha ma készülnék az útra, de most már mindegy, egy éjszakára elment. A fűtésért és törölközőért például 12 eurót kellett pluszban fizetnünk. Hiába nem volt szükségünk törölközőre, hiszen a sajátunkat használtuk, akkor is ki kellett fizetni, ráadásul a fűtő-hűtő légkondi berendezés nagyon hangosan zörgött, alig tudtunk aludni tőle az éjjel.
Fürdés és egy kis délutáni pihenő után elmentünk a városba, hogy keressünk valahol egy éttermet, ahol valami jó forró levest ehetnénk. Hát nem találtunk ilyet sehol a közelben. Vagy nem volt még nyitva a konyha, azaz nem lehetett még vacsorázni vagy nem kínáltak levest, vagy ha mégis, akkor az a hideg gazpacho volt. Azt egyébként imádom, de nem a mostani átfagyott állapotban, hanem a nyári kánikulában. Szerencsére délutánra elvonultak a felhők és a nap is kisütött, de még mindig nagyon hideg idő volt. Végül betértünk egy vendéglőbe és leültünk az egyik asztalhoz. Az étterem egyik sarkában hatalmas henger alakú tartályt helyeztek el a Real Madrid címerével, de több szurkolói relikviát is láttunk a helyiségben. Minket azonban ezek nem hoztak lázba, sokkal inkább az, hogy mit lehet enni.
Nagyon kedves, idős pincér bácsika jött oda hozzánk és érdeklődött, hogy mit szeretnénk vacsorázni. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy leginkább valami forró levesre vágyunk, erre intett a kezével, hogy nyugi, tudja mire van szükségünk és majd hamarosan hozza. A pultnál állva még felmutatott egy nagy paradicsomot és kérdőn nézett ránk, hogy azt is kérünk-e? Igazából nem értettük a kérdését, arra gondoltam, hogy azt kérdezi a kisöreg, hogy a levesbe kérünk-e paradicsomot is, szóval felhúztam a vállamat, hogy fogalmunk sincs. Térült-fordult és pár perc múlva letett elénk egy nagy tányér tonhalas paradicsomsalátát, majd hozott két tálka csicseriborsós ragut. Lehet, hogy leves volt, de annak jó sűrű, mindenesetre rávetettük magunkat a forrón gőzölgő finom ételre. Isteni finom volt a friss bagettel! Jó bevacsoráztunk, viszont a hideg paradicsomsalátát már nem tudtuk megenni. Látva ezt a bácsika hozott nekünk két műanyag tálkát, hogy azokba tegyük át a paradicsomot és vigyük magunkkal, majd kaptunk még ajándékba egy-egy almát is tőle. Annyira cuki volt a papa, amolyan igazi szív-lélek vendéglátós! :-)
Nem akartuk megbántani a bácsikát, átpakoltuk a paradicsomsalátát a műanyag dobozokba, de egyáltalán nem kívántuk és nem is akartuk felvinni a szobánkba. Letettük hát a szállásunk előtti kis asztalkára bízva abban, hogy reggelig majd valaki rátalál, akinek esetleg szüksége lenne rá. Nem volt szívünk kidobni a szemétbe. El is tűnt onnan reggelre. Az éjszaka egyébként nem jól aludtam, mert a fűtő berendezés még mindig hangosan zörgött, de így legalább nem fáztunk.
A következő napról annyit előzetesen, hogy bár megint országút mellett, de végre napsütésben gyalogoltunk! Semmi sem tarthat örökké, még az esős idő sem! :-) Legalábbis egy darabig szünetelhet...
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)
