El Camino zarándokút - egy magyar zarándok útjai

Andrea az El Caminón

Vía de la Plata: 4. nap - Almadén de la Plata - El Real de la Jara (17 km)

El Camino - Vía de la Plata zarándokút - 2024. március 30.

2024. június 02. - Andrea az El Caminón

Esőben gyalogolni nem kellemes, de ezt is ki lehet bírni, nem volt más választásunk. Elmélkedtem még a bikaviadalokról és megjelent egy vaddisznó is! VIDEÓK... :-)

0_via_de_la_plata_paratolgy_liget.jpg

A radiátort a két ágy közé húztuk és egész éjszaka maximumon ment, mert csak így volt elfogadható a hőmérséklet. Reggel összepakoltunk és 7:20-kor elindultunk, még éppen csak világosodott. Nem mentünk messzire, hanem a már 6 órától nyitva tartó bárba igyekeztünk reggelizni. Nem mondhatnám, hogy gyakori dolog a spanyoloknál a reggel 6 órás nyitás, főleg egy ilyen kicsi településen, mint Almadén de la Plata, de mi örültünk neki, hiszen a mai napon megint nem lesz köztes falu az úton. Meg is kérdeztem a pincérnőt, hogy miért nyitnak ilyen korán, hiszen a zarándokok száma nem indokolná, pláne szombaton a Semana Santa idején. Azt válaszolta, hogy tavasszal sok a munka a földeken és a mezőgazdaságban dolgozók hétvégén is kimennek az állatokat etetni meg egyéb munkákat végezni, előtte pedig betérnek kávézni és reggelizni. Mi is így tettünk, már ami a kávézást és a reggelit illeti, majd tényleg elindultunk mai célállomásunk felé. 

Megkerestük a városból kivezető utat az országút felé, mert olyan hírek jöttek, hogy az eredeti Camino útvonala a sok esőzés miatt járhatatlanná vált. Nem akartuk kockáztatni, hogy mondjuk félútról vissza kelljen fordulnunk, mert esetleg nem tudunk átjutni egy kiöntött folyón, ezért úgy döntöttünk, hogy ma az országút felé vesszük az irányt, ami egy picivel ugyan hosszabb, de biztosabb megoldásnak tűnt. Az eső persze most is esett, ezért mindketten esővédőt húztunk a hátizsákokra, plusz felvettük a vízhatlan poncsót is. Az A-5301 számú kisforgalmú országút mentén gyalogoltunk. Lehet, hogy hétköznapokon és nem a Semana Santa idején forgalmasabb lett volna az út, de mi nem bántuk, hogy ezen a napon nem száguldoztak az autók körülöttünk. Szerencsére ezt az utat is sárga nyilakkal jelölték, mintegy alternatív útvonalként, ez nagy biztonságot adott nekünk. Úgy látszik esős időszakban máskor is előfordul, hogy errefelé mennek a zarándokok. A környező táj nagyon szép volt, hatalmas legelők és paratölgy ligetek között vezetett az út. Ezeket a bekerített legelőket dehesának hívják a spanyolok és errefelé úton-útfélen találkozhatunk velük.

Az eső eleinte csak szemerkélt, később már határozottabban esett és nagyon hideg volt. A telefonunk kijelzője mindössze 6°C-ot mutatott, a leheletünk úgy látszott, mintha füstöt eregetnénk. Ki gondolta volna, hogy ilyen időjárásban lesz részünk Spanyolország legforróbb tartományában, Andalúziában?! Az itt látható fotók egy részét Rózsa, más részét saját magam készítettem (ez egyébként a többi napra is vonatkozik), de én nem voltam olyan elszánt, hogy az esőben hosszabb ideig tartsam a telefonomat és videókat is készítsek. Rózsa azonban bevállalta, így láthatjátok a tájat és hogy milyen is volt esőben gyalogolni. Hát, mit mondjak...

Továbbra is szép tájakon jártunk, az út többször enyhén emelkedett, majd hullámzott föl-le, de korántsem annyira, mint az eredeti útvonalon. Valószínűleg ott a völgyekben megült a víz és az tette járhatatlanná az utat, hiszen arrafelé nagyobbak voltak a szintkülönbségek. Azért út menti nagyobb pocsolyákkal errefelé is találkoztunk, de azokat ki tudtuk kerülni. Nagy rétek, tölgyesek váltották egymást, fekete színű ibériai disznókat, marhákat és birkákat is láttunk, őket nem zavarta az eső és a sár. 

Néha egy kicsit alábbhagyott az eső, olyankor reménykedtünk, hogy eláll, de aztán meggondolta magát és inkább újra nekieredt. Ez így ment egész nap. Az egyik legelőn egy csomó birka nézett ránk, ahogy elmentünk a területük előtt az úton, de nem ám akárhogyan! Teljesen lemerevedtek, olyanok voltak, mint egy kimerevített képkocka egy filmen, mozdulatlanul álltak és csak néztek felénk, amíg el nem sétáltunk előttük. Ilyet én még nem is láttam, pedig a Francia úton is találkoztam jó néhány birkanyájjal. Viccesek voltak nagyon! :-)

Továbbra is esett az eső, de Rózsa megint készített egy kis videót. Ezen még a madárcsicsergés és a víz csobogása is hallatszik...

A következő videó nem a lemerevedett birkákról, hanem egy másik, mozgékonyabb társaságról készült. Békésen legelésztek az esőben.

Nem hogy abbahagyta volna, hanem még jobban kezdett esni az eső. A nadrágom szára már régen csuromvizes lett, a jéghideg gatyaszár rátapadt a lábamra, a hideg víz befolyt a cipőmbe, szóval megint előre-hátra lötyögött a víz minden lépésnél. Nem volt jó érzés. A kezem majd lefagyott a vizes túrabotot fogva, miközben folyamatosan esett rá az eső. Kesztyűben sem lett volna jobb. Nem volt kellemes a gyaloglás, ráadásul a vége felé már egyre inkább emelkedett az út, de legalább lehetett haladni, nem kellett a sárban dagonyázni, mint a második napon. 1 óra körül értünk be El Real de la Jara településre szakadó esőben.

23_via_de_la_plata_orszagut.jpg

Első utunk a bárba vezetett, ahol már ott gyülekezett néhány zarándok, többek között Jasmin, a svájci csajszi, akivel addigra már jó ismerősökként üdvözöltük egymást. Jólesett végre száraz, meleg helyen lenni és egy kicsit megpihenni. Persze csak állva, hiszen csuromvizesek voltunk, le sem ültünk és nem is vettük le a hátizsákot sem, csak kértünk egy sárgát és állva bedobtuk. Nagyon olcsó volt, csupán 1 €, így hát kértünk még egyet. :-) Kicsit átmelegedtünk tőle és mentünk is tovább megkeresni a szállást. Jöttek a többiek is, ők a municipalban szálltak meg. Mi is benéztünk oda, jó kis szállásnak tűnt, 2024-ben nyitották meg, szóval szinte teljesen új volt, nekünk viszont ugyanabban az utcában, de pár házzal arrébb volt foglalásunk, így továbbmentünk és megkerestük a szállásunkat.

Nagyon aranyos és segítőkész házinéni fogadott, a szállás is tágasnak, kényelmesnek bizonyult, nem emeletes, hanem szimpla ágyas szobát kaptunk, de sajnos olyan volt, mint egy jégverem! A műemlék jellegű ház 1886-ban épült, vastag falakkal, ami nyáron biztosan jó hűvös klímát nyújt az andalúz forróságban, most azonban fűtésre vágytunk, ami nem volt az egész házban! Egyszerűen nem építettek ki semmilyen fűtésrendszert, mert az év nagy részében nincs szükség rá Spanyolország déli részén. Jobban mondva egy érdekes megoldással azért kitaláltak egy melegedőt, de a szobában és a fürdőszobában semmilyen olajradiátor vagy hősugárzó nem volt, szóval majd megfagytunk. A társalgóban lehetett picit átmelegedni egy aszalnál, melyet földig érő, dupla és vastag anyagú terítőkkel takartak le, az asztal alatt pedig egy tálban parázs izzott, az biztosította a meleget. A dolog úgy működött, hogy az asztal köré tett székek egyikére vagy a kanapéra lehetett leülni úgy, hogy a lábainkat az asztal alá tettük és bebújtunk a terítő alá, mellyel betakaróztunk hogy a meleg ne szökjön ki sehol. Ez jól is esett, de csak deréktól lefelé, ameddig a terítő ért, felül ugyanúgy fáztunk, szóval dzsekiben és pulcsiban ültünk a melegedős asztal körül. A házinénitől kaptunk újságpapírokat, amivel kitömtük a teljesen átázott cipőinket és a parázs mellett szárítottuk azokat is. A gondot csak az jelentette, hogy a meleg terítő alól nagyon kellemetlen volt átmenni a jéghideg fürdőszobába, majd ott zuhanyozni és öltözködni a még hidegebb szobában. Nem is értem, miért nem tudtak egy hősugárzót vagy radiátort beszerezni... A nénike egyébként tényleg mindent megtett, hogy a kedvünkbe járjon. Kimosta az összes koszos ruhánkat és szárítógéppel meg is szárította azokat, majd egyenként összehajtogatva letette az egyik ágyra, amíg elmentünk vacsorázni. Mondjuk fejenként 5 €-ba került, de a jelen körülmények között nem nagyon volt más választásunk, ha nem akartunk másnap nedves ruhákba bújni.

A délután nagy részét a parázs körül töltöttük, írtam a naplómat, pihentünk és tájékozódtunk a másnapi kihívásokról, de erről majd később... A házinéni ajánlására elmentünk egy étterembe vacsorázni. Szerencsére estére elállt az eső, így ki tudtunk mozdulni a házból és láthattunk valamennyit a városkából is. A templomnál kellett elfordulnunk, majd kiértünk a főutcára, ahol mindenféle vadállatok szobraiba botlottunk. Már megint megjelent egy rusnya példány vaddisznóóóóó! :-) 

Az étteremben nem sok vendég tartózkodott, a vacsora sem érdemelt egyetlen fotót sem, ellenben egy idő után odatévedt a pillantásom a hatalmas tévéképernyőre és jó darabig ott is maradt. A tévében ugyanis bikaviadalt közvetítettek. Már régóta szerettem volna megnézni egy igazi spanyol bikaviadalt, nem gondoltam, hogy ez most teljesülni is fog! Nem kell szörnyülködni, nem a bika szenvedésére és az öldöklésre vágytam, hanem maga a jelenség érdekelt, vajon mit élveznek a spanyolok ezen, hogyan viselkednek maguk a nézők, na és persze a matadorok. Tulajdonképpen egyfajta szociológiai tanulmány gyanánt sokkal inkább a közönség reakciója érdekel, mint maga műsor, itt most némi ízelítőt kaphattam belőle. Bár a nézőket kevésbé mutatta a kamera mint magát az arénában zajló eseményt, azért a reakciókból sok mindent le lehetett szűrni. Nem tagadom, egy idő után magam is elkezdtem látni a különbséget a matadorok között és ez rendszerint megegyezett a nézők hangos ovációjával, ahogyan egy-egy akcióra reagáltak.

Meg kellett állapítanom, hogy - mint minden olyan tevékenységnél, amely közönség előtt zajlik - nagy szerepe van az illető aktor karizmájának. Így volt ez a matadoroknál is. Az egyik elég szuggesztív személyiséggel bírt, jó mozgása volt, nagyon tudta ünnepeltetni magát és jól bánt a közönséggel, míg a másik unalmas, sótlan, határozatlan volt. Most tekintsünk el attól, hogy milyen - számunkra érthetetlen - rituálé zajlik az aréna homokján, a főhős mozdulatai, magabiztossága, a közönséggel való metakommunikációja és nem utolsó sorban bátorsága determinálja a sikerét, egyúttal a közönség elismerését. Egy idő után jól megtudtam különböztetni, hogy mely matadorok tűntek kimagaslóan karizmatikusnak másokkal szemben. Ugyanúgy, mint minden előadóművészetnél (bár nyilván ez teljesen más kategória), de a lényeg ugyanaz. Majdnem egy órán keresztül néztem a műsort, de a közönség viselkedését még most sem teljesen értem, jobban mondva nem tudom átérezni, hogy mi tartja életben ezt a hagyományt. Szóval még tanulmányoznom kell ezt a témát és lehetőleg élőben megnézni egy ilyen eseményt. Az az egy biztos, hogy az arénából bika nem hagyja el élve a helyszínt... 

Ezután visszamentünk a szállásra és eltettük magunkat holnapra. Négy (!), igen négy vastag takaróval feküdtem le aludni és eltartott egy darabig, amíg a legalsó áthűlt paplant valamennyire bemelegítettem a saját testem hőmérsékletével. Pedig zokni, hosszúnadrág, póló és pulcsi is volt rajtam, de még így is vacogtam. Sajnos a következő két napra is esőt jósolt a meteorológia, hajnalban meg fagypont körüli hőmérsékletet, szóval megint küzdelmes napoknak nézünk elébe... Szép kilátások!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://mundicamino.blog.hu/api/trackback/id/tr6618418815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása