Andalúzia Spanyolország egyik legforróbb és legszárazabb tartománya, ezért nem nyáron indultunk. Na de hogy ilyen időben lesz részünk! És ez még csak a kezdet...

Reggel összepakoltunk és felmentünk az albergue emeleti konyhájába reggelizni (a szállás ára tartalmazta a reggelit). Ott legalább megismerkedtünk több zarándoktársunkkal is, akik közül néhánnyal az út későbbi szakaszában még sokszor találkoztunk. Egész éjjel esett az eső és még reggel sem hagyta abba, így kénytelenek voltunk esőben indulni. Nem volt értelme várni hogy elálljon, hiszen egész napra esőt jósoltak a meteorológusok. Ahogy a város főutcáján gyalogoltunk északi irányban, az elromlott digitális kijelző még mindig 27 °C-ot mutatott, pedig csak 12°C volt a hőmérséklet. Kissé fáztunk és az eső sem melegített... 

Éppen az esti vacsoránk helyszíne mellett vezetett utunk, így hát betértünk, hogy igyunk még egy jó kis café con lechét, mert a mai nap erre semmilyen lehetőségünk nem lesz útközben. Egyetlen települést sem érintünk, csak mi leszünk és a természet, na meg az eső... Egy idő után a városból kifelé tartva egy földútra tértünk le a jelzéseket követve, mely eléggé sáros volt már, de még járható. Azután egy hídon kellett átmennünk, majd tovább az országúton. Ezt a részt nem szerettük, mert elég forgalmas volt, de nem volt más választásunk. Nagyjából 1 km-t gyalogoltunk az útpadkán, végül egy körforgalomnál a jelzések átirányítottak egy ipari terület felé. Meglepődtünk, mert a sárga nyíl egyértelműen a nyitott kerítésen belülre mutatott, azaz be kellett mennünk az épületek közé, de előtte még megpihentünk egy fedett biciklitároló alatt. Idáig nem is fotózott egyikünk sem, mivel esett az eső és örültünk, ha néha rápillantottunk a mapy.cz appra, hogy jó irányba megyünk.

Amikor némi fedél volt a fejünk felett, a biciklitároló tetején még jobban elkezdett kopogni az eső. Jól nekieredt! Mit nekieredt? Ömlött az eső! Kétségbeestem. Hogyan fogunk így végigmenni a mai etapon? Elbizonytalanodtam. Őszintém megmondom, hogy ott, abban a pillanatban szükségem volt Rózsa biztatására, mert kilátástalannak láttam a helyzetet. Ezúton is köszönöm neki, mert egyébként nem sok kedvem volt kimenni a szakadó esőre, de így ketten azért valahogy mégiscsak könnyebb volt. Vártunk egy darabig, de az eső csak nem akart alábbhagyni, így aztán kénytelen-kelletlen, de elindultunk az ipari épületek között a jelzések alapján. Valójában csak 250 métert kellett mennünk a nagy monstrum raktárépületek között, majd a sárga nyíl balra mutatott egy földútra és innen már teljesen egyértelmű volt az útvonalunk. Végig a felázott úton egyenesen előre. 10 órakor már éreztem, hogy a cipőmben cuppog a víz és minden lépésnél előre-hátra locsog benne. Nem volt jó érzés, de nem tudtam mit csinálni. A poncsómat a lábam szárához fújta a szél, az odatapadt a nadrágomhoz, így minden víz akadálytalanul folyt végig a gatyaszáron egyenesen a cipőmbe. Egy idő után már nemcsak lefelé folyt a víz, hanem a nedvesség felfelé is szivárgott és már a bugyim is vizes volt. Rózsa talán jobban járt, neki volt kamáslija. Eleinte még csak csak tudtunk lépegetni, de voltak olyan szakaszok, ahol 3-4 km-en keresztül dagonyáztunk a teljesen felázott, csúszós, sáros földúton. Néhány kép ezek közül, amikor már alábbhagyott az eső.

Még nem ütött delet az óra, amikor már úgy néztünk, mint a disznók! :-) Jobban mondva leginkább én, mert a cipőmre legalább 2 kiló agyagos sár tapadt. Rózsa cipője viszonylag jó állapotban volt, nem tudom hogyan csinálta. Talán a kamásli védte meg. Én mindenesetre a dagonyázó disznókhoz hasonlítottam, hiszen egyszerűen nem lehetett kikerülni a sarat. Ráadásul nagyon lassan haladtunk, mert azon a kritikus 3-4 km-es szakaszon eléggé agyagos volt a talaj és nagyon csúszott. A túrabotom is többször beleragadt a sárba, szóval egy csomó minden nehezítette a haladásunkat, nagyon kellett figyelni, hogy ne csússzunk el.

Jó időben egyébként biztosan nagyon látványos lehet ez a szakasz, de mi most nem tudtunk ezzel foglalkozni, nem élveztük az út minden szépségét, inkább küszködtünk, hogy mielőbb előre jussunk.

Jobbra és balra mindenütt olajfa ültetvények vettek körül, melyek közé néha bokrosabb területek is ékelődtek. Nagyjából 1 óra körül csendesedett az eső és időnként a nap is előbújt a felhők mögül. Egy ilyen alkalmat kihasználva jött el az a pillanat, amikor megtanultam a rogyasztott lábbal, félig álló helyzetben való pisilést. :-) Arra nem is mertem gondolni, hogy a hátizsákot és a poncsót levegyem, mert egyrészt nem volt száraz terület, ahova letehettem volna, másrészt bármikor nekieredhetett újra az eső és akkor mindenem elázik, szóval maradt a rogyasztós művelet. Elég jól sikerült, így hát immár megkönnyebbülve, mondhatni könnyedén indultunk tovább. Na jó, ez azért kicsit túlzás... Mindenesetre a sár nagy része már eltűnt a cipőmről és ettől az is könnyebb lett.

A 3-4 km hosszú agyagos, sáros szakasz után a földút sokkal jobb minőségűvé változott, az agyagos sár helyett a kaviccsal felszórt, döngölt úton már rendesen lehetett haladni. Ránk is fért már, mert sokat kivett belőlünk a csúszkálás és időben is elég sokat vesztettünk. A szállásunk miatt nem aggódtunk, mivel az első 5 napra lefoglaltuk az ágyakat, így nem voltunk időhöz kötve. Na most jöhetnek a fanyalgók, hogy miért foglaltunk, meg hogy régen ez nem volt divat, meg ez már nem is igazi zarándoklat, de ezzel nem értek egyet. Nem szabad elfelejteni, hogy mi a Semana Santa (húsvéti nagyhét) idején indultunk, ami a spanyolok legnagyobb ünnepe, tehát nem tudhattuk, hogy hányan vágnak neki a Vía de la Plata útjának Sevillától. Azt sem tudhattuk, hogy összesen hány zarándok lesz velünk azonos időben azonos helyen, de a tapasztalataim alapján a többségük mindig fiatalabb nálunk és jobb fizikai állapotban vannak mint mi. Emiatt azt nem kockáztathattuk meg, hogy csak besétálunk valamikor délután az adott szakasz végén a település alberguéjébe és ha esetleg az tele lesz, akkor ott álljunk szállás nélkül.

A Vía de la Plata útnak egyébként az is a jellemzője, hogy - legalábbis az útvonal elején - nincsenek köztes települések, szóval reggel elindulsz, mész, mész, mész, délután megérkezel és ha a szálláson "completo vagy full (telt ház)" tábla fogad, akkor mehetsz tovább mondjuk még 20 km-t. A lényeg tehát, hogy volt foglalásunk, de mivel ezt nem minden alberguében lehetett megtenni, így esetenként hostelekben vagy privát szállásokon foglaltunk még otthonról az út első 5 napjára. Aztán majd meglátjuk, hogy a Semana Santa elmúltával hányan maradunk az úton és akkor majd improvizálunk. Szóval emiatt nem siettünk, de a körülmények miatt nem is nagyon tudtunk volna. Amúgy, tényleg nagyon szép tájakon haladtunk keresztül! Persze az eső újra el kezdett esni és nem is hagyta abba csak időnként néhány percre, szakaszosan egész nap esett.

Persze ahogyan lenni szokott, amikor már azt hittük, hogy milyen jó terepviszonyok között folytathatjuk utunkat és végre nem dagonyázós földúton kellett lépkednünk, akkor elénk került egy akkora vízátfolyás, hogy nem tudtunk továbbmenni. Nem volt más választásunk, mint bemenni az olajfák közé a mezőgazdasági területre és belül az ültetvények között kikerülni az úton megrekedt hatalmas tócsát. (A lenti első kép már akkor készült, amikor túljutottunk ezen a gyötrelmes szakaszon, de talán látszik, hogy az úttól balra vannak az olajfa ültetvények.) Nos, először is kellett keresnünk egy olyan helyet, ahol át tudtunk vergődni az útszéli árkon-bokron, majd amikor ez sikerült, akkor azzal szembesültünk, hogy az olajfák között is hatalmas tócsák vannak, ugyanakkor a talaj sokkal lazább, mélyebb, sárosabb, ahol időnként bokáig merültünk el a belvízben. Legalább 6-7 sornyi olajfával beljebb találtunk csak stabilabb talajt, ott indultunk el a földúttal párhuzamosan, miközben egyfolytában azt a lehetőséget kerestük, hogy hol tudunk visszatérni az útra. Sajnos itt is egy csomót kellett még gyalogolnunk ahhoz, hogy végre visszakanyarodhassunk a földút felé, hiszen hatalmas tócsákban állt a belvíz, de végül sikerült.

Egy szakaszon megint vízátfolyás keresztezte utunkat. Akkora víztömegen kellett volna átmenni, hogy amikor a belehelyezett kőre Rózsa rálépett, megcsúszott és bokán felül merült el a vízben, szóval hiába volt rajta kamásli, végül ő is csurom vizes lett. Nekem akkor már szinte mindegy volt, mert én már délelőtt óta tocsogtam a vízben. Egy másik részen még nagyobb vízátfolyással szembesültünk, sebes sodrással zúdult a víz az úton keresztül. Ezt már nem vállaltuk be, itt visszafordultunk és egy pár száz méterrel arrébb felmentünk az országútra, így kerültük ki a vizet. Ez sem volt azonban egyszerű, mert ahol találtunk egy feljárót az országút felé, kerítéssel és lakattal le volt zárva, végül tüskés bozótokon keresztül verekedtük át magunkat a kritikus részen és sikerült feljutnunk az útra, majd így sétáltunk be Castilblanco de los Arroyos településre.

Előtte azonban egyszer csak elénk került egy nagy termetű, kaukázusi juhászhoz hasonló kutya. Ott állt az úton, nem mozdult. Eleinte nem tudtuk, hogy féljünk-e tőle vagy nem, aztán láttuk rajta, hogy ő jobban fél tőlünk, mint fordítva, így elindultunk felé. Akkor ő félrehúzódott, nem ugatott, majd amikor elhaladtunk mellette, akkor tisztes távolságból, de követett bennünket. Nagyon félénk volt, de nagyon okos, nem tolakodó, de reménykedő, szinte esedezett, hogy velünk lehessen. Biztosan éhes is volt, szegény teljesen át volt ázva, reszketett és nagyon szomorúnak tűnt. Sajnos nem tudtunk rajta segíteni, pedig majdnem 2 km-en keresztül jött velünk. Végül egészen a településig elkísért bennünket a szegény kutyus.

A város szélén egy helyi pacák elmagyarázta, hogy merre menjünk a szállásunkhoz. Elindultunk a templom irányába, majd hangos beszélgetést hallottunk a közeli bárból kiszűrődni. Egyre gondoltunk Rózsával, azonnal betértünk a bárba hogy átmelegedjünk és igyunk egy sárgát (licor de hierbas). Nagyon kimerültek voltunk, amióta reggel elindultunk, nem ültünk le egy percet sem, mert nem volt hová. Itt a bárban sem, hiszen csurom vizesek voltunk. Csak kértünk a pultnál két hierbast, gyorsan be akartuk dobni és menni tovább. Hát nem így történt. Azt kell mondjam, hogy ilyen fogadtatásban még nem volt részem eddig sehol! :-) Az ott lévő vendégeknek nagyon tetszett, hogy zarándokok vagyunk, de főleg az, hogy a náluk népszerű sárga licor de hierbast rendeltünk. Az egyik pacák odajött hozzánk, levette a kalapját, melyen a sárga kagyló és a Camino de Santiago felirat volt látható és elmagyarázta, hogy ő is zarándokolt a Francia úton négyszer. Meg is mutatta a fotóit, legutóbb lovas zarándokként járta az utat. Ezek után nem engedte, hogy mi fizessük ki a sárgát, ő hívott meg bennünket és azonnal rendezte is a számlát a pultnál. Az egész kocsma bennünket ünnepelt! Még a fiatal lányok is az egyik asztalnál, annyira cukik voltak! Nagyon jó érzés volt, hogy egy ilyen nehéz nap után ennyire kedvesek voltak velünk!

Ezután megkerestük a szállásunkat. A Casa Salvadorában foglaltunk, mert a municipalban esélytelenek lettünk volna, ekkor már fél 5 volt. Nagyon tiszta szobát és aranyos vendéglátót sikerült kifognunk. Plusz 3 euróért még fűtést is tudtunk intézni, összesen négyen tartózkodtunk az egész épületben. Zuhanyzásnál alig mertem megnézni a lábamat, féltem a látványtól, hogy mennyire ázott szét a lábam. Végül nem is volt annyira vészes, a cipőmet sokkal jobban sajnáltam. A hospitalera bekapcsolta nekünk a kályhát a hallban, ott szárítottuk a cipőinket és a  vizesebb holmikat, ráadásul foglalt nekünk asztalt estére a helyi étteremben ahol 8 euróért bőségesen megvacsoráztunk. Sajnos másnapra még több esőt jósoltak és riadóztatták a zarándokokat a várható veszélyekről, de erről majd a következő bejegyzésben bővebben... Egyelőre örültünk, hogy túléltük ezt a napot, pedig még csak most kezdtük el... 

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)