Hideg, aszfalt és még mindig nincs ATM, de van megoldás: hitelben fogyasztunk! :-)
Szobatársaink ismerték helyzetünket - vagyis azt, hogy gyakorlatilag elfogyott a készpénzünk és bankkártyáinkkal ezen a környéken semmire sem mentünk - szóval nagyon rendes volt tőlük, hogy hagytak a konyhában kenyeret, vajat és lekvárt, így meg tudtunk reggelizni. A német zarándoknő még kávét is főzött nekünk, tehát semmiből nem szenvedtünk hiányt. Igaz, lapult még néhány Cerbona szelet a hátizsákunkban, de azt eltettük vésztartaléknak, ha az úton esetleg megéheznénk. Állítólag a következő településen sem lesz ATM, tehát szükségünk volt minden falat ennivalóra...
Nagyon hideg reggelre ébredtünk, 5 °C-ig hűlt le a levegő. Egy árva felhő sem volt az égen, ezért éjszaka minden meleg elszökött a talaj közeléből és a gyenge napsugár még nem tudta átmelegíteni a fagyos tájat. Sokáig fáztunk, hiába sütött a nap. Még az útjelző tábla is jeges útviszonyokkal riogatott, brrrr. Mára rövid etapot terveztünk, mert csak így találtunk szállást, Salamancáig 31 km lett volna és azt a fájós lábammal nem mertem bevállalni. Bár előző nap már úgy tűnt, hogy javul a bokám, de ma reggel megint nagyon nehezen tudtam menni, minden lépésnél élesen nyilallt a fájdalom. Már 3. napja fájdalomcsillapítóval indultam útnak, de úgy tűnt, hogy a Voltaren sem segített a helyzeten.
Sajnos ezen a napon is sokáig kellett aszfaltúton gyalogolnunk és a hideg miatt nehezen melegedett be a lábam. Talán majd a mai rövid szakasz használ, legalább nem erőltetem túl a bokám. A szép napsütésben majdnem odafagyott a kezünk a túrabothoz, de leginkább akkor fagytunk le, amikor a kerítés mögött legelésző teheneket láttuk. Na nem az állatok látványa volt szokatlan - velük gyakran találkoztunk eddig is - hanem az, amit a szekéren láttunk. Sajnos a marhák közül az egyik elpusztult és a tetemét a szekér platójára helyezték és ott is hagyták, ki tudja milyen megfontolásból. Nekem nagyon ijesztő volt a látvány, amúgy is eléggé félős vagyok, de szegény állatok is gyászolták társukat, ott lézengtek a tetem körül és láthatóan búslakodtak. Megrendítő látvány volt mindkettőnk számára.
A továbbiakban is aszfaltúton gyalogoltunk és bár áthaladtunk egy kisebb falun, ATM-nek és nyitva tartó bárnak a nyomát sem láttuk, ahol feltölthettük volna készpénzállományunkat vagy kártyával fizethettünk volna. Errefelé hagyott el bennünket az a német peregrina, aki később egy kanyarban lefotózott bennünket Rózsával, ahogy bandukolunk az úton.
Itt még szép dehesák, azaz paratölgyekkel beültetett legelők szegélyezték utunkat, de holnap már végleg búcsút veszünk tőlük.
Lassacskán feltűnt előttünk Morille település és újra felcsillant a remény! Már ami az ATM-et illeti.
Hamar megtaláltuk az alberguét és az ajtóban egy telefonszámot, melyen fel kellett hívni a hospitalerót. Jött is hamar José Maria (aki egyébként pasi, ha nem lenne egyértelmű a nevéből) és beregisztráltunk. Kérdésünkre - miszerint lehet-e kártyával fizetni? - természetesen nemleges választ adott, így kénytelenek voltunk a szállásra félretett utolsó 10-10 eurós bankjegyeinktől megválni. Innentől viszont tényleg nem maradt egy árva buznyákunk sem. A probléma csak az volt, hogy a településen lévő egyetlen bár - ahol esetleg remélhettük volna a kártyás fizetést - szerdánként zárva tartott és más vendéglátóhely nem volt a környéken. Na milyen napon érkeztünk a faluba? Hát persze, hogy szerdán! :-) Őszintén elmondtuk a gondunkat José Mariának, aki vakargatta a fejét és egy idő múlva előállt a javaslatával. Azt találta ki, hogy ő szerdánként mindig biztosít a zarándokoknak meleg ételt 10 €/fő áron és azt meghitelezi nekünk, ha ezt elfogadjuk. Naná! De hogyan adjuk vissza, hiszen másnap továbbindulunk? Erre is talált megoldást. Azt kérte tőlünk, hogy másnap, amikor beérünk majd Salamancába és ott már tudunk kivenni pénzt az ATM-ből, akkor menjünk el a municipal alberguébe és adjuk át a tartozásunkat az ottani hospitalerónak és ő majd eljuttatja José Mariának. Ez nagyon kedves gesztus volt tőle és természetesen örömmel elfogadtuk az ajánlatát, igazán hálásak voltunk érte! :-)
A 24 ágyas albergue egyébként nagyon jó volt. A tetőtérben két egybenyíló hálóterem emeletes ágyakkal, meleg paplanokkal és 1-1 olajradiátorral, a földszinten pedig a fürdővel, társalgóval és étkező helyiséggel. Talán az egyetlen gyenge pont a zuhanykabin volt, mivel az viszonylag átlátszó anyagból készült, ugyanakkor a fürdőt nők és férfiak vegyesen használhatták. Minket azonban ez sem zavart, hiszen csak négyen voltunk a szálláson, a francia házaspár és mi, így diszkréten külön-külön tudtuk használni a helyiséget. A franciák és mi is elfoglaltunk a tetőtérben egy szobát, betettük a radiátort a két ágyunk közé és jól befűtöttünk, hogy éjjel ne fázzunk. Ezalatt José Maria hazament főzni, majd délután a megbeszélt időben már terített asztallal várt bennünket az étkezőben. Addigra elkészült az ebéddel vagy korai vacsorával, vagy nem is tudom minek nevezzem, mert a mi időszámításunk szerint az ebédhez későn volt, a vacsorához meg korán, de lényeg, hogy bőséges menüt készített nekünk. Csicseriborsó leves volt az első fogás, majd sült karaj salátával, desszertnek pedig narancs. Nagyon finom volt a hitelben elfogyasztott ebéd! A német zarándoknő is átjött ebédelni, pedig ő egy másik apartmanházban szállt meg, de ott nem volt étkezési lehetőség. Nem is mulasztottuk el a közös fotót a ház előtt.
Ez idáig mind szép, de 5 óra körül valami rosszat éreztem. Konkrétan úgy csikart a hasam, hogy le kellett mennem a klotyóra. Szép kis hasmenésem lett! Fogalmam sincs, hogy mitől, mert az ennivaló finom volt és mégis. Később másfél órán belül még kétszer megismételtem az akciót, nem volt jó érzés, szóval a fele sem volt tréfa. Aztán bevettem az itthonról cipelt bélfertőtlenítő tablettából kettőt, majd pár óra múlva néhány széntablettát is, így már jobb lett a helyzet. Aztán korán lefeküdtünk, mert másnap még 21 km vár ránk. Az lesz az utolsó napunk. Most csak a Vía de la Plata feléig megyünk, ennyi időnk van, majd valamikor folytatjuk.
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)
