Egy kellemes gyaloglós nap országúttal, napfelkeltével, cicával és új spanyol barátokkal. 

Korán, 7 óra után lementem a hotel bárjába reggelizni, majd háromnegyed 8-kor elindultam. Egy lélek sem járt az utcán, szombat lévén ilyenkor még javában aludtak a spanyolok. A szálloda a város szélén volt, így hamar elhagytam a lakott települést és rögtön az országúton találtam magam. Furcsa volt látni a hatalmas útjelző táblán, hogy az országút éppen Pamplona felé vezet, ezek szerint már nagyon közel lehettem a Francia úthoz. Vegyes érzelmekkel vártam, hogy milyen lesz negyedszerre is rálépnem a Camino Francésre, de az még odébb volt. Legalább két-három nap járásnyira.... 

Úgy látszik, hogy az Irati folyó lépten-nyomon elém került, mert most megint át kellett kelnem felette. A híd után nagyjából 200 méterrel az út jobb oldalán észrevettem egy kétkeréknyi széles földutat, mely egy kisebb dombocskára vezetett, majd az országúttal párhuzamosan haladt tovább. Megnéztem a Mapy.cz appomon, tulajdonképpen arra is lehetett volna mennem, mert később a földút is visszacsatlakozik az eredeti útra, de az előző napi tapasztalataim alapján nem akartam egy újabb prérifarkassal való találkozást, szóval inkább maradtam az útpadkánál és egyenesen gyalogoltam tovább.

1 km országút melletti séta után az út túloldalán észrevettem egy sárga jelzést, ezért átmentem, hogy közelebbről is megszemléljem. Milyen jól tettem! A nyilak végre letérítettek az aszfaltútról és egy kellemes, kövekkel felszórt mezőgazdasági útra tereltek, azon mentem tovább. Időnként visszatekintettem Lumbier irányába és láttam, hogy a nap éppen akkor kelt fel a hegyek mögül. 

A kőszórásos úton újabb 500 métert haladva megtaláltam azt az alternatív földutat is, amelyre a híd után lehetett letérni, így ha esetleg nem akartam volna az országút mellett sétálni, akkor itt, ennél a pontnál csatlakoztam volna vissza az eredeti jelzett útra. (A Mapy egyébként mindkét útvonalat GR 65.3 számon jelöli.)

Hamarosan az A-21-es autópálya alatt kellett egy kis kunkort megtennem. Amikor visszafordultam Lumbier városa felé, akkor láttam, hogy a nap már felemelkedett a hegy mögül és sugaraival beragyogta a tájat. A vakító napsütésben észrevettem a földúton egy aprócska pontot, mely egyre közelebb került hozzám. Amikor utolért, kiderült, hogy a magyar házaspár jelent meg mögöttem, akik később indultak nálam, de hát ahogy az lenni szokott, hamar le is hagytak. Nem baj, mindenki menjen a saját tempójában, így van ez jól.

A táj egyébként nagyon kellemes, barátságos arcát mutatta. Lankás völgyek, zöldes, barnás színek váltogatták egymást hol élénkebben, hol pedig halványabban attól függően, hogy a nap szikrázóan ontotta-e a sugarait vagy éppen átúszott előtte egy-egy felhőpamacs.

Persze cicás kép most sem maradhat el, hiszen amint megközelítettem egy aprócska, néhány házból álló kis falut, máris szaladt elém egy barátságos cicka és hízelgett nekem egy kicsikét... :-)

Nem mentem be Aldunate település házai közé, mert még nem voltam fáradt, ráadásul a falu szélén lévő kőfalon a felfestett sárga nyíl is balra mutatott, így inkább arra vettem az irányt. Innen egy keskenyebb aszfaltút mellett kellett gyalogolnom, amely már enyhén emelkedett is, gyakorlatilag innen egy jó darabig felfelé vezetett az út.

Nagyjából 500 méter séta után elérkeztem egy útkereszteződéshez és rá kellett térnem az NA-240-es főútra, amelyen most jobbra, Pamplona irányába kellett fordulnom. Innen aztán jó sokáig az országút szélén gyalogoltam, miközben az út szép egyenletesen, 9 %-os meredekséggel kúszott felfelé. Autók nem nagyon jártak arra, biciklisek annál inkább. Ahogy egyre feljebb mentem a meredek úton, annál hidegebb lett az idő és egy idő után elkezdtem fázni. Fújt a szél is, szóval egy ponton megelégeltem és felvettem a pulcsimat is, minek szenvedjek. Egyébként az út túloldalán több helyen is pihenő parkokat alakítottak ki padokkal és asztalokkal, de én itt sem álltam meg, túl akartam lenni a hegyen.

Az útelágazástól számítva 1 óra és 20 percet gyalogoltam az országút mellett, amikor végre elérkeztem egy körforgalomhoz, melytől balra egy hatalmas, henger alakú gabonatároló állt. Legalábbis én annak gondoltam, de lehet, hogy egy hatalmas töltényhüvely vagy egy fejére állított űrhajó, vagy tudomisénmicsoda.... Mindenesetre szó szerint a monstrum alatt kellett átmenni a tartó lábak között, amitől persze berzenkedtem egy kicsit, mert nem szeretem az efféle bátorságpróbákat, de ám legyen, mi ez a prérifarkashoz képest... :-) Innen 200 méterre a 80 km-es sebességkorlátozó táblánál van egy bekötő út, ott kellett balra fordulnom. Ez a kis bekötő út 150 méter után becsatlakozik az eredeti Camino Aragonés útvonalába. Ne feledjük, hogy én tegnap Sangüesa után nem az eredeti úton folytattam az utam, hanem letértem a Lumbier felé vezető alternatív útra, hogy lássam a La Foz szurdokot az alagutakkal együtt és csak most, itt tértem vissza az eredeti útvonalra. Egyébként azoknak mondom, akik szintén kedvet kaptak a La Foz természetvédelmi terület felé letérni, hogy az alternatív út is jelölve van, szóval nem igazán lehet eltévedni, még nekem sem sikerült...

Amúgy látszik, hogy mennyire kevesen térnek le a szurdok felé, mert a magyar házaspáron kívül senkivel sem találkoztam egészen idáig. Most, hogy visszatértem az Aragon út nyomvonalára, rögtön előkerült két zarándok, akikkel váltottam pár szót. Az egyik spanyol, a másik francia peregrino volt, akik közül csak a francia jön Monrealba, a spanyol srác megy tovább. Aztán elbúcsúztunk, mert sokkal gyorsabb tempóban haladtak, de a francia pasi megígérte, hogy foglal nekem alsó ágyat. Mire nem jó egy pár perces útközbeni csevegés! :-)

Hamarosan beértem Izco településre, ahol már a falu határában is faragott ülőalkalmatosságot helyeztek ki a zarándokoknak, de bent a faluban is le lehetett ülni egy-egy kőfalra. Más egyébként nem volt, még egy bolt sem, de ezt tudtam, mert a Gronze sem jelölte. Innen - egy rövidebb emelkedőtől eltekintve - már csak lefelé vezetett az út. A terep könnyűnek bizonyult, az idő éppen gyalogláshoz való volt, szóval egy szavam sem lehetett. Magam sem értem, de szinte nem is pihentem egész nap és még mindig élveztem a gyaloglást! 

Fél 1 előtt valamivel érkeztem meg Abínzano faluba, ahol a templom előtt egy ideális helyszín várt rám. Egy szélvédett zugban elhelyezett pad és előtte egy ivókút késztetett megállásra. Itt úgy éreztem, hogy eljött a pihenés ideje. Letelepedtem a padra, elővettem a tartalék két Cerbona szeletemet és falatoztam egyet, majd friss vízzel leöblítettem a csemegét. Ücsörögtem a padon, pihentettem a lábaimat, még a zoknimat is levettem, miközben élveztem a napsugár simogató ölelését. Ebben az idilli pillanatban feltűnt újabb két zarándok, akik az ivókút felé vették az irányt, vagyis éppen felém közeledtek. Rövid szóváltásunkkor kiderült, hogy mindketten nyugdíjas spanyolok és gyerekkori jóbarátok, akik szintén Monrealba igyekeztek. Így ismertem meg Victort és José Luist, akikkel később nagyon jó zarándokbarátságba kerültünk és megszínesítették az utolsó két napomat! 

Innen továbbhaladva megint nagyon szép tájon vezetett az út, könnyű és főleg lejtős terepen gyalogoltam Monreal irányába. Victor és José Luis többnyire előttem mentek, időnként váltogattuk egymást, amikor megálltak valahol pihenni, majd újra lehagytak. Az a két kis picike pont a távolban az út végén a két újdonsült barátom...

Még egy aprócska falun átvezetett az út, mielőtt megérkeztem volna Monrealba, de őszintén szólva erre a falura már nem is nagyon emlékszem, valahogy nem maradt meg a fejemben. Itt már azért biztosan fáradt voltam, de korántsem éreztem magam kimerültnek.

Monreal előtt egy kisebb erdőn keresztül vezetett a kijelölt nyomvonal, ahol - valószínűleg a tegnap délelőtti események hatására - megint előjött a vadállatoktól való félelmem. Most már nemcsak a vaddisznóktól, hanem a prérifarkasoktól is féltem, ez egyre jobb... Hova tudom még fejleszteni ezt a képességemet? :-) Mindenesetre elővettem a bevált módszert és hangosan elkezdtem énekelni a "Hosszú az út míg a kezem kezedhez ér..." kezdetű Republic nótát, amit végtelenített változatban dalolásztam egészen addig, amíg ki nem értem az erdőből. Huhh, ezt is megúsztam...! 

Háromnegyed 3-kor érkeztem meg Monrealba az alberguéhez. Végül 9-en lettünk a szálláson, tehát mindenkinek jutott alsó ágy, de meglepő módon most is volt, aki inkább a felső ágyat választotta. A spanyol pasi (akivel először találkoztam) valóban foglalt nekem alsó ágyat, pedig nem is lett volna rá szükség, de azért rendes volt tőle. Itt volt a magyar házaspár is, velük ez volt az utolsó napom, ők holnap hosszabb etapot mennek mint én. A hospitalera egészen 5 óráig nem került elő, addig mi kiszolgáltuk magunkat, választottunk ágyat, felhúztuk a lepedőt, lezuhanyoztunk, aztán amikor megjött, beszedte a pénzt és lepecsételte a credenciálokat.

Este még elmentünk körülnézni a városkában, majd beültünk az egyik bárba vacsorázni. Az asztalunkhoz odaült egy lengyel zarándok is, aki elmesélte, hogy ismeri az LGT zenekar dalait, mert régebben nagyon népszerű volt az együttes Lengyelországban. Na ezt sem gondoltam volna. Ezután visszamentünk a szállásra és eltettük magunkat másnapra.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)