Ma csupa jó dolog történt: szikrázó napsütés, kék égbolt, gazpacho, szalonnapörc és belecsöppentünk Santa Marina patróna ünneplésébe is. Csak a botom nem került elő...
Amikor reggel 7-kor kiléptünk a szállásunk kapuján, már javában mosták az utcákat az éjszakai buli után. Itt Spanyolországban szinte mindenütt ez a szokás. Az közismert, hogy a spanyolok nagyon szeretnek társasági életet élni és ennek színtere a város közterülete, az utca is lehet, de utána el is takarítják a romokat. Ezt láttam a legtöbb nagyvárosban, de a kisebb településeken is. A szállásunk nagyon közel volt a katedrálishoz és a municipal alberguéhez is, tehát néhány lépés múlva máris ott találtuk magunkat az önkormányzati szállás előtt, azzal szemközt pedig egy nyitva tartó bárt is megpillantottunk, ahova betértünk reggelizni.
A bár tele volt zarándokokkal, sorba kellett állni a reggeliért, de mire odakerültünk, addigra az egyik asztaltól már elmentek, így le tudtunk ülni. A gyors kiszolgálás érdekében 5 € egységáron lehetett reggeli menüt kérni, ami tartalmazott egy kávét, egy croissant vagy csokis péksütit, egy banánt vagy almát, egy kevés narancslevet és egy fél literes ásványvizet. Nem vacakoltunk, mi is komplett reggeli menüt kértünk, elvégre hosszú út állt még előttünk. Amikor kiléptünk a bárból, már világosodott, ekkor lefotóztam búcsúzóul a burgosi katedrálist, majd elindultunk kifelé a városból. Éppen akkor indult a fiatal magyar csapat is (Mónika, Tibor és Máté), akik a municipalban szálltak meg, így még velük is tudtunk váltani egy pár szót. Aztán külön váltunk, mert ők sokkal gyorsabb tempóban haladtak.
Megint nagyon hosszúnak tűnt a városból való kijutás és mivel Burgos egy nagyváros, sokan szálltak meg itt, ezért rengeteg zarándok özönlött kifelé velünk párhuzamosan. Nekem leginkább a város szélén lévő kesze-kusza autópályák közötti gyaloglás okozott nehézséget, abban semmi szépséget nem találtam, de végül leküzdöttük ezt a szakaszt is és rendben elérkeztünk az első településre, Tardajosba. Amikor elindultunk, még elég hűvös volt, de mire odaértünk Tardajosba, már jócskán kimelegedtünk, hiszen 11,5 kilométert gyalogoltunk odáig. Lehuppantunk az egyik bár teraszára, de nem vettünk semmit csak elintéztük ügyes-bajos dolgainkat és pihentünk egy picit. Közben befutott Zsuzsi, akiről azt hittük, hogy már jóval előttünk jár, de nem, mert Burgosban pihent két napot. Vele is beszélgettünk egy kicsit, aztán elindultunk. Utunk a templom mellett vezetett, ez látható a lenti képen.
Ekkor már egyáltalán nem fáztunk, ragyogóan sütött a nap és a levegő meg sem moccant. A gyönyörű kék égbolton nem úszkáltak felhőpamacsok sem, száraz, szélcsendes időben bandukoltunk tovább az országút szélén. Vasárnap lévén autóforgalom sem zavart bennünket, minden tökéletesnek, idillinek tűnt, de egy idő után hangos lövések zaja billentett ki nyugalmi zónámból. Forgattam a fejem, de sehol nem láttam a lövés eredetét, azt sem, hogy vajon mi lehetett a célpont, katonai lőtérre figyelmeztető táblát sem láttunk, szóval tanácstalanul mentünk tovább.
Még egy óra sem telt el, miután elhagytuk az előző települést, máris megérkeztünk Rabé de las Calzadas faluba, ahol az út szélén választ kaptunk a lövések eredetére. Két fiatal srác indította rendszeres időközönként (pár percenként) a nagy durranással járó lövéseket egy égnek irányított szerkezetből, de az okát még mindig nem tudtuk.
Követve a jeleket, hamarosan megérkeztünk a falu bárjához, ahol a teraszon letelepedtünk. Ez az a bár, ahol a falon mindenféle bankjegyek és üzenetek helyezhetők el, most nem fotóztam le, de a 2016-os utamnál látható. Ekkor fél 12 körül járt az idő. Soha nem szoktunk menet közben ebédelni, mindig csak reggelizünk, útközben meg legfeljebb csipegetünk valamit, aztán majd jöhet a kiadós vacsora, de amikor betértünk a bárba, a kínálatot meglátva kivételt tettünk. Na nem kell nagy evésre gondolni, nem is kell feltétlen ebédnek nevezni, de amikor megláttam, hogy lehet házi készítésű gazpachót kapni, akkor rögtön tudtam, hogy ezt nem hagyhatom ki. A lányok is velem tartottak, így mindhármónk elé pillanatok alatt letették a behűtött, jéghideg gazpachót, ráadásul én még egy kis szalonnapörcöt is kértem kevéske bagettel, csak az íze kedvéért.... A nagy melegben nagyon jólesett a hideg, sűrű gazpacho, a szalonnapörc meg csak az energia pótlásáért kellett... :-)
Ezek után már nem lehetett kifogás, energikusan kellett továbbhaladnunk a nagy melegben. Nem volt egyszerű... Nem is jutottunk messzire, mert a közelben hangos zeneszót hallottunk, ami bámészkodásra hívott bennünket. Így történt, hogy a négycsövű ivókútnál nem egyenesen mentünk tovább a jelzett úton, hanem balra fordultunk a templom felé, ahonnan a zeneszó hallatszott. Csak pár lépést kellett megtennünk és láthattuk, hogy valami nagy ünnepség veszi kezdetét éppen. A templomhoz vezető néhány lépcsőfokot a falu összegyűlt népességének biztatásával sikerült megtennünk, hiszen nem is mertük gondolni, hogy mi is részt vehetünk az ünneplésben. Venga, venga! - szólt a kedves invitálás és mi engedtünk a csábításnak. Pedig egyáltalán nem voltunk az alkalomhoz öltözve, de ez mit sem számított! Porosan, hátizsákkal, túrabottal vonultunk be az ünneplők közé, akik mindannyian nagyon elegánsan voltak felöltözve. Már többször írtam, hogy a spanyolok nagyon adnak az öltözékükre, a legidősebb nénikék is mindig nagyon csinosan mennek utcára, de itt még az átlagos jólöltözöttségen is túltettek, hiszen ünnepeltek. Mint kiderült, a falu védőszentjét, Santa Marinát ünnepelték, akit minden évben szeptember harmadik hétvégéjén látványos keretek között méltatnak. Na ebbe az ünnepségbe csöppentünk bele. Kiderült, hogy a lövések is ennek az eseménynek szóltak, mintegy figyelemfelhívás gyanánt lőttek a fiatalok, ahogy ez Spanyolország több településén is szokás. A templom udvarán nem állt ám meg a dolog, hanem beinvitáltak a templomba is, ahol meghallgathattuk a helyi zenekar előadását és még pecsétet is kaptunk a credenciáljainkba! Csak azt sajnálom nagyon, hogy nem készítettem fotókat az eseményről, de nem akartam udvariatlan lenni a kedves helyiekkel és az arcukba tolni a telefonomat, hogy lefotózzam a meghitt ünnepséget. A lenti kép nem itt készült, hanem már a falu határában a temető melletti kápolnát ábrázolja, amikor végre folytattuk utunkat.
Az egész jelenet csak így leírva tűnik hosszú időnek, egyébként nem időztünk ott többet negyed óránál, de a gazpachós ebéddel együtt bizony 1 órát eltöltöttünk ebben a kis faluban. Sebaj, szállásunkat még előző este lefoglaltam, hova rohanjunk? Csak az volt a gond, hogy a legnagyobb hőségben várt ránk újabb kétórás gyaloglás, ahol árnyéknak nyomát sem láttuk, elvégre ekkor már a Meseta fennsíkon haladtunk Santiago felé.
Az előzmények ellenére magam is meglepődtem, hogy már fél 3-kor megérkeztünk Hornillos del Camino faluba. Igaz, hogy a sík terep a barátom, ott sokkal inkább tudok suhanni mint hegyen-völgyön át, de azért akkor is későbbi érkezést feltételeztem. Úgy látszik, kezdtünk belejönni a gyaloglásba.
Ez a falu megint csak nem tartozott az érdekfeszítő emlékeim közé, de most nem is azokat kerestem, egyszerűen csak meg akartunk szállni valahol. A tűzfal már messziről jelezte, hogy megérkeztünk, el sem tudtuk volna téveszteni a szállást. A csuda tudja hogy miért, de ezen a településen egy csomó albergue található és az a vicc, hogy estére mind meg is telt.
Becsekkoltunk, elfoglaltuk az ágyainkat, majd a szokásos fürdés, mosás műsorszámok után átmentünk a közeli boltba, hogy másnapra vásároljunk valamit reggelire, hiszen Hontanasig erre nem igazán lesz lehetőségünk. Legalábbis a térkép szerint... Sajt, kolbász, bagett, paradicsom, ezeket cipelhetem magammal vagy reggel itt helyben megeszem, ezt majd eldöntöm holnap. Az alberguében még megnéztem a túrabotokat, hátha rábukkanok az elcserélt sajátomra, de nem jártam szerencsével, sajnos. Amúgy már kezdtem elengedni a dolgot és végül egész jól hozzászoktam hogy más botjával járok (persze, hiszen egy pont ugyanolyat cseréltünk össze valakivel), de a tudat, hogy nem a sajátomat hordozom, az nem volt jó érzés. Az albergue egyébként kellemes hangulatú volt, befizettünk zarándok menüre, amit helyben szolgáltak fel egy hosszú étkező helyiségben, aztán eltettük magunkat másnapra, mert megint nagy hőség ígérkezett, kellett az erő. ¡Buenas noches!
