Meseta ide vagy oda, egy kisebb hegyet meg kellett másznunk, majd egy meredek lejtőn leereszkednünk. Hőség, gyaloglás, végre folyó, majd jött Eduardo és minden jó lett...
Reggel még indulás előtt megittuk a literes dobozos gazpachót, hogy ne kelljen cipelni és megreggeliztünk az alberguében. Az előtérben már ott sorakozott jónéhány hátizsák taxiztatásra várva. Nehezen tudtam elfogadni, hogy ilyen sokan taxiztatják előre a hátizsákjukat - kivéve a sérülések vagy aggastyán kor miatti eseteket - hiszen a többség egyszerűen csak kényelmi szempontok alapján nem cipelte magával az úton. Ennyi sérült ember nem járta az El Caminót, szóval ők az én szememben csak egyszerű turisták voltak és nem zarándokok. Nem értettem a dolgot, hiszen így is széles infrastruktúra áll rendelkezésre a Francia úton (minden 3-4 km után bár, albergue, pihenő, ivókutak), de aki még így sem képes cipelni a hátizsákját, az számomra csak turigrino (a turista és a peregrino szavak összevonásával). Szánalmas.
Miután jól kipuffogtam magam a hátizsákok láttán, elindultunk az előttünk álló Alto de Mostelares hegy irányába. A 145 méteres szintemelkedés csak a hegy lábától tűnik nagyon meredeknek, amúgy viszonylag könnyen megmászható - még nekem is.
Ma is nagyon meleg időre, tűző napsütésre számíthattunk az előrejelzések szerint, ennek ellenére nem a rövidebb túranadrágomat vettem fel, hanem a fél lábszárközépig érő futós nadrágomat, mivel nem akartam, hogy az előző nap kijött napallergiás pöttyeimet megint pecsenyére süsse a nap. A hegyen felfelé kaptatva megálltam az első kanyarnál és visszatekintettem Castrojeriz irányába, amikor éppen elkaptam a napfelkeltét. A fényességes égitest éppen akkor emelkedett méltóságteljesen a láthatár fölé és bearanyozta sugaraival a környéket.
A narancsszínre festett tájon megnyúltak az árnyékok, jólesett ránézni a tájra, ébredezett a természet. Alig fél óra alatt felértünk az Alto de Mostelares hegycsúcsra, akkor már fényesen sütött a nap. Egy szusszanásnyi pihenő után elindultunk a hegy túloldalán a meredek lejtőn. Innen nagyon messzire, szinte az egész előttünk elterülő Meseta-fennsíkot be lehetett látni. A lejtő eleinte nagyon meredek volt, néhányan csak cikk-cakkban tudtak leereszkedni rajta, aztán később ellaposodott.
10 óra körül érkeztünk az út bal oldalán álló San Nicolás de Puente Fitero kápolnához, amit sajnos nem fotóztam le, mert egy ott ácsorgó csacsi elterelte a figyelmemet. A csacsi nagyon türelmesen tűrte a fotózást zarándok gazdájára várva. Nem, nem Roland csacsija volt. Mialatt a szamárral társalogtam - jól megértettük egymást - a kápolnából odajött hozzánk egy olasz férfi és beinvitált bennünket, hogy nézzünk körül. Kiderült, hogy itt egy olaszok által működtetett albergue is üzemel és azt akarták, hogy maradjunk ott. Ekkor beugrott, hogy régi kedves hospitalera társam, Márti is ajánlotta ezt a helyet, mert neki nagyon tetszett, amikor itt járt. Megköszöntük a szívélyes invitálást, de ez még nagyon rövidecske távolság lett volna a mai napra. Igaz, Boadillából még nem igazolták vissza az emailes foglalásunkat, de legalább odáig el akartunk jutni aznap, így hát elköszöntünk és továbbindultunk.
A kápolna után 200 méterre átkeltünk a Río Pisuerga felett. Jólesett már nagyobb víztömeget látni a száraz táj után. A híd után a Palencia tartomány határát jelző kőnél jobbra fordulva folytattuk utunkat.
Másfél kilométerrel odébb megérkeztünk Itero de la Vega településre és a supermercado előtt kihelyezett padra leültünk egy kicsit pihenni. Ezalatt felhívtam telefonon a Boadilla del Caminóban lévő alberguét, mert még mindig nem érkezett válasz a foglalásunkra. Amikor beleszólt a telefonba, rögtön felismertem, hogy ez nem lehet más, csakis Eduardo. Aki járt már ott, az tudja hogy miért, ez egy nagyon különleges hospitalero srác, majd később még lesz róla szó... Megnyugtatott, hogy minden rendben a foglalásunkkal, menjünk nyugodtan, vár bennünket. Úgy köszönt el tőlem, hogy "szia, szia". :-)
Innen még hosszú út vezetett Boadilla del Caminóig a végtelen síkságon keresztül. A nap hétágra sütött, árnyékot adó fákra nem számíthattunk, így szép komótosan haladtunk az úton. Én még így is élveztem!
Fél 2-körül érkeztünk meg Boadillába és rögtön az alberguéhez mentünk, de a kapun egy felirat jelezte, hogy a szomszédos hotelben kell beregisztrálni. Micsoda változás! Átsétáltunk a hotelhez és amikor beléptünk, a bárpult mögött azonnal kiszúrtam Eduardót! :-) Igen, ő az abban a sapkában, amely eltakarta egyre őszülő raszta haját.
Nagy változások történhettek mióta 2016-ban legutoljára itt jártam, mert most már az egész bárt, az alberguét és a hotelt is Eduardo intézte egy személyben. Kiszolgálta a betérő vendégeket, kávét főzött, sört csapolt, szendvicset készített, beregisztrált az alberguébe és a hotelbe is, pecsételt a credenciálokba, folyamatosan pörgött, térült-fordult és mindenkihez volt néhány kedves szava. De ami a lényeg, hogy mindenkihez a saját nyelvén szólt. Nem tudom, hogyan képes ennyi nyelven elsajátítani egy alap szókincset, de mindenesetre ezzel nagy sikert aratott a zarándokok körében. És még nincs vége!
A fenti képen a hotel bejárata látszik, előtte pedig várakozó, pihenő zarándokok. Amikor Eduardo egy szusszanásnyi időre felszabadult, akkor felkapta Saci és Piroska hátizsákjait és ő cipelte át a szomszédos alberguébe. Ez a terep már ismerős volt, hiszen hat évvel ezelőtt is itt szálltunk meg, 11 évvel ezelőtt pedig ide tértünk be kávézni és mindig Eduardóval találkoztunk és mindig magyarul szólt hozzánk. :-) Most egy négyágyas szobával kedveskedett nekünk és senki mást nem tett be oda később sem. Az albergue kertje még most is nagyon kellemes, meseszerű volt a medencével és a szép virágokkal, a falakon pedig körbe pucér nőket és férfiakat ábrázoló falfestményekkel (hiába, egy elvont fazon vezeti az alberguét) és egy új épületszárnnyal, ahol történetesen egy magyar lány, Noémi köszönt ránk. :-)
Természetesen befizettünk peregrino menüre, hogy naponta legalább egyszer normális ételt is együnk. A vacsorát a hotel éttermében és a kerthelyiségében szolgálták fel. Mi a kinti helyiséget választottuk, de itt is rengetegen voltunk. Az asztalnál éppen az az olasz zarándok került mellém, akivel előző este Castrojerizben egy tetőtéri szobába kerültünk. Most sem beszélt sokat, de már egy kicsit lazább volt és legalább néha elmosolyodott. Nem úgy mint én, aki mindenen tudtam vigyorogni. Főleg fotózáskor :-)
A peregrino menü bőségesnek bizonyult. Kétféle előételt kaptunk, mindkettőből lehetett szedni, bőven jutott mindenkinek: zöldséglevest és valamilyen lencsefőzelék-szerű ételt tálaltak és mindkettő nagyon finom volt. Főételnek marhapörkölt salátával, desszertnek fagyi volt és annyi vino tintót tettek az asztalra, amennyi csak el nem fogyott. Ha kiürült egy kancsó, akkor már jött is a csere a tele kancsóval. Mindez 12 € összegbe került fejenként és kifelé menet a bárpultnál kellett kifizetni Eduardónak. Mit mondjak, jól aludtunk az éjjel!
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)
