Találkozások, régi emlékek és magyarok az úton. Megint sokasodunk és még nincs szállásunk másnapra, de legalább ma 20 km-t haladtunk. :-)

Reggel még ettünk egy falatot az alberguében, majd elég korán, 7 órakor indultunk el még teljes sötétségben. A templom mellett egy zarándokszobor kívánt nekünk jó utat, mi pedig ütemesen szedtük a lábainkat a friss levegőn. Kissé hűvös reggelre ébredtünk, de ez jólesett az elmúlt napok hősége után. Csak jóval fél 8 után kezdett világosodni. A lenti fotót 7:50-kor készítettem és látható, hogy a nap még alulról festi meg a horizontot, éppen csak akkor kezdett emelkedni a látóhatár fölé. De legalább szép volt. 

Az eget felhők borították és az időjárás-előrejelzés esőt jósolt arra a napra, de egyelőre száraz talajon gyalogoltunk. Viszonylag könnyű terepen haladtunk és mivel előző nap egy ún. köztes állomáson szálltunk meg, ezért nem is voltak sokan az úton. 9 órakor érkeztünk meg Beloradóba, ahol a templom tornyán még ott fészkeltek a gólyák.

A szomszédos ház tűzfalán egy hatalmas, hátizsákos zarándokot ábrázoló falfestmény hirdette az egyik hotelt. Az utcára merőleges másik útvonalon szintén egy falfestmény és ismét egy hotel hirdetése jött velünk szembe. Ebből is látható, hogy Belorado egy nagyobb település, ahol sokkal több szállás található és persze sokkal több zarándok is áll meg itt. Na mi igyekeztünk elkerülni az ilyen helyeket, pedig ehhez a városhoz szép emlékeim kötődnek még 2011-ből...

Belorado kör alakú főterén az egyik bár teraszán hirtelen megpillantottam Jennyt, az első napi orissoni asztaltársaságom egyikét. Az amerikai zarándoknővel azóta sem találkoztunk, ezért nagyon megörültünk egymásnak! Elmesélte, hogy két napra meg kellett állnia valami idegbecsípődés miatt, de a másik két amerikai társa, Pat és Eric is mögöttünk van még. Ezek szerint ők sem haladtak szédítő sebességgel. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán bementem a bárba és kértem egy kávét és egy kis reggelit, amit a lányokkal együtt a teraszon fogyasztottunk el. Ezután elbúcsúztam Jennytől és továbbindultunk. Megmutattam Sacinak és Piroskának a Belorado utcakövei közé épített hírességek lábnyomát, de most egyet sem fotóztam le közülük, hiszen 2016-ban már megtettem. Aki kíváncsi rá, az itt megnézheti. Belorado hírességek lábnyoma.

Belorado külvárosán át gyalogolva annyi padot láttunk, amennyit talán összesen sem az egész úton. Na jó, ez egy kicsit túlzás, mindenesetre nem értettem az okát, ám az egyik padon éppen egy fáradt zarándok pihent, tehát neki biztosan jó szolgálatot tett. Amint közeledtünk hozzá, ránk köszönt magyarul! :-) Nagyon meglepődtünk, mert eddig még nem találkoztunk vele, de aztán hamar bemutatkoztunk és egy kicsit beszélgettünk vele. Tibor délvidéki zarándokként járta az utat és nagyon szépen, ízesen beszélte a nyelvünket. Rögtön éreztem, hogy egy jó emberrel van dolgunk! Elmesélte, hogy rajta kívül vannak még magyarok a közelünkben és az is kiderült, hogy mindannyian ugyanarra a településre igyekszünk, tehát este biztosan találkozunk még velük. Tibornak sajnos eléggé fájt a lába, így neki még pihenésre volt szüksége, mi viszont elköszöntünk tőle és elindultunk. Amikor távolodtunk tőle, akkor készítette rólunk ezt a fotót és később elküldte nekem. Nagyon kedves volt tőle ez a gesztus és tényleg örültem a képnek, mert ez az egyetlen fotó, ahol mindhárman szerepelünk gyaloglás közben.

Már elmúlt dél, amikor az apró Villambistia település kápolnájához érkeztünk. Szerencsére nyitva volt, így betértünk és még pecsételhettünk is a credenciáljainkba.

Kisebb településeken át vezetett az utunk és az egyik ilyen apró faluban, Espinosa del Caminóban megálltunk a bárnál és ettünk egy falatka szendvicset, mert akkor már 1 óra is elmúlt és megéheztünk. Az időjárás továbbra is kegyes volt hozzánk, mert bár vastag gomolyfelhők borították az eget, szerencsére nem esett az eső, ellenben jó gyaloglós időben haladhattunk. A terepet kimondottan könnyűnek találtuk, nyílegyenes földúton folytathattuk utunkat.

Próbáltam visszapergetni az emlékeimet, de nem ugrott be, hogy vajon hogyan is néz ki Villafranca Montes de Oca, pedig 2016-ban megszálltunk itt. Aztán persze beugrott, amikor megérkeztünk a városba, de szerencsére most nem ugyanabba az alberguébe foglaltunk szállást mint akkor, mivel az átmenetileg bezárt. Nem volt semmi bajom a régi alberguével, de közvetlenül a forgalmas főút mellett helyezkedett el, ezért nagyon behallatszott az autók és kamionok zaja. Villafrancában a másik elérhető áron foglalható szállás az Albergue San Antón Abad nevezetű háromcsillagos hotel volt, amelyen belül kialakítottak egy részt a zarándokok számára mindössze 15 euró áron. Igaz, ez egy picit drágább a szokásos zarándokszállások áránál, de a körülmények nagyon jónak bizonyultak, le is fotóztam szinte a teljes épületegyüttest. Az első képen a kilátás tárul elénk, melyet a hálótermünk emeletéről fotóztam. A templomtól balra a főúton éppen a régi albergue épülete tűnik fel, utána a tiszta étkező, társalgó, majd a hálóterem következik. Nagyon tetszett, hogy nem emeletes ágyakon kellett aludnunk és minden szeparált ágyhoz saját asztalka vagy szekrény is tartozott a konnektorról nem is beszélve.

Az emeletről lefotóztam még a bejáratot és a szállás többi részét is kívülről, miközben éppen egy szivárvány alakult ki a közelben és kedveskedett nekünk.

A szépen gondozott kertből nyílt a bár, ahol kávét, üdítőt vagy kisebb harapnivalót lehetett fogyasztani, másnap meg reggelizni is indulás előtt.

Miközben fotózgattam, szépen összegyűltek a magyarok a szálláson. Megérkezett Tibor is, akivel Belorado után találkoztunk, itt szállt meg Mónika, aki székesfehérvári zarándokként járta az utat és volt még egy fiatal magyar lány Tifani is, aki nem igazán közösködött velünk, így lemaradt a képről, pedig szóltunk neki.

Tibor - úriember lévén - készült a magyarok bejövetelére és amikor elment a közeli boltba, akkor egy üveg vino tintót is vásárolt, amit együtt fogyasztottunk el a találkozás örömére. :-) Időközben elkezdett szemerkélni az eső, így bevonultunk a belső helyiségbe, de így is jót beszélgettünk és örülök, hogy új magyar zarándokokat ismerhettem meg. Mindketten nagyon szimpatikusak voltak! Amikor elérkezett a vacsora ideje, lementünk a szálloda éttermébe, ahol szintén 15 euróért peregrino menüt is szolgáltak fel (erre előbb kellett jelezni az igényt a recepciónál). A vacsoránál Mónika csatlakozott az asztaltársaságunkhoz és vele is nagyon jót beszélgettünk. Kellemesen telt el az este, soha rosszabbat! Néhány kép a vacsoránkról...

Napközben többször is próbálkoztam a másnapi szállásfoglalással, de sehonnan sem jött pozitív válasz. Este 10 óra is elmúlt, amikor még a naplómat írtam az ágyamban, de még mindig nem volt lefoglalt szállásunk másnapra, pedig telefonon is próbáltam. Úgy tűnt, hogy megint sűrűsödik a zarándokok tömege, nem igazán értettem az okát, hiszen nem a főbb állomásokon keresgéltem, tehát ez a feladat még megmaradt a következő napra. Mónika mesélte, hogy amikor ő indult Saint Jean Pied de Portból, akkor aznap 480 zarándokot regisztráltak, tehát nagy a tömeg és ahogy haladunk előre, egyre többen leszünk, hiszen van, aki csak Pamplonából vagy más későbbi városból kezdi az útját. Na majd meglátjuk, ezt is megoldjuk majd valahogy. Ma legalább végre elértük a 20 km-es napi távolságot és azt mondhatom, hogy el sem fáradtunk igazán, tehát részemről akár többet is mehetünk.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)