Az utolsó gyaloglós nap. Feltörő emlékek, szuper szállások, találkozások és búcsúzások, kalandos utazás. De még mindig nincs vége! :-)

A szokásos időre, reggel 6 órára állítottam be a telefonomat és amint felkeltem, rögtön le is vonultam a földszinti fürdőszobába, hogy zavartalanul piperézkedjem. 7 órakor kezdtük meg a gyaloglást. Egyenesen vezetett az utunk, de azért kellett figyelni, mert voltak leágazások is, majd később egy kis dimb-domb, de nem vészes. Hamar elértük az első települést, Ledigos falut, ahol rögtön az első utcában találtunk egy nyitva tartó bárt, ahová be is fordultunk, hogy megreggelizzünk. A bárhoz tartozott egy albergue is, ahonnan egymás után jöttek be a zarándokok elköszönni a tulajtól. Nem érezhették rosszul magukat, mert szinte mindegyik zarándok hatalmas ölelésekkel és kedves szavakkal búcsúzott az éppen pultos szerepet betöltő hospitalerótól. Nem voltam az alberguében, de biztosan jó lehet, ha ennyien hálálkodtak utána, ezért le  is írom a nevét, ez az Albergue El Palomar. 

A reggeli után folytattuk utunkat. Ma nem annyira hideg napra ébredtünk mint előző nap, mert sűrű felhők borították az égboltot, éppen kellemes idő volt a gyalogláshoz. Szükségünk is volt rá, mivel ma 22 kilométert terveztünk és időben akartunk érkezni, hiszen a vonatom délután 5 órakor indult Sahagúnból. Én ugyanis ott majd befejezem a mostani Caminómat, amit majd valamikor folytatok, ha úgy gondolom. Addig azonban még el kellett jutni, tehát haladtunk tovább. Errefelé is melegbarna színt öltött a táj, a gabonatáblákon már csak a learatott tarló száraz növénymaradványai látszottak.

Áthaladtunk Terradillos de los Tempralios falun, ahol 2016-ban megszálltunk. Most csak a szállás tűzfalán lévő hirdetőtáblát fotóztam le, ez látható a poszt nyitóképén. Bandukoltunk tovább, majd Moratinosnál balra kellett letérnünk a falu elején, így nem láthattam az olaszok által működtetett San Bruno alberguét, ahol 2011-es utamon egy emlékezetes találkozásban volt részem. Ezúttal csak a kertjére vethettem egy pillantást és felidéztem magamban a régi szép emlékeket. Volt belőlük bőven... :-) A következő településen, San Nicolás de Real Camino faluban már nagyon fáradtak voltunk és leültünk a templom melletti bár teraszán. Biztosan láttátok már ezt a táblát a következő felirattal: "I know that, I know nothing, but the 2nd bar is cool!!"  (Azt tudom, hogy nem tudok semmit, de a második bár az menő!) Hát ez a hirdetőtábla éppen azt a bárt reklámozta, ahova leültünk. A kissé lerövidített idézet első része eredetileg Szókratésztől származik, de végül igaznak bizonyult, mert éppen a falu második bárjánál kötöttünk ki - amely egyben albergue is - és tényleg cool! Jó zene szólt a hangszórókból, a kiszolgáló lány nagyon kedves volt velünk, szóval jólesett pihennünk ott egy kicsit. Biztosan ilyen hangulatú lehet az albergue is. Ahogy most végigolvastam az eddig írtakat, azon vettem észre magam, hogy idáig az összes településen belebotlottam egy-egy jó alberguébe. Most, amikor befejezem az utamat, ez nem igazság! :-)

De még nincs vége, lehet még ezt is fokozni, de haladjunk sorban. Elindultunk a bárból és hamarosan elérkeztünk a falu végéhez, ahol annak idején nem vettem észre a 3 négyzetméteres útjelző táblát és egyenesen mentem tovább... Most nem volt ilyen gondom, mert a falu végén egy Guardia Civil (rendészeti szerv, csendőrség) autó állt és valamiért mindenkit az országút felé tereltek. Mindezt persze nagyon előzékenyen, udvariasan tették, sőt, a saját szép zöld pecsétjükkel még a credenciálunkat is lepecsételték! :-) Innen sokáig az az autóút mellett haladtunk párhuzamosan egy gyalogösvényen. Az utolsó pár kilométer következett, időnként elszorult a torkom. Már megint befejeződik valami, ami jó volt... Egy idő után átirányított a sárga nyíl az országút túloldalára, majd hamarosan elérkeztünk az El Camino Francia út földrajzi közepét jelző emlékműhöz. Azt nem tudom, hogy miért ez a geográfiai közép, mert kilométereket tekintve ennél többet jöttünk idáig, mindenesetre az emléktáblán ez állt.

Itt most egy kis időrendi bukfenc következik, előbb mentünk át a vasúti felüljárón és majd csak utána pózoltam a municipal szállás előtti zarándokszoborral, de hát a vertikális és horizontális fotókat csak így tudtam elhelyezni. Szóval mentünk, mentünk, mendegéltünk és bőven a várt időn belül, fél 3-kor már megérkeztünk Sahagúnba. Áthaladtunk a vasút felett és egy pillantást vetettem az állomásra, ahonnan nemsokára indul majd velem tovább a vonat. Ezután a municipal alberguéhez érkeztünk, ahol 2011-ben és 2016-ban is megszálltunk. (Ott készül a fenti vigyorgós fotó.)

Régebben még nem volt szükség a szállások lefoglalására, szinte mindig kaptunk ágyat, de idén annyian indultak el az El Camino útjain, (különösen a Francia úton) hogy muszáj volt előre foglalnunk. Igen ám, de a municipal szállások többségében nem lehet rezerválni, hanem érkezési sorrendben osztják ki az ágyakat, így mi nem mertük azt megkockáztatni, hogy esetleg ne legyen ágyunk, ezért máshol foglaltunk. Milyen érdekes, még most is többes szám első személyben írtam, pedig ezt a foglalást már csak két főre adtam le, Sacinak és Piroskának, én ma már nem leszek velük... Kicsit bolyongtunk, mire megtaláltuk az Albergue de peregrinos de la Santa Cruz nevű egyházi szállást, ahova még elkísértem zarándoktársaimat és segítettem a tolmácsolásban. Az előbb említettem, hogy ma csupa jó szállásokba botlottam, de ez volt a hab a tortán! Már a fogadtatás is nagyon szívélyes volt és amikor kiderült, hogy én csak tolmácsolok és nem maradok ott, akkor is nagyon kedvesen marasztaltak, leültettek, friss vízzel kínáltak. Utóbb Saciék mesélték, hogy az egyik legszuperebb szállásuk volt az egész úton, tehát bátran merem ajánlani mindenkinek! 

Amikor a lányok lepakoltak, még volt annyi időnk a vonat indulásáig, hogy elmenjünk egy búcsúvacsorára. Már csak azért is, mert mint rendesen, most is farkaséhesek voltunk. Szerencsére bőven volt a környéken étterem és bár, így az egyik teraszon leültünk és jó kis cézár salátát ettünk, hozzá pedig egy-egy cerveza grande dukált. :-)

Ezután elbúcsúztam a lányoktól és elindultam a vasútállomás felé. Kicsit könnyeztem az oda vezető úton, mert végül is több mint két hetet együtt töltöttünk és egészen jól kijöttünk egymással. Az én utam azonban itt most véget ért... A történetem azonban korántsem. De még mennyire, hogy nem! 

Hiába voltam az állomáson a mentrend szerinti indulás előtt fél órával, a vonat csak 1 óra késéssel futott be, így másfél órát várakoztam a peronon. Addig beszélgetésbe elegyedtem néhány emberrel, voltak közöttük többen is, akik ugyanitt fejezték be az útjukat. Végre 6 órakor felszálltam a vonatra, ami teljesen tele volt, de szerencsére még időben sikerült jegyet vennem két nappal ezelőtt. A vonat suhant velem Santiago de Compostela felé, de a dolog szépséghibája az, hogy Santiagóban nem sikerült szállást foglalnom, így Ourense városban (Santiago előtti utolsó megállónál) le kell szállnom majd, mert ott viszont találtam egy hostelt viszonylag elfogadható áron.

Éjjel fél 11-kor gördült be a vonat Ourense állomására és mindenkit leszállítottak, azokat is, akik Santiagóba akartak utazni. Őket átterelték egy másik vonatra, azzal mentek tovább, én viszont elindultam a pályaudvar épülete felé. Az egyik biztonsági őrt megkérdeztem, hogy merre kell elindulnom, ha a szállásomra akarok gyalogolni. A térkép szerint nem volt messze, talán 15 perc sétára lehetett, eszembe sem jutott más megoldás. A biztonsági őr a lelkemre kötötte, hogy az állomás túloldalán vezető úton, a hegyoldal mentén semmiképpen ne menjek, mert nem biztonságos. Nem akartam firtatni, hogy miért, de nagyon határozottan lebeszélt róla. Azt tanácsolta, hogy a vasúti felüljárón keresztül menjek vagy taxival. Megköszöntem neki és kiléptem a pályaudvar épületéből, ahol néhány taxi várakozott. Megkérdeztem az egyiket, hogy mennyibe kerül eljutnom az adott címre és mivel 7 euró összeget mondott, úgy döntöttem, hogy nem lacafacázok itt éjjel - jól rám ijesztett a biztonsági őr - szóval bevágódtam a taxiba és irány a hostel. 3 perc alatt ott voltunk. Délelőtt még az El Camino poros útján gyalogoltam, éjjel meg itt taxizom egy számomra ismeretlen városban, micsoda váltás!

A hostel kapuját természetesen zárva találtam, de mellette volt egy automata, ahol be kellett ütnöm a kapott jelszót. Bepötyögtem, semmi. Újra bepötyögtem, megint semmi. Közben körül-körül néztem, mert azért nem vagyok ám olyan bátor, éjszaka volt, az utcán csak elvétve kószáltak emberek arrafelé, szóval szerettem volna mielőtt bejutni az épületbe, de nem sikerült. Többszöri sikertelen próbálkozásom után egy hang szólalt meg a kaputelefonból, hogy ne aggódjak, mindjárt jön. Huhh, a frászt hozta rám, de legalább történt valami. Öt perc múlva meg is érkezett egy pasi az utca túloldaláról, szemmel láthatóan valami buliból jött, elvégre péntek volt. Ő is bepötyögött valamit az automatába, de neki sem sikerült semmit sem elérni. Kétszer, háromszor próbálkozott, vakargatta a fejét, de nem volt ideges, végül egy koppanás és a kulcs beleesett az automata kiadó rekeszébe. Két másodperc múlva már a kezemben volt és mehettem fel a szobámba. Nagy kő esett le a szívemről, nem kell az éjszakát az utcán töltenem, hurrá! Nagyon cuki kis szobát kaptam saját fürdőszobával, makulátlan tisztasággal és tévével. Utóbbi nem izgatott, de a többinek örültem, mert legalább kényelmesen tölthettem el az éjszakát, ha már ilyen kalandosra sikerült a vége. És ezt még tudtam fokozni, de erről majd a következő posztban... :-)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)