Gyaloglás a Mesetán. Reggel még élvezetes volt, aztán jött a hőség és új tapasztalatokkal gazdagodtam...

Reggel úgy döntöttünk, hogy nem cipeljük magunkkal az előző napon vásárolt ennivalót, hanem még az alberguében kényelmesen megreggelizünk, elvégre a következő 10 km-es szakaszon semmilyen infrastruktúrára nem számíthattunk. Persze ilyen korán nem tudtam mindent megenni, ezért egy fél kolbászt és egy jókora darab sajtot a hűtőben hagytam, hátha jól jön majd valakinek. Fél 8 után elindultunk, addigra már kivilágosodott. 

Reggel még friss volt a levegő, elkelt egy pulcsi rajtunk, ilyenkor a hőség nem hátráltatott bennünket a gyaloglásban és még viszonylag tempósan tudtunk haladni. Az út is könnyű terepen, kavicsos törmelékkel felszórt földúton, learatott gabonamezők között vezetett Santiago de Compostela felé. 

Amikor a nap felkelt és a látóhatár fölé emelkedett, aranyszínűre festette a tájat. Ez már a Meseta-fennsík volt a javából, végtelen síkság és csak időnként előforduló dombocskák jellemezték a tájat. Én nagyon szerettem, mert ezen a terepen könnyen és tempósan tudtam gyalogolni. Eddigi útjaimból úgy emlékeztem, hogy a 10,5 km-re lévő Hontanasig semmilyen lakott településen nem haladunk keresztül, leszámítva a szakasz felénél lévő San Bol egyetlen házikóját, amely albergueként üzemel, de ahhoz balra le kell térni és 250 métert el kell távolodni a jelzett úttól. Meglepetésként ért tehát, hogy Hontanas előtt 2 km-rel egy vadonatúj albergue nőtt ki a semmiből, amelynek ráadásul egy nagy terasza és bárja várta a betérni vágyó zarándokokat. Igaz, hogy ehhez is le kellett térni az útról - ezúttal jobbra és csak 150 métert - de legalább végre leülhettünk szusszanni egyet.

Ahogy az lenni szokott ilyenkor, bementem hogy kérjek egy kávét, de aztán megláttam a lenti gusztusos sajttortát, aminek persze nem tudtam ellenállni. :-)

Ezután továbbmentünk és végre előkerült a teknőben, akarom mondani a völgyben megbúvó Hontanas is. Ez a település arról is nevezetes, hogy a falu előtti tábla jelzése szerint már csak 0,5 km, azaz csak ötszáz méter van hátra Hontanasig, de a táblánál falunak a nyomát sem lelni, pedig 500 méternél jóval messzebbre ellátni onnan a sík terepen. Nyugodtan higgyetek a táblának akkor is, ha nem látjátok a falut! Ott van az, csak a kis piszok megbújik szép sunyiban egy mélyedésben és tényleg csak akkor venni észre, amikor már szinte ott vagy a határánál.

Végre megérkeztünk az első nagyobb településre, Hontanasba, ahol már kétszer megszálltam előző útjaim során. Most azonban máshogy etapoltunk, itt csak átutazóban jártunk. Mindenesetre bementünk a templomba, ha már nyitva volt a kapu és egy magyar nyelvű Bibliát is találtunk a többi között. Észreveszitek, melyik az?

A nap már hétágra sütött, amikor továbbindultunk San Antón felé és egyre többen gyalogoltak az úton. Egy idő után éreztem, hogy hátul a vádlimnál ég a bőröm, mert elfelejtettem bekenni naptejjel. Úgy gondoltam, hogy majd San Antónban megállunk és majd ott bekenem. Persze addig el is kellett jutni, ami nem volt egyszerű, mert iszonyú erősen sütött a nap. Az utolsó 2-3 km már nem esett jól, mert aszfaltúton kellett menni és nem mindig lehetett a padkán lépegetni a sűrű növényzet miatt. Néha előfordult egy-egy nagyobb fa, ilyenkor kihasználtam az alkalmat és megálltam pár perce az árnyékban, hogy erőt gyűjtsek. A vizem is fogytán volt már, így megváltásként éltem meg, amikor megérkeztünk a San Antón kolostor romjaihoz.

San Antón belső udvarán megpihenhettek a zarándokok, ami láthatóan nagyon jólesett legtöbbünknek. A régi kolostor falai között egyébként egy picike albergue is üzemel és pecsételni is lehet a credenciálba. Most nem készítettem több fotót, de aki kíváncsi rá, a 2016-os utam leírásánál megtekintheti a képeket. 20 percnyi ücsörgés után továbbindultunk Castrojeriz felé a nagy hőségben. Még legalább 6 km távolság volt előttünk és a nap egyre inkább ontotta magából a meleget. Sajnos San Antónban elfelejtettem bekenni hátul a vádlimat és a térdhajlatomat naptejjel, aminek meg is lett az eredménye, mert egy idő után nagyon elkezdett fájni. Nem is értettem igazán, hogy miért, hiszen 17 napja úton voltam már, jócskán megedződött a bőröm a perzselő naphoz és amúgy sem vagyok egy tejfehér típus, de ez az érzés egészen különös volt. Fájt. Úgy gondoltam, hogy már nem állok meg Castrojerizig, majd ott lekezelem, de persze ez egy hibás döntésnek bizonyult, mert mire beértem a városba, addigra tele lett a lábam apró pöttyökkel és iszonyúan égett. 2 heti hőségben való gyaloglás után kijött rajtam egy napallergia, ami még soha életemben nem fordult elő velem, pedig nem tegnapi csirke vagyok. Hát ezt is meg kellett tapasztalnom itt Spanyolországban. Hiába volt szeptember közepe, ami ugyebár azt jelenti, hogy tavasztól napoztattam a lábamat a napon, tehát jócskán volt alapszínem, hiába jártam a spanyol El Camino árnyék nélküli útján már több mint 2 hete, mégis elég volt egyetlen erősebb napsütés naptej nélkül és máris egy új tapasztalattal, valamint sok apró pöttyel lettem gazdagabb! Persze csakis azért történhetett mindez, hogy nektek is el tudjam mesélni és figyelmeztetni benneteket, hogy a spanyol napocskával nem árt vigyázni és kéretik naptejjel kenegetni finom bőröcskéteket addig, amíg nem jelez úgy mint az enyém, hiszen akkor már késő.

Mondanom sem kell, alig vártam már, hogy megérkezzünk Castrojeriz városába, de végül ez is megtörtént. Előző nap itt foglaltunk szállást, de valahogy elég nehezen sikerült megtalálnunk, egy csomót bolyongtunk a rekkenő hőségben. Pedig még egy térkép is segített a tájékozódásban, de még így is nehezen találtuk meg, de végül sikerült. Le is fotóztam a térképet nektek, hátha valakinek hasznos lesz esetleg a későbbiekben.

Nem a municipalban (mivel ott nem lehet), hanem az Albergue Rosalía szálláson foglaltunk ágyat előző nap, ahol a hospitalera egy négyágyas szobába vezetett fel bennünket a tetőtérbe. Rajtunk hármónkon kívül még egy idősebb olasz férfi zarándokot szállásolt el a lakrészünkbe a hospitalera. Az olasz pacák nem sok vizet zavart, nem igazán beszélt csak időnként ránk mosolygott, de nagyon diszkrét volt, mert amikor látta, hogy fürdéshez vagy öltözködéshez készülődünk, akkor mindig elvonult a kertbe. A szálláson nagy meglepetésünkre összefutottunk Zsuzsival, akiről azt hittük, hogy már jóval előttünk jár, de aztán elmesélte, hogy 2 napot pihent Burgosban és így ugyanott tartott, ahol mi. Megbeszéltük, hogy majd együtt vacsorázunk a közeli étteremben. Így is történt, egy nagyon kellemes estét töltöttünk el együtt és nagyon finom vacsorát kaptunk. Nem igazán kellett altatni bennünket és még az olasz pacák horkolása sem zavart túlságosan, mert azt is diszkréten adta elő. :-)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)