Márpedig a magyarok szépek, ez az igazság! :-) Könnyedén megtettük a hírhedt 17-km-es szakaszt, ám a szálláskereséssel meggyűlt a bajom. Baljós előjelek a levegőben...

A megszokottnál korábban indultunk, mert ma kemény nap várt ránk. Koromsötét volt még, fejlámpával haladtunk, de eltévedni nem igazán lehetett, mert a gyalogút az országúttal párhuzamosan vezetett Carrión de los Condes felé. Ez az első és egyetlen település a mai etapon 5,6 km távolságra volt indulási helyünktől, úgy terveztük, hogy majd ott megreggelizünk. Csípős, hideg reggelre ébredtünk, csillagos égbolt ragyogott felettünk, a telefonom mindössze 8 °C-ot mutatott. Jó ütemben haladtunk, gyorsan szedtük a lábainkat, különben fáztunk volna a hidegben, de a kezem így is majdnem odafagyott a túrabotomhoz. Lassan kivilágosodott és nagyjából 1 óra 20 percnyi gyaloglás után megérkeztünk Carrión de los Condes városba. 

Ez a település arról is nevezetes, hogy innen 17,2 km-en keresztül semmilyen infrastruktúra nincs, tehát a zarándokoknak muszáj itt feltölteniük a vízkészletüket és magukat is elemózsiával, ha nem akarnak kiszáradni és rosszul lenni a következő hosszú szakaszon. Persze szezonban félúton lehetséges valamilyen mobil büfé, de erre nem szabad mérget venni, érdemes úgy készülni, hogy nem lesz semmi. Az idáig vezető távon nem sokan hagytak le bennünket, mert a legtöbben úgy okoskodtak - ahogyan 2016-ban mi is - hogy itt Carriónban szállnak meg és innen vágnak neki a hosszú szakasznak reggel. A többség tehát már előttünk járt, de legalább velünk párhuzamosan nem voltak sokan az úton. A sárga nyíl bevezetett a városba és az első bárnál meg is álltunk. Itt láttunk először a kínálatban sült kolbászt, így kértünk is 3 db-ot egy-egy kis bagettel. Nagyon finom volt, jólesett feltankolni a hazaihoz hasonló ízekkel a hosszú út előtt. Amíg a kávémat iszogattam, többen jöttek-mentek a bárból ki-be, majd belépett az ajtón egy fiatal zarándokpár is. Nem tudom megmagyarázni hogy miért, de abban a pillanatban azt gondoltam róluk, hogy biztosan magyarok, pedig nem is szólaltak meg. Elmentünk még mosdóba is, mert - csak magamról tudok nyilatkozni - én nem szeretek és nem is akarok a természet lágy ölén pisilni, de a lányok is inkább itt intézték el ügyes-bajos dolgaikat, hiszen még hosszú út állt előttünk. Amikor már induláshoz készülődtünk volna, egyszer csak odalépett hozzánk a fiatal zarándokpár fiú tagja és ránk köszönt, hogy "Jó reggelt kívánok!" Telitalálat! Vajon honnan sejtettem meg, hogy magyarok, mielőtt megszólaltak volna? A ruházatukról biztosan nem, hiszen ugyanolyan túrafelszerelést viseltek, mint bárki más az úton és mégis... Nem hagyott nyugodni a gondolat, de később Saci csattanós megoldással rukkolt elő. Az volt az elmélete, hogy azért tudtam rögtön, hogy magyarok, mert a magyarok szépek. Ilyen egyszerű. :-) És tényleg! Valóban nagyon szép fiatal pár volt, egyszerűen jólesett rájuk nézni és én azonnal megéreztem, hogy van valami kapcsolat közöttünk. Nem állítom, hogy mindig így volt, de náluk igen, működött.

Ezután elindultunk a hosszú úton. Először végig kellett haladnunk Carrión de los Condes városán, de nem volt vészesen nagy település, hamar elérkeztünk a Río Carrión felett átívelő hídhoz. 9 órakor készítettem a fentebb látható nyitó képet és innentől - egy kép kivételével - egész nap nem is fotóztam. Nem tudom az okát, valahogy aznap nem voltam ráhangolódva a fotózásra, vagy túlságosan elfoglalt a gyaloglás, nem is tudom, mindenesetre a mai nap képekben szegényre sikerült. Éppen ezért, igyekszem részletes leírást adni erről a szakaszról, ha már képekkel nem tudom illusztrálni. Tehát, Carriónt elhagyva az utunk eleinte egy nem túl forgalmas aszfaltút mellett vezetett, ahol széles, kavicsszórással döngölt földutat alakítottak ki a zarándokok számára. Nagyjából egy órányi gyaloglás után, az utunk egy nagy ívű balkanyart vett, amikor egy kisebb hídon átmentünk az Arroyo de la Rivera patakocska felett, majd az úttól balra elérkeztünk egy zarándokok számára kialakított pihenőhelyhez. Itt jó néhány padot, asztalt és kerékpártartót is kialakítottak, amely száraz időben tökéletes hely egy szusszanásnyi pihenőre. Itt vártuk meg Piroskát, aki elég lassan tudott haladni a csípőprotézise miatt.

Innen kb. 300-400 méterre az aszfaltút és a gyalogút eltávolodott egymástól, nekünk egyenesen kellett továbbhaladnunk a földúton. Eltévedni nem lehetett, mert az El Camino nyomvonalát újonnan festett jelzőtáblákkal és jelzőkövekkel igyekeztek egyértelművé tenni, ráadásul szinte végig csak egyenesen előre kellett menni, sehol nem kellett jobbra vagy balra letérni az útról. Újabb 2 km távolság után elérkeztünk egy, az út jobb oldalán lévő food track állomáshoz, vagyis egy lakókocsiból kialakított mobil büféhez, ami ottjártunkkor éppen nyitva tartott és üzemelt. Lehet, hogy előző útjaim óta ez már állandónak tekinthető, mert a Google Maps is jelöli (7,7 km távolságra Carrión de los Condestől), mindenesetre elegendő vizet mindenképp érdemes magunkkal vinni a nyári hónapokban. Addigra már nagyon meleggé vált az idő, így természetesen bekanyarodtunk a pihenőhelyre és leültünk az egyik árnyékos kerti asztalka mellé. A másik asztalnál éppen a szép fiatal magyar pár pihent, így megint váltottunk velük pár szót. A fiút Bencének hívják és Békéscsabáról való, a lány nevét sajnos elfelejtettem leírni, így nem is maradt meg az emlékezetemben. Ők jóval nagyobb távokat mentek nálunk, de ez természetes is az életkorukból adódóan. Mindenesetre nagyon szimpatikusak voltak. Aztán elbúcsúztak tőlünk, mi pedig még ott maradtunk egy ideig a jéghideg és elég drága frissen facsart narancsleveket kortyolgatva. A büfés nem packázott, jól megkérte az árát, ami máshol 2 euróba került, ő 3,50-ért adta a puszta közepén. Egyébként életemben nem ittam még annyi frissen facsart narancslevet, mint ezen az úton. Szinte mindenhol lehetett kapni, nagyon jólesett a forróságban, oltotta a szomjamat, feltöltött energiával és még finom is volt! Időközben nagy forróság lett, bekentem magam naptejjel, felvettem a hőség elleni menetfelszerelést, azaz napkalap, napszemüveg és persze maradt a lábszár középig érő futós gatya a napallergiás pöttyök miatt. Na innentől már keményebb szakasz következett a hőség miatt és árnyékot sem igazán találtunk, szóval nem igazán volt kedvem fotózni. A lenti kép az utolsó, amit fél 1 körül készítettem, jól látszik rajta a nyílegyenes út és az árnyéknélküliség. A fák és bokrok ne tévesszenek meg senkit, azok éppen ott vannak, ahol az útra nem adnak árnyékot, mivel a nap balról süt. :-)

A körülmények ellenére én még most is szerettem ezt a szakaszt, élveztem a sík terepet, a könnyen gyalogolható széles földutat, a gondolataim csak úgy cikáztak mindenfelé, most is végigmennék rajta minden további nélkül. Szerencsére a célállomás előtt kb 4 km-re egy újabb pihenőhelyet találtunk, ahol némi árnyékra is leltünk a sátortetős építmény alatt. 2016-os utam során is megálltunk itt, akkor az eső és hideg szél ellen nyújtott menedéket, most a hőség miatt. Ha érdekel benneteket, akkor ITT megtekinthetitek. Húsz percnyi pihenő után felkerekedtünk és megfogadtam, hogy innentől megszámolom, hogy hány árnyékot adó fát találok az út mentén a következő településig. 2,5 fát sikerült megszámolnom. Az egyik fát csak félnek tudtam beszámítani, mert csak nagy jóindulattal lehetett árnyékosnak nevezni. Fotózás helyett tehát ilyen fontos dolgokkal foglaltam el magam. :-) Nagy nehezen ment az utolsó 4-5 km, de végül megérkeztünk Calzadilla de la Cueza településre. Pontosan nekimegy az út, eltéveszteni sem lehet. Jobb híján betettem ide a 2016-os utamon készült fotókat. Érdekes, hogy akkor június hónapban tettem meg az utat és sokkal rosszabb időjárás volt, mint most szeptemberben. Tehát a lenti felhők 2016-os gyártmányúak, kéretik az égboltot azúrkék színben elképzelni vörösen izzó tűzgolyóval együtt.

Calzadilla de la Cuezában még sosem szálltam meg és a többség most is továbbhaladt távolabbi településekre, ennek ellenére a szállásunk estére teljesen megtelt. Mi előző nap foglaltunk ágyat a municipal alberguében, ami egyébként egy kivételes lehetőség, mert normál esetben a municipal szállásokon nem lehet előre foglalni ágyat, hanem érkezési sorrendben osztják ki azokat. Itt az általános szabály ellenére lehetett foglalni és még sikerült alsó ágyat is kapnunk. Nagyon jó kis szállásnak bizonyult és bár a hálóteremben elég sok ágyat helyeztek el, mégis világos, levegős helyiség volt a sok ablaknak köszönhetően. Már megérkezésünkkor kinéztem magamnak az egyik földszinti zuhanyzót, így később azt használtam és így nem kellett közösködnöm másokkal, addig fürödtem, amíg akartam. 

Fürdés, mosás, teregetés és persze a welcome-sör után egy kis pihenő következett, mialatt bőszen kerestem szállást magamnak másnap estére Santiagóban, csekély sikerrel. Aki nem olvasta volna az előző posztomat, annak mondom, hogy az utam a következő napon véget ér az El Camino Francia út földrajzi közepénél, Sahagúnnál (ami lehet, hogy a kilométereket tekintve nem földrajzi közép, mindenesetre Sahagúnban van egy erre utaló emléktábla), majd még aznap este vonattal utazom Santiago de Compostelába. Egyelőre azonban nem sikerült szállást találnom, nem is értettem az okát.... Előző nap nagy nehézségek árán sikerült megvennem a vonatjegyet Sahagúnból Santiagóba, most meg nem találok szállást. Baljós előjelek... Egy csomó szállásnak írtam, telefonáltam is néhánynak, de mindenhonnan azt a választ kaptam, hogy sajnálják, de completo, vagyis megtelt. 

Este még átmentünk a szomszédos étterembe vacsorázni, ahová asztalt kellett volna foglalnunk előre, de mi ezt nem tudtuk, ennek ellenére megoldotta pincér és kaptunk egy asztalt a kerthelyiségben. A peregrino menü elfogyasztása után visszamentünk az alberguébe és folytattam a szálláskeresést. Semmi. Szó szerint egész Santiago megtelt! Ott álltam egy másnapi vonatjeggyel, ami 22:40-kor érkezik Santiago de Compostelába és nekem még nincs szállásom! A fele sem tréfa. Döntenem kellett. Mivel Santiago előtt 40 perccel át kellett szállnom Ourensében egy másik vonatra és az vitt volna tovább Santiagóba, ezért úgy döntöttem, hogy Ourensében nézek szállást és ha találok, akkor ott maradok éjszakára és csak másnap reggel megyek át Santiagóba. Végül találtam is egyet elfogadható áron viszonylag közel az állomáshoz és már csak azon izgultam, nehogy ma is rám szóljon valaki, hogy kapcsoljam már le a fejlámpámat és ne világítsak vele (mint tegnap este a köhögős, undok pasi), mert muszáj volt szállást foglalnom. Szerencsére most normális társaság jött össze, senki nem piszkálta a másikat feleslegesen, hiszen most is úgy fordítottam a lámpát, hogy ne zavarjak másokat. Végül sikerült lefoglalnom egy szobát Ourense városban, Santiago előtt 100 km távolságra. Ezután már csak vonatjegyet kellett foglalnom holnapután reggelre Ourenséből Santiagóba. Ez már gyerekjáték volt, így a foglalásos társasjátékot befejezve nyugodtan hajtottam álomra a fejem.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)