Az utolsó 3 nap összefoglalója egy kis utazással, óceánnal és néhány jótanáccsal. 

Reggel lementünk a Seminario Mayor étkezőjébe, ahol svédasztalos reggeliből válogathattunk kedvünkre. Bőséges, de nem túlzottan sok reggelit fogyasztottunk, hiszen egy hosszabb autóbuszos utazás állt még előttünk. Reggeli után még egy pillantást vetettünk az épület patinás bútorokkal berendezett társalgójára és a folyosókon elhelyezett modern ülőalkalmatosságokra, majd kimentünk a városba bóklászni. 

Elég ha annyit mondok, hogy Santiago de Compostela? Megérkezés, emlékezés, könnyek és megkönnyebbülés...

Reggel 7:20-kor léptünk ki az albergue kapuján. Meglett a tegnapi gyors utolsó néhány kilométer böjtje, mert alig tudtam beindítani a lábaimat. Nem volt izomlázam, nem fájt semmim, csak mintha ólomból lettek volna. Az első néhány km ezért kissé nehezen indult, aztán szokás szerint belejöttem. Sokan voltunk az úton. Ma mindenki izgatottabban gyalogolt, hiszen a legtöbbünk számára a cél Santiago de Compostela volt! 

Lassan, de biztosan haladunk Santiago felé, az eső sem állhatja utunkat. Találkoztunk magyarokkal, horreókkal, bakancsokkal, este meg egy királynői emelvényen aludtam!

Az utolsó előtti gyaloglós napra ébredtünk. Az ablakon kinézve elég barátságtalannak tűnt az idő, apró szemekben szitált az eső, ahogy Galiciában szokott. Ennek ellenére nem volt túl hideg, tehát úgy döntöttem, hogy továbbra is a térdnadrágomban fogok gyalogolni, mert abban éreztem legjobban magam. Elég hosszú utat terveztünk mára, de valamilyen számítási hiba folytán csak 25,6 km-t írtam fel a saját magam kreálta szintmetszetes térképre, ami a valóságban 27,8 km lett. Most már értem, hogy miért fáradtunk el annyira a nap végén... De ne szaladjunk ennyire előre. 

Titkos jeleket kerestünk, becsatlakoztunk a Fancia útba, áthaladtunk Melidén és még pulpót sem ettem, ellenben előkerült egy vaddisznóóóó!

Reggelre sorstársam (a villámlástól félő kiskutyus) az ágyam alól visszament spanyol gazdájához, aki még javában húzta a lóbőrt. Oly annyira kényelembe helyezte magát, hogy egyenesen a gazdi lábánál feküdt fent az ágyon... Az előzős német fiatalok már elindultak, persze úgy hagyták az ágyukat, nem szedték le a párnahuzatot és a lepedőt... Összepakoltam a cuccomat és kimentem az étkező helyiségbe, majd Anna is lejött az emeletről. Ittunk egy kávét és szokás szerint előbb elindultam, mert nekem lassúbb a tempóm. 

Ma végre büszke voltam magamra és az is kiderült, hogyan lesznek utolsókból az elsők... Találkozás két cuki kutyával, az egyikükben a sorstársamra leltem.... :-)

Ez a nap úgy kezdődött, hogy elbúcsúztam Sharontól, többé már nem fogom őt látni. Még egy plusz napot iktatott be, így lesz ideje körülnézni Lugóban, majd másnap busszal továbbutazik Sarriába, ahol a barátnőjével folytatja immár a Francia úton. Szokás szerint én indultam el elsőnek, Anna majd később jön utánam, úgyis hamar utolér. Reggel 7 órakor léptem ki az apartmanház kapuján. Rajtam kívül egy lélek sem járt az utcán, a spanyoloknak ez még nagyon korai időpont az ébredezéshez. Előző nap megnéztük, hogy merre vezet ki a jelzés a városból, így csak az első nyílig kellett nagyon figyelnem, onnan már az útjelzések vezettek tovább. 

A természet ma megint kitett magáért, na meg az én természetem is.... :-) 

A szálláson lévő italautomatából ittunk egy kávét és háromnegyed 8-kor elindultunk. Nem igazán találtuk a kivezető utat és a nyilat, de ahogy ilyenkor lenni szokott, megjelent James az amerikai zarándok-pap és megmutatta a helyes irányt. Valahogy mindig akkor került elő, amikor kellett. Így már négyesben ballagtunk tovább, legalábbis egy darabig. A város szélén egy kutya feküdt az út kellős közepén és érkezésünkkor sem volt hajlandó megmozdulni, szóval ennyit a vérszomjas kóbor kutyákról... 

Azok a fránya hegyek, de sok van belőlük...! Eső- és könnycseppek, érzelmi hullámvasút, caminós sorstársak, megkönnyebbülés...

Reggel azzal kezdtük a napot, hogy lementünk az albergue éttermébe, ahol 7 euróért svéd asztalos kínálat várt bennünket. Nem volt olcsó, de bőséges és bármit választhattunk az asztalról. Nem igazán volt más választásunk, mert az első bár, ahol enni lehetett 9 km-rel odébb volt még, így hát nem is gondolkodtunk rajta. 7:57-kor indultam, Anna szokás szerint pakolt még, majd később jön utánam. Mostanára kialakult az a szokásom, hogy minden reggel készítettem egy fotót, amikor kiléptem a szállás kapuján, hogy később tudjam hány órakor indultam aznap, ugyanis a telefon rögzíti a kattintás idejét is. Ez a kép látható lentebb. Az országúton jobbra kellett elindulnom, majd meg kellett keresnem a jelzett utat, hiszen az albergue egy picit távolabb volt tőle.

Szép tájak, gyülekező fellegek, könnyek... és egy vészjelző síp beüzemelése. 

Fél 8-kor átmentünk reggelizni az étkező helyiségbe, ahol vendéglátóink már szépen terített asztallal vártak. Finom, de nem túl bőséges reggelit kaptunk, majd ezután kellett egyenként a pulthoz fáradnunk, ahol mindenki kifizethette a számláját, a szállást és a fogyasztást. Na ekkor jött a fekete leves, mert az amúgy is drága szállás mellé a vacsorához mindenkinek felszámították a bort és a kávét is. Mindenkinek annyit, ahány pohárral fogyasztott. Szerencsére mi visszafogottak voltunk és csak egy-egy pohár vino tintót kértünk, de akkor is furcsa volt a megszokott peregrino menük után. Nagyon szép és kényelmes szálláson töltöttük az éjszakát, de nem zarándok pénztárcáknak való. Mondjuk nem is úgy hirdették, szóval nem tehettünk szemrehányást nekik... 

Hosszú, hosszú lefelé vezető út, duzzasztógát, szép kilátás és küzdelem önmagammal...

7 óra körül még tejfehér köd lepte el a tájat, amikor a hálóterem ablakából kinéztem. Lementünk reggelizni az albergue bárjába, ahol Sharon megkért, hadd jöhessen velem, mert nagyon fél a ködben egyedül. Hát igen, mindenkinek megvannak a saját kis félelmei. Nekem a villámlás meg a vaddisznók, neki a köd. A dolog előzménye, hogy Sharon előző nap is eltévedt a ködben, ezért nem mert egyedül menni. Természetesen örömmel beleegyeztem, nem okozott ez nekem semmilyen plusz terhet, legalább most egy kicsit bátrabbnak érezhettem magam valakinél, ilyen is ritkán adódik. :-)

A legnehezebb nap. Minden szempontból. A táj gyönyörű, az időjárás kegyes volt hozzánk és mégsem felhőtlen az örömöm... 

Reggel 7 óra előtt már megterítettek házigazdáink az albergue étkezőjében. Aki csak a szálláson töltötte az éjszakát, mindenki igénybe vette az 5 eurós reggelit, hiszen ma semmilyen étkezési lehetőségünk nem lesz egészen estig. Az asztalunkhoz egy nagyon szimpatikus lengyel házaspárt ültettek, itt találkoztunk velük először és még később is sokszor. A reggeli bőséges volt és finom, kellett is az energia, mert ma a legkeményebb hegymenet várt ránk. Napok óta ettől a hegytől tartottam, eljött hát ennek is az ideje, most már nincs visszaút...