A legnehezebb nap. Minden szempontból. A táj gyönyörű, az időjárás kegyes volt hozzánk és mégsem felhőtlen az örömöm... 

Reggel 7 óra előtt már megterítettek házigazdáink az albergue étkezőjében. Aki csak a szálláson töltötte az éjszakát, mindenki igénybe vette az 5 eurós reggelit, hiszen ma semmilyen étkezési lehetőségünk nem lesz egészen estig. Az asztalunkhoz egy nagyon szimpatikus lengyel házaspárt ültettek, itt találkoztunk velük először és még később is sokszor. A reggeli bőséges volt és finom, kellett is az energia, mert ma a legkeményebb hegymenet várt ránk. Napok óta ettől a hegytől tartottam, eljött hát ennek is az ideje, most már nincs visszaút...

Persze többen is biztattak, bátorítottak, többek között caminós és nem caminós barátok, kedves hospitalera druszám Andrea is, de a legmeggyőzőbb üzenet Erikától jött, akivel már több El Camino útvonalat is megjártunk együtt. Nem szoktam privát üzeneteket megosztani, de most kivételt teszek, remélem nem haragszik meg érte. Ez akkor nekem nagyon sok erőt adott, ami átsegített a legnehezebb szakaszokon. Az üzenet így szólt: "Napra pontosan 7 éve megmásztad a Pireneusokat, nehogy már ma bármi is kifogjon rajtad :-) Csak ügyesen!"

És tényleg, napra pontosan 7 éve a Pireneusokon araszoltunk felfelé, amit akkor még egy szakaszban megtettünk - mármint a kritikus első etapot - de az 7 éve volt. Tavaly már két részre bontva sem ment, mert ugyebár rosszul lettem Orisson előtt 1 km-rel, talán ezért is volt bennem ez a különös aggodalom. Mindenesetre nagyon jólesett Erika üzenete és lendített egyet csekélyke önbizalmamon. Elbúcsúztam hát kedves szállásadónktól és 7:40-kor kiléptem az albergue ajtaján. Elindultam. Anna még pakolászott, ő később indult, majd úgyis elszáguld mellettem. Szerencsére nem esett az eső, a tegnapi viharra csak néhány tócsa és a városon megülő pára emlékeztetett. A főutcán kifelé haladva hamar kijutottam a városból és egy ideig az országút mellett vezetett a jelzés. Minél inkább eltávolodtam a várostól, annál sűrűbbé vált a pára és a köd. Nagyon kellett figyelnem, nehogy elvétsem a jelet valahol.

Egy ideig egyértelműen egyenesen előre mutattak a nyilak és kagyló jelzések, aztán elbizonytalanodtam. Szerencsére éppen amikor az út szélén tétováztam, előtűnt a ködből a 13 fős texasi társaság egy része, akik mindenféle applikációval, gps koordinátákkal és tudomisén miféle hókuszpókusszal előkeresték az irányt, ami az aszfaltútról levezetett egy keskeny ösvényre. Persze az útra is felrajzolta valaki fehér krétával, hogy merre az arra, de hivatalos jelzést nem találtunk. Legalábbis az útról nem látszott, pedig ott volt az a kis piszok útjelző kő jól elbújva a megnőtt aljnövényzet között, csak nem lehetett észrevenni. Így viszont már biztosak lehettünk abban, hogy jó irányba tartunk. Magam elé engedtem az amcsikat, aztán én is mentem a magam tempójában. A tájból nem sokat láttam a köd miatt, de nem zavart, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb felszáll majd és kitisztul az ég. A keskeny gyalogút néha kiszélesedett, majd újra leszűkült, sokáig szűk, köves ösvényeken kellett gyalogolni és emiatt nem is lehetett nagyon tempósan haladni..

Fél 10 körül már felszállt a köd és ezzel együtt a levegő hőmérséklete is emelkedett. Az út is felfelé vette az irányt, körülöttem pedig mindenütt hegyek magasodtak. Rám vártak... Hát csak várjatok, majd megyek, ahogy tudok. 10 órakor egy ház került elő az erdei út végén, amit éppen alkalmasnak találtam arra, hogy pihenőt tartsak. Falhoz támasztottam a botom, levettem a hátizsákom és leültem egy nagy kőre. Éppen akkor ért oda az egyik texasi zarándok, aki lemaradt a többiektől és egy kicsit el is tévedt, mert nem vette észre az országútra rajzolt nyilakat. Így ismerkedtem meg Mick-kel, akivel még sokat találkoztunk az úton és aki innentől mindig mint régi barátot, úgy  üdvözölt. Fura járása volt, de ezzel együtt nagyon gyorsan tudott menni. 

Mick elviharzott, én még egy picit ücsörögtem a ház lépcsőjén, majd én is nekiindultam. A gyalogút sokáig egy patakkal párhuzamosan vezetett, aztán egyszer csak át kellett rajta kelni egy fahídon. Néhány méterrel később egy padot fedeztem fel a patak mellett, előtte pedig egy kifeszített kötelet, amit két szélesebb fa törzséhez erősítettek. Nem ültem le a padra, hiszen nemrég pihentem az erdei házikónál, hanem egyenesen mentem tovább a szűk ösvényen a gondolataimba merülve. Aztán hirtelen elfogyott az út előttem, egyszerűen megszűnt, nem lehetett továbbmenni és semmilyen jelzést sem találtam. Nem volt mit tennem, vissza kellett fordulnom, de szerencsére még nem mentem túl sokat a rossz irányba. Ennek ellenére bosszantott, hogy elvétettem az irányt, kizökkentem elmélkedéseimből, meg hát minden plusz métert felesleges energiapazarlásnak éreztem, szóval morcosan indultam visszafelé (ahogy a képen is látszik).

Anna éppen akkor ért utol, amikor a rossz irányból visszafelé bandukoltam, ő készítette a fotót is rólam. Közben befutott  a szimpatikus lengyel házaspár is, akikkel együtt reggeliztünk az alberguében. Érdekes, hogy eddig egyedül gyalogoltam, most meg éppen itt - ahol majdnem eltévedtem - már négyen tébláboltunk. Jelet továbbra sem találtunk, végül arra jutottunk, hogy a kötelet azért kötötték a két fa törzséhez, hogy annak segítségével lehessen átlépkedni a köveken a sekély patak túloldalára. Nem volt nehéz, de kíváncsi lettem volna, hogy magasabb vízállásnál ez hogyan kivitelezhető. Mindenesetre szerencsésen átkeltünk és haladtunk tovább immár a patak túloldalán.

Errefelé már érezhetően emelkedett az út meredeksége és az idő is egyre melegebbé vált, ami nem volt túl komfortos számomra. Alig vártam, hogy végre feljussak a hegy csúcsára, de fogalmam sem volt róla, hogy milyen messze lehet még. Annyira azonban már ismertem saját teljesítőképességemet, hogy a térkép és a szintmetszetek alapján nagyjából ki tudtam számolni a legpesszimistább verziót, miszerint kb. 1 óra körül fogok felérni a hegy tetejére. Az még odébb volt. Amíg a patak mellett gyalogoltam, az erdő nyújtott némi árnyékot, de egy idő után - ahogy egyre feljebb kapaszkodtam - elfogytak a fák, legalábbis ritkultak és megváltozott a növényzet is körülöttem. A lombos fákat felváltották az alacsony, szúrós bokrok és kisebb fenyőkezdemények. Az erdőből kiérve egy aszfaltút keresztezte a Camino Primitivo kijelölt útvonalát, azon átkelve pedig egyre kopárabb lett a táj is. Az árnyas erdei ösvény helyett meredek köves, sziklás szakaszok tették próbára tűrőképességemet és minden hitemre szükségem volt, hogy lássam magam a hegycsúcson. Olykor eszembe jutottak Erika szavai és az lendített egyet rajtam, de őszintén szólva már vártam nagyon a végét. Kezdtem elfáradni.

Talán az is nehézséget okozott, hogy fogalmam sem volt melyik környező hegy lesz a cél, melyik jelenti majd a tetőpontot. Igen magasra nyúlt hegygerincek övezték a látóhatárt körülöttem és én egészen aprónak éreztem magam közöttük. (A lenti blokk utolsó képén látszik az a kis fekete pacni, na az én vagyok.)

A saját magam számára felállított pesszimista forgatókönyvhöz képest mindössze fél órával előbb, vagyis fél 1-kor értem fel az 1147 méter magas Puerto del Palo hegycsúcsra. Az utolsó néhány száz méter már gyötrelem volt a javából, szóval amakor felértem, nem volt bennem semmilyen "hurrá, megcsináltam!" élmény. Sőt, inkább arra gondoltam, hogy innen még le is kell jönni... Magam sem értettem az okát, ilyet még soha nem éreztem, pedig a Pireneusokon talán még érthető is lett volna, de itt semmi sem indokolta. Legalábbis a terepviszonyok nem... A zarándokok többsége már rég előttünk járt, elindultak lefelé, csak egy dél-afrikai srác érkezett utánunk a 70 év körüli édesanyjával.

Puerto del Palo hegycsúcsról még annyit érdemes tudni, hogy itt fut össze a két útvonal, amit a Gronze is külön térképpel jelöl. Az egyik a Hospitalesen keresztül vezető út, a másik meg ahonnan mi jöttünk, Pola de Allande városon keresztül. Innen lefelé egyesül a két útvonal, azaz innen már mindkét verzió ugyanazokat a meredek, köves ösvényeket koptatja majd, ahol majd egy kis pihenő után mi is megkezdjük az ereszkedést. Addig azonban még szusszantunk egy keveset és készítettünk néhány fotót az egyébként csodás tájról. 

Fél órás pihenő után 1 órakor kezdtük meg a lefelé vezető utat. Szállásadónk jól felkészített bennünket és elmondta, hogy a lejtő első 500 métere nagyon meredek és gurulós kövekkel fedett szűk ösvény lesz, nem árt óvatosan lépkedni, de utána már könnyebb talán. Nekem többnek tűnt 500 méternél a köves szakasz, ha akartam volna sem tudtam volna gyorsabban haladni, annyira kellett figyelni minden lépésnél. Errefelé elég sokáig láttuk az áprilisi erdőtüzek maradványait, elszomorító látvány volt. Az elüszkösödött növényzet még mindig füstszagot ontott magából, pedig azóta már több hét is eltelt.

Egy órányi lejtmenet után már valóban eltűntek a gurulós kövek és a lejtő meredeksége is enyhült. 

Néhány méterrel távolabb egy útjelző tábla mutatja az irány Lago felé. Egyébként az út végig jól jelzett, eltekintve néhány helytől nagyon jól lehet tájékozódni.

Jól érzékelteti a köves lejtő nehézségi fokát, hogy a hegycsúcstól a Montefurado kápolnáig terjedő 1,6 km-es szakaszt 1 egész óra alatt sikerült megtennem. Amikor a kápolnához értem, Anna már a fűben heverészve napozott. A kis kápolna mellett sok tehén, marha legelt, láthatóan hozzászoktak már a zarándokok jelenlétéhez. Később volt olyan rész, ahol egy kapun keresztül kellett átmenni egy mezőn és a kaput zárni kellett magunk után, hogy a marhák ne jöjjenek ki a kerítésen kívülre.

Egyre több felhő jelent meg az égen, de nem lett hűvösebb az idő, inkább párásabb. Trükkös ez az út, mert azt gondolná az ember, hogy a hegycsúcsról majd végig lefelé kell araszolni, de nem. Bőven volt még emelkedő Montefurado után és Lago környékén is.

Ahogy egyre lejjebb haladtunk, már dúsabb növényzet jellemezte a tájat. Páfrányokkal és virágokkal szegélyezett ösvényeken és puhább talajon gyalogoltunk. Kivéve amikor nem. Egy részen aszfaltútra érkeztünk, ahol egy nagyon halványan felfestett sárga nyíl mutatta az irányt. 

4 órakor értünk Lago településre, ami tulajdonképpen csak néhány házból és a XVIII. századi Santa María templomból áll. Itt leültünk a templomhoz közeli kőfalra és szusszantunk egyet. Csatlakozott hozzánk egy spanyol zarándok is, aki szintén elég fáradtnak tűnt már. A pihenő után egy szélesebb földúton folytattuk utunkat, majd egy nagyon szép fenyőerdőn keresztül haladtunk tovább. Amellett, hogy az erdő gyönyörű volt a sudár fák és a páfrányok látványától, a lehulló tűlevelek puha réteget képeztek a földúton, melyen sokkal kellemesebb volt a gyaloglás, mint a köves, szűk csapásokon.

Úgy tűnt, hogy nagyon sokat kivett belőlem a délelőtti hegymenet és a köves lejtőn való ereszkedés, mert már alig bírtam vánszorogni, mire fél 6-kor beértem Berducedo településre. A falu határában lévő bár teraszára úgy rogytam le, mint aki sosem akar felállni többet. Ólmos fáradtság lett úrrá rajtam és fogalmam sem volt, hogyan fogok innen továbbmenni, hiszen még hátra volt 4,4 km La Mesa településig, ahol aznapra szállást foglaltunk. Az egész útra lefoglaltuk a szállásokat, szóval már itt hibát vétettünk, de csak így tudtuk elérni, hogy 14 nap alatt eljussunk Santiagóba, majd még 2 napot eltöltsünk Finisterrébe. Az eddigi tapasztalataim alapján teljesíthetőnek tűnt a mára tervezett 22 km, de úgy látszik kicsit túlértékeltem saját teljesítőképességemet... Vagy nem tudom mi volt velem, de azt éreztem, hogy innen én már nem tudok továbbmenni még 4,4 km-t. Ahogy abszolváltam a magas hegyet, felmásztam a Puerto del Palo csúcsra, úgy nem voltam képes innen továbbmenni egy sokkal könnyebb terepen. Közben a bárból régi rock zene szólt, ACDC, Led Zeppelin meg ilyesmik, mely eszembe juttatta ifjúságom. Furcsa kontraszt volt a jelen állapotomat tekintve... Közben volt még egy meglehetősen kellemetlen élményem is, míg végül arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogom végigszenvedni az utat. Döntöttem. 

Bementem a bárba és megkértem a pincér hospitalerót, hogy hívjon nekem egy taxit. Ilyet még sosem csináltam és ha őszinte akarok lenni, akkor eddig némi lesajnálással vélekedtem azokról, akik ehhez a megoldáshoz folyamodtak. Most azonban úgy éreztem, hogy belehalok, ha nekem tovább kell mennem. Szó szerint. Anna gyalog folytatta, ő jobban bírta. Amikor megérkezett a taxi, észrevettem Jamest, a papot, aki Bodenayaban a misét celebrálta. Váltottam vele néhány szót, elmondtam neki, hogy nem tudok továbbmenni, majd beszálltam a taxiba. Elképzeltem, mit gondolhatott rólam... Nehogy azt higgyétek, hogy könnyű volt! Gyötört a bűntudat és a mai napig nehezen tudom elengedni ezt a dolgot... De erről majd később bővebben.

A taxis nagyon kedves volt, elmesélte hogy nem én vagyok az első aki kénytelen taxit hívni, nyugtatgatott, hogy a Camino Primitivo a legnehezebb út. Ez jólesett, de a lelkemet nem nyugtatta meg. Hipp-hopp megérkeztünk La Mesába, 7 euróba került a taxi. Bementem az alberguébe, becsekkoltam mindkettőnket, majd a hospitalera megmutatta az ágyainkat. Szerencsére alsó ágyakat kaptunk és egész jó kis szállást sikerült foglalnunk. A hálóteremben összefutottam Sharonnal, a kanadai zarándoknővel, akivel először Cornellanaban találkoztunk, ahonnan sérülten indult neki a következő etapnak, majd Bodenayaban segédkezett felolvasni az imakönyvből James-nek. Váltottunk egy pár szót, majd megbeszéltük, hogy együtt megyünk le az albergue éttermébe vacsorázni. Elmentem zuhanyozni és mire elkészültem, Anna már ott matatott az ágyán. Nem tudom mit vett be vagy esetleg szárnyai nőttek időközben, mindenesetre már ott volt. 

Sharon érdekes dolgokat mondott. Elmesélte, hogy ő az egész hegyet megkerülte, nem merte bevállalni sérülten a nagy hegyet, így ő is taxival érkezett és már délben itt volt. Különös ahogyan egymás közelébe fújt minket a szél. Választhattuk volna Berducedo valamelyik alberguéjét is, de mi valamiért mindketten La Mesában kötöttünk ki. Aztán azt is elmesélte, hogy már beszéltek rólam James-szel... Ezen nagyon meglepődtem, visszakérdeztem, hogy ugyan mit? Elmondta, hogy Cornellanaból kifelé jövet látta rajtam, hogy milyen nehezen jövök fel a hegyen és már Bodenayaban is figyelt engem és arra a megállapításra jutott, hogy szerinte nekem nem fizikális nehézségeim vannak az úttal, hanem esetleg szervi megbetegedés állhat a háttérben. Konkrétan valami szív problémára gyanakszik. Puff. Erre nem számítottam és nem mondom, hogy jó érzés volt hallani. Inkább lennék gyenge harmat, mint beteg.

Arra alapozta mindezt, hogy látta a bokámat, amint estére bedagadt és mutatta, hogy nézzem csak meg. Lenéztem az asztal alá és tényleg dagadt kissé. Nem vagyok egy hipochonder, de apukám is szívbetegségben halt meg és neki is dagadt a bokája... Fasza. Sharon hozzátette, hogy amíg nem vonult nyugdíjba, addig évekig valami kardio terápiás munkakörben dolgozott (nem értettem teljesen pontosan), szóval látott ő már karón varjút, hallgassak rá és amint hazatérek, vizsgáltassam ki magam. Ja, és főleg legyek óvatos, ne hajtsam túl magam, csak annyit menjek, amennyit még élvezek, ne legyen szenvedés az út. Hát mit mondjak, nem volt jó ezeket a szavakat hallani, egész este ezen gondolkodtam. A vacsorámból alig tudtam enni, pedig egész nap nem ettem semmi rendes ennivalót és finom is volt a menü, de mégsem. Így végződött hát a nagy lelkesedés, jól legörbült a szám, mint a bili füle, ezekkel a problémákkal kell majd megküzdenem az elkövetkező napokban és az elkövetkező időszakban. Remélem, túlélem!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)