Hosszú, hosszú lefelé vezető út, duzzasztógát, szép kilátás és küzdelem önmagammal...

7 óra körül még tejfehér köd lepte el a tájat, amikor a hálóterem ablakából kinéztem. Lementünk reggelizni az albergue bárjába, ahol Sharon megkért, hadd jöhessen velem, mert nagyon fél a ködben egyedül. Hát igen, mindenkinek megvannak a saját kis félelmei. Nekem a villámlás meg a vaddisznók, neki a köd. A dolog előzménye, hogy Sharon előző nap is eltévedt a ködben, ezért nem mert egyedül menni. Természetesen örömmel beleegyeztem, nem okozott ez nekem semmilyen plusz terhet, legalább most egy kicsit bátrabbnak érezhettem magam valakinél, ilyen is ritkán adódik. :-)

Sharonnal együtt indultunk hát 8 órakor, Anna még hátramaradt készülődni, majd később jön utánunk. Amint kiléptünk az alberguéből és megkerültük az épületet, rögtön emelkedni kezdett az út és jó másfél kilométeren keresztül folyamatosan felfelé kellett haladnunk. Sharonnal éppen csak az első néhány méteren mentünk együtt, mert engem az emelkedő azonnal lelassított és lemaradtam tőle, ő pedig nem várt meg, hanem ment a saját tempójában. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csak hát ő akart velem jönni a köd miatt, de úgy látszik, hogy az én lassú csigatempóm felülírta a ködtől való félelmét is. Így aztán - köd előttem, köd utánam - Sharon eltűnt a szemem elől, nem is láttam őt másnap estig.

Pedig jobban járt volna ha velem tart, ugyanis - mint később kiderült - megint eltévedt, mert nem vett észre egy jelzést az egyik kanyarban és emiatt 4 km-t ment rossz irányba. Amikor észrevette, hogy nem a jelzett úton jár, majdnem bepánikolt, ráadásul vissza kellett jönnie, így 8 km-t ment feleslegesen. Egyszerűen nem értem, hogyan tudott eltévedni a jól járható aszfaltúton. Na mindegy, én mentem tovább felfelé a magam lassú tempójában, nem izgattam magam emiatt, mert tudtam, hogy ez a maximum utazósebességem, előbb-utóbb úgyis felérek. Időközben a köd is felszállt és már látszottak a szélkerekek is a hegy tetején. A domboldalon tehenek és lovak legelésztek, az úton meg zarándokok kaptattak felfelé, szóval jól megvoltunk egymással. Az idő is kezdett melegebbé válni, de egy kicsit fújt a szél, így még nem vettem le a pulcsit.

Hamarosan elérkeztem egy régi kis kápolnához, amelynek környezetében rengeteg tehén és néhány csacsi legelészett. Időközben azt vettem észre, hogy a napsütés hatására a sűrű pára és köd egyre vastagabb rétegként emelkedik felfelé és valószínűleg be fogja borítani az egész hegyet tehenestül, kápolnástul és Andreástul. Éppen amikor ezen gondolkodtam, megjelent a lengyel házaspár is, akikkel Pola de Allandéban ismerkedtünk össze. Váltottunk néhány szót és mentünk tovább, ki-ki a saját tempójában.

Nagyon különös élmény volt a nagy testű állatok közelében sétálni. Láthatóan hozzászoktak már a zarándokok jelenlétéhez, mert egyáltalán nem zavartatták magukat, békésen legelésztek a domboldalon ügyet sem véve ránk. Oly annyira nem, hogy amikor az egyik marha éppen a gyalogösvényen állva falatozott és mondtam neki, hogy kegyeskedjék arrébb fáradni mert tovább szeretnék menni az úton, nem mozdult, csak állt egy helyben, és nyalogatta a száját. Na akkor jobbnak láttam, ha kikerülöm, mert volt két szarvacskája is, amivel fel tudott volna nyársalni, így végül nekem kellett kitérnem előle a száraz útról a harmatos fűbe... Hát igen, így ért véget a "városi nyanya caminózik a tehenek között" című fejezet. :-)

Az állatok egyébként elég nagy területen legelészhettek és úgy vigyáztak rájuk, hogy körbekerítették a területet és a zarándokok is csak kapun keresztül juthattak át a legelőn. Táblákkal figyelmeztették a peregrinókat, hogy az állatok érdekében zárják be maguk után a kaput. Szerencsére innen már lefelé vezetett az út, de közben meg utolért a sűrű felhőpaplan, így alig láttam valamit a tájból. Konkrétan éppen csak az utat láttam magam előtt. 

Elég hosszú lejtmenet (7,2 km) és több mint 800 méteres szintkülönbség állt előttem. Talán látszik a képekből, hogy milyen meredek hegyoldalon kellett lefelé ereszkedni, de ezt sokkal jobban szerettem, mint felfelé. Egy ideig kimondottan élveztem a gyaloglást, jó tempóban, ütemesen lépkedtem a ködös gyalogúton, amikor előbukkant a homályból a Río Navia és az Embalse de Salime, vagyis a víztározó. Eddig csak képeken láttam, hát most élőben is megcsodálhattam. Tényleg nagyon szép! Időközben Anna is utolért és kattintott rólam egy fotót, ahogy éppen sétálok lefelé (a lenti blokk utolsó képén). Aztán elviharzott, nem is láttam őt sokáig. Jó darabig kellett még lefelé gyalogolni a szerpentinszerűen kanyargó ösvényen, azt hittem, hogy már a világból kisétálok!

Fél 1-kor értem le az aszfaltútra, ami majd átvezet a Grandas de Salime vízerőműhöz. Persze ekkor már dög meleg volt, a köd felszállt és hétágra sütött a nap. Akkor jutott eszembe, hogy egész délelőtt le sem ültem pár percre sem pihenni, mert nem volt semmilyen ülőalkalmatosság útközben. A lábaim már kezdtek reklamálni, de mondtam nekik, hogy még bírják ki egy darabig. Szót fogadtak. Egy darabig.

Az aszfaltút elvezetett a duzzasztóhoz, amely hídként is funkcionált, a tetején átkelve lehetett megközelíteni a túlpartot. A jelzés is arra vezetett, így nekiveselkedtem a következő etapnak a forrón tűző napon. Innen már semmilyen árnyékra nem számíthattam. Kicsit izgultam a zsilip tetején, mégiscsak egy monumentális beton műtárgy, de erőt vettem magamon és készítettem néhány fotót mindkét oldaláról. A zsilip egyik oldalán szédítő mélységben láttam magam alatt a Río Navia zöldes víztükrét, a másik oldalon viszont elég magasan állt a víz. Most nyugodt, szelíd, szinte mozdulatlan arcát mutatta a hatalmas víztömeg, de elképzeltem milyen félelmetes lehet, amikor ez megindul lefelé. Készítettem néhány fotót és utána szaporáztam is a lépteimet rendesen, mert hát nem a bátorságomról vagyok híres...

A hídról letérve még lefotóztam a nagy víztározót, ahonnan látszik az a házikó, ahová el kellett még jutnom. (A képen a vízhez legközelebbi sárga ház a domboldalon). Bár a forró aszfaltút már megint felfelé vezetett, de szerencsére viszonylag egyenletesen és nem túl meredeken.

Mire odaértem az Albergue-Hotel Las Grandas sárga épületéhez, már alig álltam a lábamon. Ekkor már 1 óra is elmúlt. Nem itt foglaltunk szállást, de tudtam, hogy van egy nagy terasza és bárja, szóval egyértelműnek tűnt, hogy leparkoljak itt egy kicsit. Anna már a teraszon ült, éppen befejezte a salátáját és indulni készült, amikor megérkeztem. Én kértem egy szendvicset, majd lehuppantam az egyik árnyékos asztalhoz. Anna elsuhant, én meg maradtam és azon gondolkodtam, vajon hogyan fogok még kibírni további 10 kilométert, amiből 8 km felfelé megy 500 méteres szintkülönbséggel. Ha újratervezném az utamat, akkor biztosan megszállnék itt Vistalegre apró házai között, hiszen a kilátás gyönyörű, a hopitalerák/pincérnők nagyon kedvesek én pedig rohadt fáradt vagyok, bőven elég volt mára a gyaloglás. Ráadásul ekkor már 2 óra körül járt az idő. Megint elkezdtem stresszelni az előttem álló felfelé menettől, végül döntöttem, átugrom. Hogy hogyan? Úgy ahogy előző nap az utolsó 4 km-t. Nem, egyszerűen ez nem megy nekem. Nem akarok megszakadni, nem azért jöttem ide, hogy szenvedjek, élvezni akarom az utat és ez így nekem nem megy. Odamentem a hospitalerához és megkértem, hogy hívjon nekem egy taxit, mert nem bírok felmenni a hegyen. Nem kérdezett semmit, nem nézett rám rosszallóan, készségesen megtette amit kértem, csak bennem jött elő megint a bűntudat. Aztán végül elengedtem a dolgot azzal, hogy ez nem az én caminóm, nem is fogom kikérni magamnak a compostelát, nem érdemlem meg.

Negyed óra múlva begördült értem a taxi, beszálltam és egy kicsit megnyugodtam. Innentől viszont nincsenek saját fotóim egészen Grandas de Saliméig és nem is tudok túl sok infót arról, hogy milyen is ez a szakasz. Félreértés ne essék, Anna elmondta, hogy elég meredek volt felfelé, meg eddig is be-beszúrtam néhány fotót az általa készítettek közül, de ahol nem jártam, arról inkább nem írok, hiszen az nem az én személyes tapasztalásom. A lenti képet is Annától kaptam, hogy lássátok, milyen visszatekintve a víztározó. Innen is szép, ugye? 

A kocsiból útközben sok zarándokot láttam, mert a jelzés időnként az országút mentén vagy azt keresztezve vezette a peregrinókat. Mindegyiknek lógott a nyelve a meredek hegytől és a nagy melegtől. Elképzeltem magam közöttük.... Fél 3-kor gördültünk be Grandas de Salime központjába és megkértem a sofőrt, hogy álljon meg, mert innen már gyalog megyek tovább. Nekem nem a gyaloglással voltak gondjaim, hanem a hegymenetekkel, azt viszont most letudtam. Kiszálltam a kocsiból és elindultam a templom irányába. Az utcákon alig jártak emberek, mert nagyon meleg volt, mindenki behúzódott. Az El Camino Party-s Kata és Gyuri említették nekem, hogy a templom egyik szegletében lehetőség van webkamerán keresztül integetni az otthoniaknak, akár nekik is. Jó kis móka, érdemes kipróbálni, de én akkor nem voltam abban a hangulatban (bocsi Kata!). Anna bepótolta helyettem is. :-) Akkor én éppen önmagammal küzdöttem, nem akartam hamis jókedvet magamra erőltetni.

Gondolataimba merülve elindultam aznapi célállomásunk, San Julián felé. Az egyik kőkerítésen éppen két cica falatozott, őket muszáj volt lefotóznom és talán egy kicsit jobb kedvre is derültem tőlük.

Egy darabig felfelé vezetett az út, de ezt még elviseltem, na még szép, ennyit azért muszáj kibírnom. Hamar kiértem a városkából, (Grandas de Salime nem túl nagy település) majd mezőkön és kellemes földúton gyalogoltam tovább. A hőség ellenére ezt a szakaszt már élveztem. Másfél órányi gyaloglás után elérkeztem egy jelzőtáblához, ahonnan ráláttam az autóútra és úgy sejtettem, hogy itt kell letérni a lefoglalt szállásunkhoz, San Julián felé. Meg kell jegyeznem, hogy a szállásfoglalásnál a gronze.com weboldal információiból szemezgettünk, amit nagyon hasznos oldalnak tartok, mert minden fontosabb infó megtalálható rajta a legtöbb útról. Amikor mi foglaltunk, akkor nem volt a környéken több szálláslehetőség és nem akartunk megállni Grandas de Salimében, így San Juliánban foglaltunk egy elég drága apartmant, viszont azóta már megnyitották az alig néhány száz méterre lévő Castro településen az ifjúsági szállást, ami sokkal olcsóbb, érdemesebb inkább ott foglalni. Nekem viszont itt most le kellett térnem a jelzett útról és még 300 métert gyalogolni az apartmanunk felé.

Fél 5-re értem az apartmanokhoz, majd kis bolyongás után benyitottam az ajtón és becsekkoltam. Igaz, hogy drága volt (35 € / fő), de egy önálló házat kaptunk két szobával, nappalival, saját fürdőszobával és nagyon szép kerttel. Az apartmanházat két fickó vezette, az egyik brit a másik dél-afrikai származású, de már 18 éve itt élnek Spanyolországban. A berendezés egyébként very, very British volt, ami kellemes emlékeket hozott felszínre bennem, hiszen másfél évig Angliában éltem és nagyon ismerős volt a miliő. Jöjjenek a képek.

Elfoglaltam a házunkat, majd gyorsan lezuhanyoztam és kimostam, hogy még megszáradjanak a ruháim estig. Teregetni a hátsó kert végén kihúzott szárítóköteleken lehetett, így legalább megnéztem a ház mögötti részt is és lefotóztam a házat erről az oldalról is. Vigyázat! Nem belefeküdni a csábító fűbe a virágok közé! Ugyanis Anna később itt is összeszedett egy-két kullancsot.

Mire kiteregettem, Anna is megérkezett, de elég elgyötörtnek tűnt ő is. Na jó, ő megmászta azt a hegyet, amit én nem. El kellett döntenünk, hogy kérünk-e vacsorát. Mivel a környéken semmi más lehetőségünk nem volt élelemhez jutni, így persze kértünk, de az is elég drága volt, 17 €. Este 7-kor át kellett mennünk az éttermi részbe, ahol összesen 7 zarándoknak tálaltak. 2 holland, 3 német és mi ketten magyarok. Jókat beszélgettünk velük. A vacsora nagyon finom, de nem túl bőséges, amolyan ínyenc válogatás lehetett, nem tipikusan zarándokoknak való, de nem is így hirdették a szállásukat. A főételt elfelejtettem lefotózni, olyan gyorsan elfogyott, hogy mire eszembe jutott, már üres volt a tányérom. :-) A vacsorához nagyon finom vino tintót ittunk, szóval soha rosszabbat. Fizetni majd másnap reggel kellett, na akkor szembesültünk csak igazán az árakkal...

A házhoz tartozott még két aranyos, szelíd kutya, az egyik egész éjjel ott feküdt az ajtónk előtt és vigyázott ránk! :-)

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)