Egy kihívásokkal teli, de csodálatos nap! Hideg-meleg, kapunyitogatás, borulás, eltévedés, visszafordulás, volt itt minden, de mégis jó volt! 

Reggel összepakoltunk és elindultunk megkeresni a churreríát hogy megreggelizzünk, de nem találtuk meg. Logikusan a "churrería" felirat felé mentünk, de hiába, a kihalt utcákon semmilyen életjelet nem láttunk. Alig mozogtak még a koromsötét városban, rajtunk kívül egy lélek sem járt arra. Egyszer csak egy autó gördült lefelé a templom irányából, amit persze rögtön leintettem, hogy informálódjak. Szerencsére éppen annak az étteremnek a picére ült benne, ahol este ücsörögtünk. Megismert bennünket és most is ugyanolyan kedves volt hozzánk, mint előzőleg, majd készségesen elirányított bennünket a közeli Avenida kávézóba, ahol megreggeliztünk és ittunk egy jó kávét. Mire kiléptünk a bárból, már kivilágosodott. A város szélén ismét belebotlottunk egy újabb zárva lévő churreríába, de ekkor ez már nem zavart bennünket. 

Szikrázó napsütés, szép tájak, víztározó, viadukt és egy nevenincs rácsos szerkezet.

Már előző nap is azon törtük a fejünket, hogyan fogjuk megoldani a mai etapot? Azon túl, hogy a térkép szerinti 33 km már önmagában is túl hosszú távolságnak tűnt, semmilyen lakott település nem lesz útközben. Igaz, hogy 22 km környékén lesz majd egy albergue az Embalse de Alcántara víztározónál, de azt egy jó ideje bezárták, tehát olyan mintha nem is lenne. Nemcsak mi tanakodtunk a megoldáson, hanem több zarándok is, köztük a két spanyol nőci, Merci és Helena  is, akik előző este előrukkoltak egy ötlettel. 

Szakadó eső, süvítő szél, némi eltévelyedés, de haladunk tovább. The business is business.

Reggel fél 8-kor még koromsötét volt, amikor átmentünk abba a bárba reggelizni, ahol előző nap regisztrálni kellett a szállásra. Akkor még azt mondták a pincér lányok, hogy reggel 7-től már nyitva lesznek, ehhez képest fél 8-kor még zárva volt a bár. Már többen is várakoztunk előtte, hiszen a környéken semmilyen bolt nem volt nyitva és a következő 11,6 km-en nem is fogunk települést érinteni, szóval nem maradt más megoldás, mint türelmesen várni. Jól tettük, mert 10 perc múlva megérkezett az álmos kiszolgáló pacák és kinyitotta az üzletet. Megkaptuk a szokásos café con lechét és a finom sajtos-sonkás tostadát, ezután útnak indultunk. 

Már megint dagonyáztunk, országúton jártunk, este pedig meglepődtünk, hogy milyen kevesen voltak a szálláson.

Reggel a donativós dobozba bedobtuk a pénzt, melyet a szállás és vacsora ellentételezésére szántunk. Az El Camino különböző útvonalain hasonló a gyakorlat, miszerint a zarándokszállásokat különböző áron lehet igénybe venni, de van néhány olyan is, ahol nincs fix tarifa, hanem adomány (donativo) jelleggel működnek. Ez nem azt jelenti, hogy a donativós szállások ingyenesek, hanem azt, hogy annyit teszel a dobozba, amennyid van, amennyit szeretnél vagy amennyivel támogatni kívánod az adott zarándokszállást, ugyanakkor legalább annyit illik adni, amennyi fedezi az ellátásod költségeit. Mi most éppen egy ilyen szálláson voltunk. 

Csodálatos dehesa, az egyik legszebb napunk volt! Bár szembejött a nagy fekete bika és utána még sokkal több is, a lépegető köveken való átkelés már gyerekjáték volt. :-)

Csodás napnak néztünk elébe, végre nem riogattak bennünket esővel és kellemes gyaloglós idő ígérkezett. Szükségünk is volt a jó időre, hiszen ma megint nem érintünk egyetlen települést sem útközben és nem tudhattuk, hogy milyen terepviszonyok várnak ránk az elvonult ciklon után. Viszonylag korán összepakoltunk és 7:10-kor kiléptünk az albergue kapuján. 

Hídon innen és azon túl, vízen át és sáron keresztül, volt ma minden: Ijesztő baleset, egymás elvesztése, mosógép szuggerálás, de minden jó, ha jó a vége! :-)

Reggel átmentünk a főút túloldalán lévő bárba reggelizni, mert a mai napon megint nem lesz egyetlen település sem Méridáig. Annak ellenére, hogy Villafranca de los Barrosban a hospitalero figyelmeztetett bennünket, miszerint a mai szakasz több helyen is vízátfolyásokkal van elárasztva, úgy döntöttünk, hogy mégis megpróbálunk az eredeti útvonalon gyalogolni. Az első 7-8 km amúgy is a már jól ismert N-630 jelzésű országúttal párhuzamosan halad, tehát elakadás esetén legfeljebb ismét visszatérünk oda, aztán majd meglátjuk. 

Széles út, vörös föld, síkság, ahol szárnyal a képzelet! Imádtam! A kocka alakú útjelző kövek hasznossága megkérdőjelezhetetlen! Bravo, Extremadura! :-) 

A szállásunk kávézójában kezdtük a napot, ahol megreggeliztünk és ittunk egy jó café con lechét. Szükségünk is volt az energiabevitelre, főleg Rózsának, aki még lábadozott a betegségéből. De nem csak emiatt, hanem azért is, mert a mai napon semmilyen települést nem érintünk és nem lesz lehetőségünk ennivalót vásárolni vagy feltölteni a vizespalackjainkat az eredeti 26,7 km hosszúságú kijelölt útvonalon. Elindulunk és csak megyünk, megyünk, megyünk, megyünk... 

A beteg zarándok is zarándok, csak picit több pihenésre van szüksége, hogy később újult erővel folytathassa útját. Ma az út nagyobb részén egyedül gyalogoltam. 

Reggel a befűtött szobánkból átmentünk az albergue jéghideg étkezőhelyiségébe reggelizni. Néhányan már ott szorgoskodtak, később pedig egyre többen csatlakoztak hozzánk. Jó volt látni az ismerős arcokat, de persze mindig jöttek új emberek is. Az ablak az utcára nézett, ahonnan bekopogott az egyik korán induló zarándok és elújságolta, hogy esik az eső! Na már csak ez kellett! Szerencsére csak vaklárma volt, mert néhány perc múlva elállt és egész nap nem is esett többet. 

Végre földúton gyalogoltunk! Legalábbis egy darabig. Azután orvosi rendelő, gyógyszertár... Jöhetnének már jobb napok is! 

Reggel még indulás előtt lementünk az étterembe, ahol a szállás színvonalához képest meglepően alacsony árat, mindössze 2,40 eurót számoltak fel a reggeliért. Amikor kiléptünk az épületből, éppen egy rendőrautó gurult be a hotel parkolójába és megállt mellettünk az udvaron. A sofőr-rendőr letekerte az ablakot, én pedig megkérdeztem tőle, hogy járható-e a Vía de la Plata előttünk álló szakasza. Azt válaszolta, hogy a következő településig teljesen jó az út, nincsenek áradások, de utána nagy vízátfolyások vannak. Megköszöntük a tájékoztatást és elindultunk végre a kijelölt földúton! 

Végre napsütés! Reggel hideg és szél, de legalább jó tempóban tudtunk haladni. Lassan hű társunkká válik az N-630-as országút... 

Reggel 8 órakor léptünk ki a szállásunk kapuján. Az asztalkáról eltűnt a műanyag dobozban elhelyezett paradicsomsalátánk, melyet még este tettünk le jó szándékkal, hátha valaki örül majd neki. Reméljük így történt. Végre esőmentes napra ébredtünk! 8 órakor még éppen csak világosodott, de már az is jó előjelnek tűnt, hogy nem esett az eső, viszont nagyon hideg volt a reggel. Mindössze 6°C-ot mutatott a telefonom kijelzője, szóval dideregtünk egy kicsit. Jó, jó, ne legyünk telhetetlenek, mindent nem lehet egyszerre! Egyelőre örüljünk, hogy nem esik.