Meseta ide vagy oda, egy kisebb hegyet meg kellett másznunk, majd egy meredek lejtőn leereszkednünk. Hőség, gyaloglás, végre folyó, majd jött Eduardo és minden jó lett...

Reggel még indulás előtt megittuk a literes dobozos gazpachót, hogy ne kelljen cipelni és megreggeliztünk az alberguében. Az előtérben már ott sorakozott jónéhány hátizsák taxiztatásra várva. Nehezen tudtam elfogadni, hogy ilyen sokan taxiztatják előre a hátizsákjukat - kivéve a sérülések vagy aggastyán kor miatti eseteket - hiszen a többség egyszerűen csak kényelmi szempontok alapján nem cipelte magával az úton. Ennyi sérült ember nem járta az El Caminót, szóval ők az én szememben csak egyszerű turisták voltak és nem zarándokok. Nem értettem a dolgot, hiszen így is széles infrastruktúra áll rendelkezésre a Francia úton (minden 3-4 km után bár, albergue, pihenő, ivókutak), de aki még így sem képes cipelni a hátizsákját, az számomra csak turigrino (a turista és a peregrino szavak összevonásával). Szánalmas. 

Gyaloglás a Mesetán. Reggel még élvezetes volt, aztán jött a hőség és új tapasztalatokkal gazdagodtam...

Reggel úgy döntöttünk, hogy nem cipeljük magunkkal az előző napon vásárolt ennivalót, hanem még az alberguében kényelmesen megreggelizünk, elvégre a következő 10 km-es szakaszon semmilyen infrastruktúrára nem számíthattunk. Persze ilyen korán nem tudtam mindent megenni, ezért egy fél kolbászt és egy jókora darab sajtot a hűtőben hagytam, hátha jól jön majd valakinek. Fél 8 után elindultunk, addigra már kivilágosodott. 

Ma csupa jó dolog történt: szikrázó napsütés, kék égbolt, gazpacho, szalonnapörc és belecsöppentünk Santa Marina patróna ünneplésébe is. Csak a botom nem került elő...

Amikor reggel 7-kor kiléptünk a szállásunk kapuján, már javában mosták az utcákat az éjszakai buli után. Itt Spanyolországban szinte mindenütt ez a szokás. Az közismert, hogy a spanyolok nagyon szeretnek társasági életet élni és ennek színtere a város közterülete, az utca is lehet, de utána el is takarítják a romokat. Ezt láttam a legtöbb nagyvárosban, de a kisebb településeken is. A szállásunk nagyon közel volt a katedrálishoz és a municipal alberguéhez is, tehát néhány lépés múlva máris ott találtuk magunkat az önkormányzati szállás előtt, azzal szemközt pedig egy nyitva tartó bárt is megpillantottunk, ahova betértünk reggelizni. 

A nap, amikor búcsút kellett intenem hű társamtól, a túrabotomtól. :-( Remélem, még találkozunk!

Éppen csak virradt, amikor reggel 7-kor útnak indultunk. Ahogy a házigazdánk előző este megmutatta az utat, könnyedén rátaláltunk az El Camino (Camino Francés) eredeti útvonalára és elindultunk a házak között a közeli hegy irányába. Pontos leírást adott, így nehéz lett volna eltévednünk, hamarosan meg is találtuk az útjelző táblát. Egy jó meredek hegyet kellett megmászni, de talán nem volt olyan köves, mint Atapuerca felől. Amikor felértünk a hegyre, megpillantottunk néhány zarándokot is, ekkor már biztosak lehettünk abban, hogy jó helyen járunk. 

Egy fotó ugyanarról a helyről 2011., 2016. és 2022-ből. Újabb magyarok az úton, melyről a nap végén letértünk, de majd másnap visszatérünk rá... ha megtaláljuk.

Reggel 7-kor nyitott a szállás bárja, ahol megreggeliztünk, mert erre a következő 12 km-en belül semmilyen lehetőséget nem mutatott a térkép. Emiatt csak fél 8-kor indultunk el, viszont addigra legalább már kivilágosodott. Elég meredek szakaszt kellett leküzdeni rögtön az út elején és még egy jó ideig felfelé mentünk, de később már kellemes erdős részen gyalogolhattunk.

Találkozások, régi emlékek és magyarok az úton. Megint sokasodunk és még nincs szállásunk másnapra, de legalább ma 20 km-t haladtunk. :-)

Reggel még ettünk egy falatot az alberguében, majd elég korán, 7 órakor indultunk el még teljes sötétségben. A templom mellett egy zarándokszobor kívánt nekünk jó utat, mi pedig ütemesen szedtük a lábainkat a friss levegőn. Kissé hűvös reggelre ébredtünk, de ez jólesett az elmúlt napok hősége után. Csak jóval fél 8 után kezdett világosodni. A lenti fotót 7:50-kor készítettem és látható, hogy a nap még alulról festi meg a horizontot, éppen csak akkor kezdett emelkedni a látóhatár fölé. De legalább szép volt. 

Napi szereplők: a bagzós macska kölyke, egy kedves zarándokfogadó házaspár, egy sokkal szebb cica, két mallorcai peregrino és persze Rafael Nadal sem maradhat ki. :-)

Reggel 7 órakor üres gyomorral indultunk aznapi gyaloglásunkra. Nem tudtunk reggelizni, hiszen ekkor az étterem még zárva tartott, de amúgy is úgy terveztük, hogy majd az első faluban fogunk megállni. Még sötétben indultunk el, de hamarosan megcsodálhattuk a mögöttünk felkelő nap látványos ébredezését. Megint elég sokan gyűltünk össze az úton, a legtöbben korán indultunk, hogy ne kelljen a legmelegebb órákban a tűző napon gyalogolni. Reggel még nagyon jó idő volt a gyalogláshoz, jó tempóban tudtunk haladni.

Egy átlagos nap az El Caminón. Felkelés, reggeli, gyaloglás, pihenés, gyaloglás, még mindig gyaloglás, megérkezés, fürdés, mosás, vacsora, lefekvés. Holnap újra ugyanígy.

Indulás előtt átmentünk az étterembe reggelizni, mert egy olyan 9 kilométeres szakasz állt előttünk, ahol erre nem nyílt lehetőség. A finom omlettes szendvics, kávé és narancslé elfogyasztása után elindultunk. Kellemes gyaloglós idő volt és bár az égen komor felhők gyülekeztek, szerencsére nem esett az eső. Azofra után pár száz méterre egy nagy kőkereszt mellett vezetett az utunk, majd sokáig teljesen sík, könnyű terepen gyalogoltunk. 

A nap, amikor megismerhettem a szakszerű sörfeltöltés folyamatát, elmerültem a nájerai szép emlékekben és egy 7 eurós kvízkérdés is megbújik a posztban...

Reggel, még indulás előtt két újdonsült zarándoktársam (Saci és Piroska) felcímkézték hátizsákjaikat és otthagyták azokat az alberguében a mochila transzportra várva. Én szerencsére nem voltam sérült, így továbbra is cipeltem magammal a kis drága zsákomat, de nem is pakoltam meg nagyon, szóval egyáltalán nem éreztem nehéznek a 7-8 kilót. A lányoké legalább 12 kilót nyomott. 7 óra körül átmentünk a darazsas étterembe, ahol előző este megtámadták a kis dögök a sült csirkeszárnyaimat. Most még biztosan aludtak, mert még sötét volt akkor és csak fényesben érezték elemükben magukat vagy elbújtak, mindenesetre amíg nyugi volt, addig megreggeliztünk. Tudtuk ugyanis, hogy a következő település 10 km távolságra lesz, így még ott Ventosában feltankoltunk és csak utána kezdtük meg aznapi gyaloglásunkat. 

A nap, amikor bepillantást nyerhettünk a hátizsák taxiztatás rejtelmeibe, volt spanyol bika és húsevő darázs is, Valter, aki nem germán, ellenben columbiai és nem is köhög.

6 órakor már szinte mindenki ébren volt a matracos hálóteremben, az olasz énekes zarándokcsapat pedig már el is tűnt. Reggelre Sacinak egy hatalmas lila-kék folt alakult ki a vállán az előző napi esés következtében és alig tudta felemelni a karját. Nagyon csúnyán nézett ki és rettentően fájlalta a bal vállát. Ott tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Ha valahol, akkor egy ilyen nagyvárosban találnánk legkönnyebben orvosi segítséget, de ha továbbmegyünk, akkor a kisebb falvakban nem igazán. Főként azért, mert éppen vasárnap volt, tehát még a nagyvárosban is bizonytalannak tűnt. Amikor a lehetséges megoldásokat mérlegeltük, belépett a szobába egy ismerős arcú férfi...