Úton hazafelé Portón keresztül. Egy utolsó café con leche, egy utolsó süti és búcsú a Portugál Caminótól. Összegzés és új tervek, mert az úton nincs megállás... Adios, amigos! :-)

Eljött hát a búcsú ideje, így kora reggel ismét buszra szálltunk, hogy magunk mögött hagyjuk a tüneményes Muxiát. Pár perccel háromnegyed 7 előtt begördült a buszunk, amely pillanatok alatt megtelt utasokkal, csupán néhány ülőhely maradt még szabadon. Az utazók többsége zarándok volt, de azért akadt néhány munkába induló helyi ember is, az volt a közös bennünk, hogy mindannyian Santiagóba igyekeztünk.

Az utolsó napunk Muxiában. Remélem, visszatérek még!

Ismét felhős, borongós napra ébredtünk, de legalább nem esett az eső. Még sötétben keltünk, pedig nem indultunk sehova, hiszen még egy napot szándékoztunk eltölteni Muxiában. Elbúcsúztunk azonban Rózsától (a zarándoktól), akivel előző nap megmásztuk a Dos Faros egyik közeli hegycsúcsát. 9 órakor annak rendje és módja szerint el kellett hagynunk az alberguét, amíg a szorgos hospitalerák kitakarítottak. Erika és Péter lementek a kis öbölhöz, nekem pedig egy jó programot javasolt Rózsa (a házigazdánk)... 

Muxia, Dos Faros, kutya, cica, naplemente.  Minden kellék adott volt egy szép naphoz.

Az Albergue Delfin egyik varázsa az óceánparti elhelyezkedése, hiszen a társalgó hatalmas üvegportálján keresztül hallani a morajló óceán hullámverését és rálátni a szemközti hegyre. Már amikor látni. Azon a szeptember végi reggelen ugyanis a sűrű ködfátyoltól éppen csak a hegycsúcsot láthattuk és az utcai kandeláberek is misztikus homályba burkolóztak.

Két Rózsaszál, 2+4 sárga, szakadó eső és sok magyar egy helyen. Könnyes búcsúk, megérkezések, ölelések, ez nem lehet más csakis Muxia! 

Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy nem keltünk fel túl korán és nem gyaloglásra készültünk aznap. Erikának eléggé fájt a lába, ezért úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk, hanem ezúttal is busszal megyünk át Muxiába és eltöltünk ott 3 napot. Ennek is volt előnye, mert így legalább lesz majd ürügy arra, hogy valamikor visszatérjünk, elvégre a Santiago és Muxia közötti 90 kilométerest szakaszt eddig még egyszer sem sikerült gyalogosan megtennünk.

Megérkezés Santiagóba, megilletődés, sorban állás composteláért, szálláskeresés és két széttépett Pedronía. Este pedig újra jött a nagy találkozás... :-)

Reggel 7-kor indultunk el a szállásról, ekkor még teljesen sötét volt. Eleinte az országút mellett haladtunk, ahol még világítottak az utcalámpák, majd később követtük a zarándokok fejlámpáit. Elég sokan igyekeztek már Santiago de Compostela felé, elég volt csak figyelnünk az előttünk járók mozgását, de a jelzések is egyértelműen mutatták az irányt.

Ha jó, ha nem jó, hajóval mentünk a spirituális úton, majd Padrónban nemcsak padróni paprikát, de Pedroníát is kaptunk! :-)

Reggel végre egy picit tovább aludhattunk és csak negyed 9-kor indultunk el a szállásról. Szép nyugisan összepakoltunk, majd lementünk reggelizni a közeli panaderiába. Végre egy olyan empanadát sikerült választanom, amit nagyon szeretek. Még meleg volt, tele húsos, zöldséges töltelékkel, hozzá pedig isteni finom café con leche járt. Jól kezdődött a napunk! 9-kor kisétáltunk a hajókikötőhöz, ahol már gyülekeztek a zarándokok. A legenda szerint Szent Jakab apostol földi maradványait a Variante Espiritual út utolsó szakaszán az Ulla folyón keresztül szállították Padrónba (majd később innen került Santiago de Compostelába), így a zarándokok egy része a spirituális útvonalat követve hajón teszi meg ezt a szakaszt.

Eddigi utunk legszebb szakaszán, a kő és víz útvonalán jártunk. Kár, hogy az első másfél órán keresztül ebből semmit sem láttunk a sötétben, de így legalább a lábunk elé néztünk... :-)

Kora reggel kimentem a társalgóba összepakolni a hátizsákomat, hogy ne zavarjam a még alvó zarándokokat, de a helyiség tele volt matracokkal és még ott is majdnem mindenki aludt. Igyekeztem csendben pakolászni, aztán lassan ébredezni kezdtek a többiek is. Szerencsémre, ugyanis ott volt a kávéautomata, amit végképp nem lehetett halkan beindítani. Sajnos alig volt aprópénzem, így rangsorolnom kellett és természetesen a legfontosabbal, a kávéval kezdtem, szendvicsre viszont már nem maradt elég apróm. Próbáltam felváltatni egy 10 euróst a már ébren lévőkkel, de nem sikerült, ellenben az egyik olasz pasi nagylelkűen adott 1 eurót, a másik 10 centet, Erika pedig 35 centet, hogy megvehessem a kinézett háromszögű szendvicset az automatából. Most, hogy már a fél caminós társadalomnak tartoztam, nyugodtan leültem az egyik asztalhoz és megreggeliztem... :-)

A mai napon megkezdtük spirituális utunk első napját, ahol rögtön a tengerszintről ugrottunk fel majd' 500 méter magasságba. Boncolgatom a tömeg vagy nem tömeg témát is.

Reggel fél 7-kor indultunk, miután a szálláson elhelyezett automatából ittam egy kávét. Pontevedra elég nagy város, így sokáig mentünk kivilágított utcákon át és jó darabig nem volt szükségünk fejlámpára. Később azonban annál inkább, mert Spanyolországban szeptember közepén a nap csak 8 óra előtt néhány perccel kel fel. Átkeltünk a Rio Lérez feletti hosszú hídon, majd a híd végén a sárga nyilat követve a körforgalomnál pont egy nyitva tartó kávézóba botlottunk. Ha már így esett, akkor betértünk és gyanútlanul kértem egy sonkás bocadillót.

Hogy kerül a csizma az asztalra? ... akarom mondani a bakancs az ágyra?! Volt még pánikolás egy kisebb hegytől és egy majdnem különválás, de végre találkoztunk egy magyar zarándokkal is!

Még égtek az utcalámpák az éjszakai sötétségben, amikor kora reggel kiléptünk az albergue kapuján, de legnagyobb meglepetésünkre az egyik szomszédos kávézó már nyitva volt. Ilyet is ritkán éltünk meg utunk során! Gyorsan bementünk és megittuk a szokásos café con lechét, így frissen és üdén vágtunk neki a napi etapnak.  (Na, ez azért túlzás...) Még legalább egy fél órát gyalogoltunk a kivilágított utcákon, majd amikor elhagytuk a közvilágítást és magunk mögött hagytuk a várost, éppen akkor került elénk egy erős fényű fejlámpát viselő pasi. Követtük őt a sűrű erdőben, de később nekünk is fel kellett vennünk a fejlámpát, mert nagyon ködös, párás volt a levegő, szinte az orrunkig sem láttunk.

A mai napon rácsodálkoztunk az ember alkotta monumentális műtárgyakra, eközben pedig egy apró, pici élőlény, egy undorító kis dög képes volt borítani a napi rutint...

Reggel fél 7-kor sikerült elindulnunk, majdnem egyszerre az egyik olasz párral. Ők valószínűleg a felső, hivatalos úton mentek, mert egész nap nem találkoztunk velük, mi viszont ragaszkodtunk az óceánhoz, ezért lefelé indultunk az alternatív út irányába. Tíz perces gyaloglás után már az óceánparton voltunk, ahol egy kőkereszt állt méltóságteljesen a morajló víz hullámai előtt.