Vánkos, becsületkassza, hosszút léptünk, megkerültünk - mi az? Hát persze, hogy az egyik legjobb napunk Badacsonyban! :-)
Nem, nem hosszúlépéssel kezdtük a napot, az csak később jött! :-) Reggel fél 9 körül szép rendesen bezártuk a panziót, melyet előző nap ránk bízott a tulajdonos. Elrejtettük a kulcsot a megbeszélt helyre, majd elindultunk a főút melletti aszfaltos bicikliúton. Ahol csak tudtunk, igyekeztünk a füves részen lépkedni, mert az sokkal jobb volt a lábunknak, de nem mindenhol lehetett elkerülni a kemény aszfaltot. Szerencsére ma rövid távot terveztünk, hiszen Badacsony volt a cél és ott van látnivaló bőven, így elviseltük a kényelmetlenséget. Egy darabig.
A főút mellett haladva hamarosan elérkeztünk Badacsonyörsre, ahol az út túloldalán egy kávézót sejtettünk a sarki épületben. Nem csalódtunk. Nemcsak kávézót találtunk, hanem egy nagyon helyes panziót, melynek belső udvarát alakították ki reggeliző kertnek, ahol a betérő vendégeket is kiszolgálták. Elfelejtettem róla fényképet készíteni, de megtekinthető a bookingon, a neve Vánkos. Úgy tűnt, hogy nagyon népszerű hely lehet, mert kevés szabad asztal maradt a kertben. A kiadós reggeli és kávé után továbbindultunk. Valahol Badacsonytomaj környékén egy cuki becsületkasszás növényvásár mellett mentünk el, na ezt már lefotóztam. A táblára a következő szöveget írták: "Vegye el az árut, dobja be a pénzt, csengessen, kolompoljon, füttyentsen, rikkantson, a kutya mindenkit szeret - megugatni." :-)
Nem tudom, hogy mi volt velem aznap, de egészen fél 3-ig egy darab fotót nem készítettem, persze később annál többet. A lényeg, hogy önmagunkhoz képest viszonylag hamar érkeztünk meg Badacsonyba, jóval a szállás elfoglalására megadott idő előtt. Szerencsénkre a takarítással már végeztek és rendesek voltak hozzánk, így lepakolhattunk és elfoglalhattuk a szobánkat. Annyira retro szállást sikerült kifognunk, hogy nem is lett volna érdemes lefotózni, de a lepukkant helyet kompenzálta a szállásadó előzékenysége, aki még kávét is főzött nekünk. Kicsit pihentünk és elindultunk Badacsony felfedezésére immár hátizsák nélkül. Az hagyján, hogy megszabadultunk a nehéz cuccainktól, de én még a túracipőt is levettem és szandálban indultam az útnak, de azért a túrabotot magammal vittem. Erika eddig is szandálban nyomta az egész utat, szóval nála ez nem volt újság, ő a botjait hagyta a szálláson. Elindultunk hát a Badacsonyi-hegy irányába.
Ahhoz képest, hogy elmúlt már augusztus 20. és a hosszú hétvége, hétköznap lévén elég sokan igyekeztek felfelé a hegynek és többen már lefelé jöttek. Úgy látszik, hogy Badacsony még mindig vonzza a turistákat. Vírus miatti határzár ide vagy oda, többnyire külföldiek mászkáltak a Kisfaludy Ház irányába vagy onnan lefelé. Meredek kaptatón sétáltunk, jó szolgálatot tett a túrabotom és kényelmes volt mezítláb bandukolni a városi turistáskodásra kifejlesztett Keen szandálomban, amit még a tavalyi Andalúz körutazásunk előtt vettem. Balra egy hatalmas szőlőültetvény terült el, néhány helyen pedig tájékoztató táblákon mutatták be a környék híresebb szőlőfajtáit. Így tudtuk meg, hogy a badacsonyi kéknyelű őshonos magyar szőlőfajta a levélnyelének színéről kapta a nevét.
A látszat csal. Az Imre Borpincébe nem tértünk be, Erika csak azért nyújtózkodott ily serényen, hogy Imre fiának elkészíthesse(m) ezt a fotót. :-) Utána meg kereshettünk Dani elnevezésűt is, de erről majd később.
Azért nem kell félteni bennünket, nem száradtunk ki, mert hamarosan felértünk a Kisfaludy Házhoz, annak is a borteraszához, ahol stílusosan badacsonyi kéknyelűből rendeltük a hosszúlépést. Sosem gondoltam volna magamról, hogy a vino tinto után megszeretem a blanco, azaz a fehérborokat is, de ezen a nyáron megtörtént. Igaz, hogy csak hosszúlépésnek esetleg viceházmesternek fogyasztottam (most már a főbb szódás mértékegységeket is tudom ám), de nagyon finomak voltak. A legjobban a kéknyelű ízlett. Ezen a borteraszon leragadtunk egy picit, de nem azért mert több pohárral fogyasztottunk, hanem azért, mert művészi fotót akartunk készíteni a hideg, gyöngyöző poharakról. Legalább fél órát szórakoztunk a beállításokkal - közben egy-egy kortyocska is lecsusszant - és jókat vihorásztunk közben, végül a poszt nyitóképén lévő teli poharak a fotózás végére kiürültek. :-)
Még egy gyors fotó a csodás kilátásról és indultunk is tovább. A kérdés csak az, hogy merre?
Abban biztosak voltunk, hogy a Kisfaludy-kilátót kihagyjuk, mert már elegünk volt a sok kilátóból, de azért mégiscsak fel kellene menni a hegyre, ameddig tudunk. Háromnegyed 4 körül elindultunk hát a meredek, köves hegyoldalon, jómagam sima talpú városi szandálban.
Pár perccel később a Rózsakő mellett még magasabbról tekinthettünk le a Balaton nyugodt víztükrére. Ott szemben a két fonyódi hegy mögött fekszik az a kis falu, ahol fél gyerekkoromat töltöttem a nagyszüleimnél. Szép emlékek...
A felfelé vezető úton több helyen kőlépcsők segítették a felkapaszkodást, de errefelé már inkább poros földúton és a fák gyökereiben kitámasztva lépdeltünk felfelé. A középső képen látszik a szandálom is, hát nem igazán túrázásra alkalmas példány.
A piros jelzésű turistaúton indultunk el, amely elég magasan vezet és megkerüli a Badacsonyi-hegyet. Egy órányi séta után a hegy túloldalán kikandikálva éppen a Szent György-hegyre láttunk rá, amely a Badacsonyi-hegy kiköpött mása. Az emberi kéz sem alkothatott volna két ilyen egyforma hegyet, mint ahogy a természet formázta ezt a kettőt.
Errefelé már rendes földúton haladtunk, kényeztettük rajta a lábainkat, pár lépéssel arrébb pedig már a Gulács-hegy is jó látszott a környező apró falvakkal együtt.
Még néhány száz méter gyaloglás után elérkeztünk a hatalmas bányafalakhoz, ahol régen a bazalt kitermelése folyt. Innen közelről jól látszottak a törésvonalak és repedések az óriási kőfalakon és végre közelről is megszemlélhettük a híres bazaltorgonákat. A bányamunkák már régen megszűntek, így hát nem csoda, hogy a természet utat tört magának és kisebb nagyobb fák, bokrok népesítették be az amúgy zord látványt nyújtó kőmonstrumot.
Később megint visszapillanthattunk a Szent György-hegyre, távolabb pedig a szigligeti hegyekre, nagyon szép volt a délutáni napfényben!
Ahová egyszer felmegy az ember, onnan le is kell valahogyan jönni. Igen ám, de ez nem volt egyszerű a városi szandálkámban. Nem is értem, hogy miért hagytam a szálláson a túracipőmet! Régebbi caminós útjainkon az volt a bevett szokás, hogy többnyire Erika ment elöl és amikor felfelé mentünk egy hegyen, akkor még inkább lemaradtam, de a lejtőkön lefelé általában én voltam gyorsabb és sokszor úgy száguldoztam le, mint egy hegyi zerge. A tavalyi térdműtétem óta ez annyiban változott, hogy most már lefelé is én voltam lassabb... :-(
Azért valahogy csak sikerült lejutnunk, bár néha meglehetősen kalandosan ereszkedtünk lefelé, de végül kiértünk az erdőből és teljesen megkerültük a Badacsonyi-hegyet.
Telt, múlt az idő, nemcsak elfáradtunk, de meg is éheztünk már, hiszen reggel óta nem ettünk egy falatot sem. Úgy döntöttünk, hogy a közeli Szőlőhegy Bisztró teraszán megvacsorázunk és kipihenjük a hegyi túra fáradalmait. Erika már régóta dödöllét akart enni, itt pedig erre is volt lehetőség, tehát jól bevacsoráztunk és ráadásként egy-egy üdítően friss, hideg viceházmesterrel leöblítettük a vacsorát. Most már tudom, 2 deci bor + 3 deci szóda. Innen már csak vissza kellett vánszorogni a szállásra.
A napnak azonban nem volt még vége, sőt, hosszú volt az éjszaka, mert az igen retro szállásunkon nemcsak a bútorok voltak régiek, hanem ősrégi hatalmas pókcsaládok is tanyáztak. Engem különösebben nem zavartak, mert a szobánkban nem mászkáltak túl sokat, de a szomszéd szobában pókfóbiás volt az egyik kiscsaj (meg egy kicsit be is volt rúgva) és egész éjjel hisztizett. Végül még a szállásadó nőt is felébresztették éjjel fél 2-kor és kisírt tőle egy másik szobát. Utána meg elkezdtek átcuccolni az új szobába, szóval nem igazán lehetett aludni tőlük. Sebaj, majd másnap bepótoljuk! Jóccakát! :-)
