Végre egy jó kis gyaloglós nap! Fenyves allé, Szendrey Júlia emlékház, Valcum Bazilika, Fenék és egy kis röf-röf... :-)

Reggel 6:50-kor léptünk ki a szállásunk kapuján és 7 órakor már a közeli Spar előtt álltunk nyitásra várva. Bevásároltunk reggelire és ásványvizet is tankoltunk, aztán elindultunk mai úti célunk, Balatonberény felé. Másfél kilométer gyaloglás után magunk mögött hagytuk Keszthely utcáit, majd elértük az első természetes útszakaszt. Azt gondoltuk, hogy milyen jó lesz majd sétálni a puha füves úton, de tévedtünk. Az első 500 méter katasztrófa volt!

Éjjel esett az eső és a lábszárközépig érő fűszálaktól csuromvizesek lettünk. A szúnyogok imádták ezt a területet és alig várták, hogy végre arrafelé bóklásszon egy-két gyanútlan túrázó, szóval amint ráléptünk a füves útra, szétmarcangoltak bennünket. Érdekes, a Balaton északi oldalán eddig nem tapasztaltunk szúnyoginváziót, de Keszthelytől haladva már sokkal gyakrabban. A mezőgazdasági gépek által kitaposott két keréknyomot sűrűn benőtte a gaz (a fenti kép nem eléggé reprezentálja a körülményeket), ráadásul a nedves aljnövényzet tövében tócsákban állt a víz és cuppogott a lábunk alatt. Én csak hagyján, mert túracipőben nyomtam, de Erika a szokásos túraszandál-zokni combót viselte, neki sokkal nehezebb volt a gyaloglás. Jobbra és balra hatalmas kukoricaföldek terültek el, de nem sokat láttunk belőle az utunkat szegélyező bokroktól. Egyszer csak hirtelen vaddisznóröfögést hallottam egészen közelről a kukoricásból! Erika, Erika, hallottad?! - kiáltottam rémülten és amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem utolérni őt. Igen, hallottam, gyere. - szólt hátra a szokásos nyugalmával, miközben nekem az egekbe szökött az adrenalinszintem. Végre utolértem Erikát és innentől le sem tudott volna vakarni magáról, annyira szorosan mögötte gyalogoltam, amennyire csak tudtam. Szerencsére hamar elérkeztünk egy tisztáshoz és balra fordulva rátértünk egy csodaszép védett fasorra, ez látható a nyitóképen is.

A nyílegyenes védett fenyőfasor mentén gyalogolva teljesen megnyugodtam, mert minden irányban jól belátható terület vett körbe bennünket. Imádtam ezt a részt, itt már a talaj is tökéletes volt és a szúnyogok is kezdtek leszakadni rólunk, mivel egyre melegebbé vált az idő. Hamarosan elérkeztünk Szendrey Júlia szülőházához, amely ugyan zárva volt, de az udvarára be lehetett menni. Le is fotóztam az emléktáblát, melyen ez állt: "Itt született 1828-ban Szendrey Júlia, Magyarország legregényesebb asszonya, Petőfi örök múzsája, öt gyermek édesanyja, költő, író, Andersen meséinek első magyarra fordítója."

Az emlékházat elhagyva egy lovas karám mellett vezetett utunk. Bár a tábla szerint lovasiskolát kellett volna látnunk errefelé, de csak néhány csontsovány gebét sikerült szemügyre vennünk, amint éppen legelésztek. Az éjszakai esőzésről jókora dagonyázós pocsolyák árulkodtak, ahol a traktorkerekek lenyomata mellett másféle nyomokat is találtunk. Nem fogjátok kitalálni, hogy miféléket! Hát persze, hogy vaddisznó nyomokat! :-) Tele volt velük az egész Balaton környéke!

Még csak 9 óra körül járt az idő, de már tikkasztó hőség tombolt. Jólesett volna leülni valahová, de errefelé egy árva padot sem találtunk, de még csak alkalmas farönköt vagy követ sem. Persze ezen már meg sem lepődtünk, folytattuk utunkat tovább. 

A nyílegyenes védett fasor egyébként 6 kilométer hosszan nyúlt el Keszthelytől egészen Fenékpusztáig és "Fenyves allé" néven is emlegették a leírások. Nagyon megszerettem ezt a fasort, az egész Balatont kerülő túránk alatt ez volt az egyik kedvenc szakaszom. Persze azért néha itt is bedurvult a helyzet és előkerültek a fasorhoz közel kukoricatáblák, amelyek mindig jó búvóhelyül szolgáltak bizonyos röfögő hangot kiadó agyaras vadállatoknak... :-) 6 kilométer gyaloglás után elfogyott lábunk alól a szép fasor és az út kétfelé ágazott. Az igazoló füzet szerint - amit egyébként már nem nagyon használtunk és pecséteket sem gyűjtögettünk bele - a bal oldali leágazásnál egy római kori bazilika maradványai láthatók. Elindultunk hát arra, hogy legalább kultúrszomjunkat csillapítsuk, ha már a fizikait nem sikerült. Pár száz métert gyalogolva meg is érkeztünk, de kissé csalódottak lettünk, amikor szembesültünk azzal, hogy mindössze a méteres gaz között előbukkanó néhány kő reprezentálta a IV. századi római kori bazilikát. Figyelem! Az utolsó képen Erika éppen a háromhajós Valcum Bazilika falán ücsörög! :-)

A következő képen kéretik nem nagyon nevetni, mi már megtettük, amikor ott jártunk. :-) Nem akarok nagy feneket keríteni a dolognak, de a látszat ellenére ez egy Festetics-kastély, amelyet 1820-ban építettek Fenékpusztán. Sajnos ezt a kiskastélyt nem gondozzák, elég lepusztult állapotban van, ráadásul néhányan önkényesen beköltöztek és csak sejteni lehet, hogy milyen borzalmas állapotok uralkodhatnak odabent. Mi nem mertünk beljebb menni, de azt láttuk, hogy néhány gyerek lézeng az udvaron és árgus szemmel figyeltek bennünket. Az egyik kis őrszem a kinti úton ácsorgott, aki tisztelettudóan köszönt nekünk, de azért inkább haladtunk tovább.

A cipőm és Erika zoknija még mindig nedves volt a reggeli dagonyázás miatt, de már jó eséllyel száradásnak indult. A régi kastély épületével szemben egy széles földúton gyalogoltunk, de csupán 150 métert haladtunk, amikor végre elénk került az első pihenőhely. Soha jobbkor! Már fél 10 is elmúlt, amikor végre rendesen le tudtunk ülni, bár a fából készült padok még mindig nedvesek voltak. A két és fél órás gyaloglástól nemcsak elfáradtunk, de meg is éheztünk, így hát jó étvággyal elfogyasztottuk a Sparban vásárolt reggelinket.

A félórás pihenő után folytattuk utunkat. A széles földút keresztezte a 71-es főutat, ahol egy helyben állt a kocsisor útépítés miatt. Az autósok nagyon bosszankodtak és egy kicsit irigykedtek is ránk, mert szerintük mi előbb oda fogunk érni a célunkhoz, mint ők. Volt benne valami... Innentől szó szerint kemény menet volt, mert sajnos már nem puha földúton, hanem aszfaltburkolatú kerékpárúton haladtunk, amit nem szeretett a lábunk. A párhuzamosan haladó 71-es úton alig araszolt a forgalom, tehát tényleg lehagytuk az autósokat! :-)

Sokat gyalogoltunk még a bicikliúton, meleg, párás levegő vett körül bennünket. A talaj kemény volt, a táj unalmas, a sok autó látványa pedig bosszantó. A bringaúton nem sokan bicikliztek, hiszen ekkor már a legtöbben befejezték a szabadságukat, a gyerekek készültek az iskolakezdésre, csak két szédült tyúk lépegetett immár a Balaton déli partjának közelében. A déli harangszó Balatonszentgyörgyön ért bennünket. Az igazolófüzet szerint itt lett volna a mai megállónk, de nagyképűen most azt mondhatnám, hogy ez nekünk túl rövid etap lett volna. Ez persze nem igaz, főképp ha visszatekintünk az elmúlt napok teljesítményeire, de mégsem itt szálltunk meg. Ennek csupán az az oka, hogy amikor terveztük az utunkat és lefoglaltuk a szállásokat, akkor Balatonszentgyörgyön egyszerűen nem találtunk szabad szállást, így Balatonberényben foglaltunk. Odáig azonban még volt előttünk néhány kilométer, így alig vártuk, hogy találjunk egy jó kis helyet, ahol újra szusszanhatunk egyet. Így estünk be a Morzsa büfébe, ahol nagyon barátságosan fogadtak bennünket. Olyan igazi falusi vendégszeretettel! :-)

Ezután a legnagyobb hőségben vonaglottunk tovább Balatonberény felé, nem esett jól a pihenő utáni gyaloglás. Mindegy, haladni kell, szóval bandukoltunk tovább. Amikor végre odaértünk a szállásra, jóleső érzéssel nyugtáztuk, hogy milyen cuki, kényelmes lakrészt sikerült foglalnunk. Egy különálló kis házat kaptunk, amelyben két szoba, fürdőszoba és minden kényelmi felszerelés megvolt ahhoz, hogy kipihenjük fáradalmainkat. Az udvaron egy aranyos vizsla és egy hátasló is lakott. Utóbbit csak távolról csodáltuk, de a kutyussal játszottam is egy picit. :-) A gond csak az volt, hogy a legközelebbi étterem 23 percnyi sétára volt tőlünk, meg ugyanennyire visszafelé is, de máshol nem tudtunk vacsorázni. Ennél nagyobb bajunk azonban sose legyen, megoldottuk ezt is, így végre egy normális távolságú gyaloglós napot tudhattunk magunk mögött. Büszkék is voltunk magunkra! :-)