Hegy, kilátó, gyaloglás, hegy, kilátó, gyaloglás... újratervezés. Közben azért láttunk sárga nyilat, Via Pannonia és Mária-út jeleket, sőt, még az El Camino is szóba került.
Ott hagytuk abba, hogy Balatonalmádiban kellett megszállnunk, mert Alsóörsön nem találtunk szállást. Reggel 6-kor már el is hagytuk a lepukkant panziót, mert a vonatunk 6:29-kor indult vissza Alsóörse, ahol túránk előző napi szakaszát befejeztük. Alsóörsig mindössze 10 percnyi vonatozással jutottunk el és az első dolgunk az volt, hogy kerestünk egy helyi élelmiszerboltot. Ott az utcán egy virágágyás szélén ülve megreggeliztünk (jómagam a tegnapról megmaradt fincsi vacsorámat falatoztam), majd miután jól feltöltöttük energiakészleteinket, elindultunk az előző napi tervünkből meghagyott Somlyó-hegy felé.
Eleinte rendes, jól járható úton gyalogoltunk, de feltűnt, hogy egyre több turistával találkoztunk. Mindegyikük kisebb hátizsákot hordott, olyat, amiben csak néhány szendvics és innivaló fér el, de néhányan még azt sem, mindenesetre egyikük sem cipelt olyan nehéz hátizsákot, mint mi. Később kiderült, hogy valami teljesítménytúrát szerveztek arrafelé, ezért voltak sokkal többen a megszokott néhány lézengő turistánál. Útközben találkoztunk 4 fiatal lánnyal, akikkel jól elbeszélgettünk, főként, mert érdeklődtek az El Caminóról. Továbbhaladva az út később köves ösvénnyé szűkült, majd nagyon meredekké vált, elég nehezen ment a hegymászás. Egy órányi gyaloglás után értünk fel a hegyre, fél 9-kor elkészítettük a túra igazolásához szükséges fotókat a kilátó előtt és már robogtunk is lefelé a hegy túloldalán a meredek lejtőn.
Nem időzhettünk túl sokat a Somlyó-hegyi kilátónál, hiszen nagyon hosszú út állt még előttünk. Csákány-hegy, Tamás-hegy és Noszlopy-forrás szerepelt a terveink között, ezek után pedig még el kellett jutnunk Aszófőre is. Ráadásul délutánra vihart is jeleztek az időjósok, szóval szednünk kellett a lábainkat. Nyugat felé vettük az irányt egy kisebb forgalmú országút mentén, ahol a turistajelzések mellett ráleltünk a Via Pannonia és a Mária út jelzéseire is. :-)
Az útról visszapillantva egészen aprónak tűnt a Somlyó-hegyi kilátó, ahonnan alig fél órája indultunk el.
Hamarosan Lovas településre érkeztünk és addigra már eléggé elfáradtunk. A falu központjában belebotlottunk a stílusosan Lovas Kikötőnek elnevezett vendéglátóhelybe, melynek kertjében a kora délelőtti időpont ellenére minden asztal foglalt volt, úgy tűnt, elég trendi hely lehetett a környékbeliek és turisták körében. Szerencsénkre az egyik jófej felszolgáló srác megszánt és a fal melletti lócára invitált bennünket, sőt, még egy hokedlit is hozott, amely asztalként funkcionált. Ez a megoldás tökéletesen megfelelt nekünk, főképp mert árnyékban pihenhettünk végre. Kényelembe helyeztük magunkat, jéghideg citromfű-limonádét kortyolgattunk és erőt gyűjtöttünk a további kilométerekhez. Időközben teljesen megtelt a kerthelyiség, bezárták a kaput és kitették a "teltház" táblát, alig tudtunk kimenni.
Eleinte nagyon szép úton, üdülőházak, kisebb kúriák között haladtunk, nagyjából 1,5-2 km-rel feljebb a Balaton partjától. Palóznak településre beérve elmentünk a Pongrácz-kastély mellett, melynek hátsó homlokzata látszik a lenti fotón. Később jobbra fordulva a palóznaki kálvária és stációk között elindultunk a Csákány-hegy irányába.
A kék jelzésű út vezetett fel a hegyre, de leginkább a LocusMap applikáció segített a tájékozódásban, anélkül nem is találtuk volna meg a helyes utat. A szélesebb útról egyszer csak egy szűk, susnyás ösvényre kellett letérnünk, de én nem vettem észre, annyira benőtte a sűrű növényzet, amely eltakarta a jelet. Szerencsére Erika szemfüles volt és figyelt, az alkalmazás pedig megerősítette, hogy melyik csapáson kell bemennünk az erdőbe. Az utolsó 500 méter nehéz terepen, meredek, szűk, köves úton vezetett, alig tudtunk haladni rajta. A kilátó előtti 100 méteren az ösvény kiszélesedett és már kevésbé volt meredek, kimondottan kellemes erdei földúttá változott. Bár ilyen lett volna végig! Aztán végre megpillantottuk a Csákány-hegyi Endrődi kilátót.
Maga a kilátó ugyanolyan felépítmény volt, mint Somlyó-hegyi társa, ahol reggel jártunk, csak ezt éppen sötétzöldre festették. Jó néhány lépcső vezetett a tetejére, a hátam közepére sem kívántam a lépcsőzést ennyi meredek hegyoldal után, de végül erőt vettem magamon és felmásztam rá, hogy lefotózzam a panorámát. Egészen Tihanyig el lehetett látni a tiszta, napos időben!
Kicsit ücsörögtünk még egy padon, kihasználva az alkalmat, hogy végre egyáltalán találtunk ilyet, hiszen nem sok ülőalkalmatossággal kényeztetik el a turistákat a jelzett utak mentén. Amikor kifújtuk magunkat, elindultunk lefelé a hegy másik oldalán. Eleinte még folytatódott a széles földút, de aztán errefelé is leszűkült és egy meredek, keskeny, köves ösvényre kellett letérnünk. Alig vártuk már, hogy leérjünk a hegyről, mindkettőnknek nagyon fájt már a lába, nekem pedig egyre érzékenyebbé vált a körmöm a nagylábujjamon.
Végre beértünk Csopakra. Amint kijöttünk az erdőből, megcspott bennünket a hőség, az aszfalt még inkább ontotta a meleget, szenvedtünk, legalább 35 fokos forróságban gyalogoltunk. Éreztük, hogy ebben a rekkenő hőségben nem tudunk ma több hegyet megmászni, pedig még kettő volt hátra az ütemtervünk szerint és még hosszú-hosszú kilométerek. Egyszerűen lehetetlen küldetés volt. Eldöntöttük, hogy elengedjük a mai napot, majd valamikor bepótoljuk... Megnéztük a menetrendet, 40 perc múlva indult egy busz Aszófőre, ahol a szállást foglaltuk. Kihasználva az időt gyorsan bevágódtunk a Szomszéd Kertje nevű étterem belső kerthelyiségébe, ittunk egy jéghideg limonádét és kissé regenerálódtunk, majd visszamentünk a buszmegállóhoz. Itt elég érdekesen oldották meg a közlekedést, mert 3 buszmegállót helyeztek el egymás közelében, de éppen akkora távolságra, hogy ha véletlenül rossz megállóban várakozik a gyanútlan turista, akkor ne legyen annyi ideje, hogy átszaladjon a másikba, amikor begördül a busz. Mi is majdnem így jártunk, ide-oda cikáztunk a megállók között és csak a szerencsének köszönhettük, hogy végül pont jókor, jó helyen vártuk a buszt.
Fél óra buszozás után értünk Aszófőre. Megkerestük a szállásunkat, elhelyezkedtünk, majd egy rövid pihenő, fürdés, regenerálódás után elmentünk a közeli Nagyi Kertje Teaház éttermébe vacsorázni. Ez a vendéglátóhely közvetlenül a bicikliút mellett helyezkedett el és leginkább a bringásokra specializálódott, de a belső berendezés és stílusa egyáltalán nem ezt tükrözte. Elég drága volt, viszont legalább jól főztek, a vacsora kifogástalannak bizonyult. Innen már csak annyi dolgunk volt, hogy visszamenjünk a szállásra és átgondoljuk a hogyan tovább kérdését, már ami a sok hegyet és kilátót illeti... Azt, hogy végül miként döntöttünk, a következő posztból kiderül... :-)
