A rozoga térd és a kisebb távolságok összefüggései, vadállatok, mint lehetséges veszélyforrások (nehogy utánozzatok, ez csak személyes preferencia) és egy kalandos csónakázás a tavasbarlangban.
Bizonyára észrevettétek már, hogy a Balaton körbesétálásakor sokkal rövidebb távokat mentünk, mint amennyit a Caminós útjaink során szoktunk. Régebben 25-30 km-t, sőt volt olyan is, hogy 36 km távolságot gyalogoltunk egy-egy nap, idén viszont a Balaton körül csak 18-20 km-es etapokat mentünk, de volt amikor ennél kevesebbet. Ennek oka nemcsak az idő múlása, hanem az is, hogy tavaly volt egy térdműtétem. Tulajdonképpen a Balaton körüli túrára egyfajta próbaként is tekinthetünk, arra voltam kíváncsi, hogy vajon mennyit bír a térdem, visszatért-e minden a régi kerékvágásba. Hát nem igazán. Azzal nem volt gond, hogy gyalogoljak, tudtam járni rendesen, de amikor erősebb terhelésnek tettem ki a térdem (pl. hegynek fel és le), olyankor nem úgy muzsikált, ahogy kellett volna. Sőt, 15 km megtétele után már jelzett, hogy fárad, de a legnagyobb gondot az okozta, hogy nyújtásnál és hajlításnál elakadt, kattogott, időnként óvatosan meg kellett igazítanom, hogy valami ott bent a helyére kerüljön. Már a tavalyi műtét óta folyamatosan éreztem, hogy nincs rendben valami, de sokan türelemre intettek, hogy adjak időt magamnak. Oké, megadtam, sőt ezen a túrán ki is próbálhattam, hányadán is állunk valójában. Az eredmény nem a legfényesebb, ezért aztán....
...elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Mindenki maga ismeri legjobban a saját testét és én egyfolytában azt éreztem, hogy nincs rendben valami. Felkerestem hát az ország leghíresebb térdspecialistáját, aki először konzervatív kezeléssel (injekciókkal) adott egy utolsó esélyt a térdemnek, de mivel az sem oldotta meg a problémát, így elkerülhetetlenné vált egy újabb műtét. Persze éppen akkor, amikor bejelentették, hogy a koronavírus miatt elhalasztanak minden műtétet, szóval volt egy kis idegeskedés emiatt, de végül nem csúsztam le róla és a műtét immár két és fél hete megtörtént! Most a rehabilitációs fázisban vagyok, járok gyógytornára és egészen jól haladok, de még nem akarok elkiabálni semmit. :-) Mindenesetre most már tudjátok, hogy a heti rendszerességű posztjaim miért késlekedtek egy picit, - nézzétek el ezt nekem, kérlek - hiszen magammal voltam elfoglalva az elmúlt néhány hétben. Ennyi bevezető után azonban csapjunk a lovak közé és folytassuk a Balatoni túránk beszámolóját.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Reggel 7 órakor indultunk el Badacsonyból, mert hűvösben akartunk gyalogolni. Bár augusztus végén jártunk, az időjárás mintha nem akart volna erről tudomást venni, mert napközben rekkenő hőség várt ránk. Sokáig a Római úton gyalogoltunk az üdülőházak és lakóházak között, ahol természetesen csak aszfaltburkolaton tudtunk menni. Egy óra múlva Badacsonytördemicen megálltunk egy Coop üzletnél reggelit venni, ahol ismét egy rémtörténetet hallottam a környékbeli vadállatokról. A csemegepultnál egy helyi pacák beszélgetett az eladóval egy nagy bikáról, szidta őket, hogy milyen sok van belőlük a környéken. Persze nem álltam meg, hogy ne kapcsolódjak a beszélgetésbe emígy:
- De hát azok nem veszélyesek, ugye? - kérdeztem naivan.
- Micsoda?! Egy felbőszült bika nagyon veszélyes tud lenni, neki megy az embernek is! - válaszolta a pacák.
- Hm... És mi a helyzet a vaddisznókkal? Van belőlük errefelé? - tettem fel a kulcskérdést.
- Rengeteg! - jött a lesújtó válasz.
- És mit csináljak, ha találkozom egy vaddisznóval az erdőben?
- Meneküljön! - és jót mulatott rajtam, látva a rémületet a szememben.
Miután jól kiröhögtek a helyi Coop boltban, nem mondhatnám, hogy nyugodtabb lettem, sőt. Persze csak magamnak köszönhetem, minek kellett belekotyognom a beszélgetésbe, inkább hallgattam volna, de hát nagyon érdekelt a téma, a pasi meg rögtön látta rajtam, hogy jó alany vagyok a rémüldözésre, szóval még rá is játszott egy kicsit. Még szerencse, hogy a mai napra nem terveztünk erdei túrát, másnapra meg talán elfelejtem, ami persze kizárt, de hátha... :-)
A reggeli bekebelezése után egy éles bal kanyarral a Szigliget felé vezető kerékpárúton haladtunk tovább, ami egyébként egy nem túl forgalmas aszfaltburkolatú országút volt. Itt már néha az út menti füves részen is tudtunk gyalogolni, de nem mindenhol. Hamarosan megérkeztünk Szigligetre, ahol a Wass Albert Emlékpark bejáratánál készítettünk néhány fotót. Innen gyalogoltunk a vár irányába, de végül nem másztunk fel a hegyre, csupán a várvédő vitézek szobránál álltunk meg egy kis időre, aztán indultunk is tovább.
Szigligeten egyébként pihenő gyanánt leültünk egy kávézó teraszára, ahol kisvártatva szintén megállt két túrázó. Kiderült, hogy ők az Országos Kéktúra egyik szakaszát járták, csak éppen velünk szemben, ellenkező irányban haladtak. Rövid társalgásunk hamarosan a vaddisznókra terelődött..., na jó én kérdeztem meg tőlük, hogy láttak-e errefelé röfit. :-) Azt válaszolták, hogy nem, de tudják, hogy sok van belőlük erre. Valószínűleg érzékelték, hogy aggódom és próbáltak megnyugtatni, miszerint nem kell félni tőlük, mert ez a jószág kerüli az embert, meg egyébként sem lát jól, de ha mégis találkoznék vele, akkor álljak be egy fa mögé és majd el fog sétálni mellettem, mert nem vesz észre. Micsoda jótanácsok! Még hogy álljak be egy fa mögé! Mielőtt elájultam vagy utána!? :-) Aztán meg hozzátették, hogy amúgy azért veszélyes a vaddisznó, mert amikor támad, akkor az agyara éppen a comb artéria magasságában van és azt hipp-hopp felhasítja és elvérzik az ember. Köszi! Jól megnyugtattak! Márpedig én az artériámat nem adom egy vaddisznónak! :-)
A szigligeti várat csak távolról láttuk. Továbbhaladva már nem az országút, hanem egy épített bicikliút mellett gyalogoltunk a puha füves talajon.
A kerékpárutat ismét egy balraáttal hagytuk magunk mögött, előttünk pedig egyre közelebb magasodott a Szent György-hegy. A nap hétágra tűzött és megint csak országút jutott osztályrészünkké, de lassan már kezdtük megszokni. A lábaink már kevésbé. Itt nagyobb volt a forgalom, néha még hatalmas szalmabálákat szállító mezőgazdasági gépek is jártak arrafelé. Az utolsó képen látszik, hogy Erika inkább a szőlőlugasok mellett sétált a puha talajon, de végül neki volt igaza, mert ugyanoda lyukadt ki, mint ahol én jártam az országúton, de addig is kímélő talajon járt.
A legnagyobb hőségben érkeztünk meg Hegymagasra, ahol a település szélén Szent Vendel szobra fogadott, aki a pásztorok és az úton járók védőszentje. Utóbbi minőségünkben akár jelnek is tekinthettük, hogy jó úton járunk... :-) Ebben a faluban engedélyeztünk magunknak egy hosszabb pihenőt a kisbolt előtti hűs padon, mert addigra már meglehetősen elfáradtunk. De nemcsak ezért, hanem abból kifolyólag is, hogy a Szent György-hegyet szintén kihagyva innen busszal suhanunk majd tovább Tapolcára, ahol aznapi szállásunkat lefoglaltuk.
Kora délután érkeztünk Tapolcára, megkerestük a szállásunkat és örömmel nyugtáztuk, hogy a vártnál sokkal jobb szobát kaptunk. Tágas fürdőszobánkat gyorsan birtokba vettük, lezuhanyoztunk, pihentünk egy kicsit, majd összekaptuk magunkat, hiszen elővételben jegyet váltottunk a Tapolcai-tavasbarlangba. Még sosem jártam itt, nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz. Koronavírus ide vagy oda, elég sok külföldi turista is részt vett a csoportos látogatáson, de akkor még nagyon alacsony volt az esetszám... A tárlatvezető előadása után 73 lépcsőn keresztül lementünk a tavasbarlang vízszintjéig és kezdetét vette negyedórás, sikoltozásoktól sem mentes kalandunk! :-) Én ültem elöl a csónakban. Erika nyilván nem sejtette, hogy mit bíz rám, amikor engem jelölt ki kormányosnak és evezősnek, mivel hamarosan keresztbe fordulva akadtunk el a szűk barlangi folyosón. Láttam én, hogy jön a fal, de már nem volt idő korrigálni, így szépen fennakadtunk egy víz alatti párkányon, ahonnan sehogyan sem tudtunk kievickélni. Szerencsére nem láttam hátrafelé, hogy hány csónak torlódott fel ezután mögöttünk, de legalább a közvetlenül utánunk lévő csónakból segítettek az evezőjükkel kituszkolni bennünket valahogy a járatból. :-) Nem féltem, inkább élveztem a helyzetet, hiszen mi rossz történhetne ott, ahol nincs egy darab vaddisznó sem! :-) Sajnos ezen a helyszínen annyira le volt foglalva mind a négy kezünk, hogy egyetlen saját fotót sem tudtunk készíteni, ezért az alábbi képet a Balaton-felvidéki Nemzeti Park honlapjáról illesztettem be. Az eredetit és még sok szép fotót itt találhatjátok: Balaton-felvidéki Nemzeti Park
Az izgalmas csónakázás után még fel kellett másznunk a 73 lépcsőfokon, aztán kiértünk a felszínre. Innen elsétáltunk a Malom-tóhoz, ahol beültünk egy tavon ringatózó étterembe és isteni finom vacsorát fogyasztottunk. Erika cigánypecsenyét én pedig Káli-pecsenyét rendeltem, hozzá pedig szokásosan viceházmestert ittunk.
Ja, még annyi érdekesség történt a mai napon, hogy Erika olvasott egy hírt a telefonján, miszerint előző nap egy veszprémi erdőben egy feldühödött kos megölt egy nőt, egy közelben gombászó férfit pedig megsebesített. Na már csak ezt kellett hallanom! Eddig is féltem a vaddisznóktól, de a mai naptól kezdve már a szarvasbikától és a kostól is retteghetek! Szép kilátások! :-)
