Napi hírességek: Grosics, Csokonai, Festetics gróf... és majdnem Monroe! :-)

Reggel fél 7-kor indultunk útra, mert nagyon forró kánikulának néztünk elébe. 35 fokos hőséget jósoltak a meteorológusok a kora délutáni órákra, ezért igyekeztünk még viszonylag hűvösben elindulni. A nap még éppen hogy csak felbukkant a házak mögött, így kellemes időben kezdtük meg a gyaloglást. A közeli szupermarketben vásároltunk ásványvizet és némi élelmiszert és egy padon ülve rögtön megreggeliztünk, hogy erre se legyen gond. 

Mai célállomásunk Keszthely városa volt, de mindenképpen akartunk egy kicsit a természetben is gyalogolni, mert nem szerettük a sok aszfaltburkolatú utat. Elindultunk hát az egyik turistajelzés nyomán felfelé a hegy irányába, amely hamarosan egy erdőbe vezetett. A keskeny, köves és meredek út meglehetősen nehéz terepnek bizonyult így kora reggel, ráadásul megint rettegtem a vaddisznóktól... Eléggé eltávolodtunk már a parttól, de néha a házak között még láttuk a Balatont. Sajnos a jelzések errefelé nem voltak egyértelműek, ezért többször is megálltunk tájékozódni, ilyenkor jó szolgálatot tett a LocusMap applikáció. 

Végre felértünk a város fölé magasodó Mária-szoborhoz, ahol egy kicsit megpihentünk. Megkértem, hogy védelmezzen bennünket az úton. Kérésem nem volt alaptalan, hiszen még ott fent a hegy tetején is találtunk friss vaddisznónyomokat! Jó, jó, tudom, hogy ők vannak az erdőben otthon és mi vagyunk a betolakodók, de akkor is, miért pont arra mászkálnak mindig amerre mi gyalogolunk?!

Továbbindultunk egy még szűkebb ösvényen a következő hegy irányába. Szerencsére hamarosan sudár fák között folytathattuk utunkat, amit azért szerettem, mert itt legalább beláttam a környező terepet, ez is valami. Először völgybe le, majd ismét hegyre fel kapaszkodtunk és rögtön bele is botlottunk a Keresztút rövid leírásába, majd a stációkat ábrázoló képek mentén haladtunk tovább. Megpróbáltam lefotózni az egyes stációkat, de a plexi védőréteg annyira tükröződött, hogy nem tudtam jó minőségű fotókat készíteni. 

Hamarosan felértünk a Fénykereszthez, amely egyébként már Gyenesdiás közigazgatási területéhez tartozott.  A Mária-szobor és a Fénykereszt között mindössze 1 km hosszú a légvonalban mért távolság, csak ugyebár két külön hegyről van szó, föl-le-föl-le. Azon tűnődtünk, hogy vajon milyen messziről lehet látni az éjszakai sötétségben a Fénykereszt kivilágított pontjait, mindenesetre elhatároztuk, hogy majd esténként errefelé fürkészünk a tekintetünkkel és megpróbáljuk felfedezni akár a túlpartról is a körvonalait. Mondanom sem kell, hogy itt is voltak vaddisznónyomok...

A Fénykereszt mellől csodálatos kilátás nyílt a környező településekre és persze a Balatonra, sőt, magunk előtt láthattuk Keszthelyt is, ahová a mai napon terveztünk elsétálni.

Fél 9 sem volt még, de az idő egyre melegebbé vált. Annak ellenére, hogy az erdő nagyon szép volt és adott némi árnyékot, alig vártam, hogy lakott településre érjünk az ismert okok miatt... :-) Végre lejutottunk a hegyről, addigra már nagyon meleg volt, teljesen kitikkadtunk. Egy útmenti kávézó éppen akkor nyitott, oda bevágódtunk és egy kicsit megpihentünk az árnyas teraszon, majd indultunk tovább. Egy többágú körforgalomnál balra hagytuk el a főútként funkcionáló Kossuth Lajos utcát és tértünk rá a Balatoni utcára. Néhány száz méterrel később a gyenesdiási Kinizsi SK sportpálya előtt haladtunk el, ahol két mellszobor áll a bejárat két szélén. Az egyik Szabó Ferencnek, a sport klub egykori edzőjének és elnökének állít emléket (róla nem igazán hallottam eddig), de a másik szobor biztosan sokaknak ismerős lesz, hiszen nem mást, mint Grosics Gyulát, az aranycsapat kapusát ábrázolja! 

A sportpálya után szerencsére még sokáig tudtunk füves talajon gyalogolni az aszfaltút mentén, aztán lassacskán egyre több kertes ház mellett, lakott településen folytattuk utunkat, beértünk Keszthelyre. Tombolt a kánikula, ki voltunk száradva, a szállás elfoglalásához még túl korán volt, így az első utunkba került étterem teraszán helyet foglaltunk és megebédeltünk. Itt nagyon jót nevettünk saját elcsigázott látványunkon... Az történt ugyanis, hogy az étlap Marilyn Monroe dizájnnal készült és miközben azt lapozgattuk, lefotóztam az asztal alatti látványt, vagyis a túracipőtől, szandáltól megszabadított enyhén viseletes lábainkat. Erre Erika felidézte Szandi régi számát, miszerint "... ez majdnem Monroe..." Hát ezen nagyon jókat vihogtunk, mert minden voltunk, csak "majdnem Monroe" nem! :-)

1 óra körül értünk a keszthelyi Helikon parkba, ahol éppen előttünk locsolhatták fel a sétányt, amitől olyan fojtogató párás lett a levegő, hogy alig tudtuk elviselni a gőzkatlant. A parkban még elidőztünk egy kicsit, majd megkerestük a szállásunkat.

A rekkenő hőségben nem volt kedvünk kimozdulni a városba. Szerencsére egy tágas, kétszobás házrészt kaptunk, ahol még mosógép is a rendelkezésünkre állt, így kimostuk az összes cuccunkat, ami a délutáni 34 fokos melegben hipp-hopp meg is száradt az udvaron. Addig pihentünk egy kicsit a hűvös szobában, majd 5 óra körül - amikor már enyhült a hőség - elindultunk felfedezni Keszthelyt. Elsétáltunk a Festetics Kastélyhoz, melynek először a külső homlokzatát vettük szemügyre. A nap éppen akkor ereszkedett alá a kastély tetőszerkezete mögött, érdekes fényjátékot és hosszú árnyékokat kölcsönözve a kastélyon kívül rekedt világnak. Mi viszont kíváncsiak voltunk a belső kertre is, ezért a főkapun belépve - és elhaladva egy igencsak szemrevaló süteményes kínálat mellett - hamarosan belül találtuk magunkat.

A belső homlokzatot verőfényes napfény világította meg, mintha csak egy másik világba csöppentünk volna. A szépen gondozott kastélypark fái azonban már itt is hosszú árnyékokat vetettek az épület falára.

Az előkerttől kicsit beljebb haladva a belső kertben tüneményes tavacskák enyhítették a nyárvégi nap forróságát.

Nemcsak a szemünknek esett jól a víz látványa, hanem láthatóan a halak is élvezték a lubickolást.

A kerti tó víztükre teljesen sima, nyugodt volt, a víz felszínén tavirózsák ringatóztak és csak néha csobbant egyet-egyet valamelyik oxigénre vágyó hal. Ahhoz képest, hogy szombaton jártunk ott, alig néhány turista lézengett a parkban, de mi ennek örültünk. Biztosan a Covid-19 járvány miatt voltak kevesebben, de az is lehet, hogy sokan már az iskolakezdésre készülődtek.

Elsétáltunk az Ybl Miklós által tervezett egykori lovarda épületéhez, ahol ma már kocsimúzeum található. Az épület előtti 48-as lovashuszár szobra megigézte Erikát és rögtön egy kis mű kockacukorral vagy valami abrakkal kedveskedett a pacinak. :-)

A parkban lévő fák pedig engem ejtettek rabul oly annyira, hogy egészen megszédültem tőlük! Magam sem értem, hogyan sikerült az első fotót úgy elkészíteni, hogy az összes fa egymás felé borul, pedig ez még csak a kezdet volt! Ezután a fák lombkoronáit fotóztam alulnézetből, miközben tényleg szédelegtem a szokatlan perspektíva miatt. 

A kastélyparkban Csokonai Vitéz Mihály szobrát is megfigyelhettük. Őszintén szólva, ha nem lett volna a neve belevésve a kőtalapzatba, nem ismertem volna fel.

Egy oroszlános kút és egy oszlopfőkhöz hasonló kőasztal és két ülőalkalmatosság is lencsevégre került, mint ahogy az egyszerű fehér kerti padok is. Utóbbiakat nagyon meg kell ám becsülni, mert ilyenekből sajnos kevés volt eddigi utunk során, pedig mit nem adtunk volna ezekért néhányszor!

A Festetics Kastélyt magunk mögött hagyva egy kicsit sétáltunk még a városban, majd ellátogattunk a Fő térre, ahol a jelenlegi Vajda János Gimnázium épülete és a vele egybeépített Magyarok Nagyasszonya-templom állt.

Nem is Erika lett volna, ha nem vágódott volna azonnal Gróf Festetics György urasága mellé egy-két fotó erejéig! A végén már nagyon jóban voltak egymással! :-)

Innentől még egy csomót kellett gyalogolnunk, mire végül egy normális éttermet sikerült találnunk. A kitartás azonban meghozta az eredményt, mert nagyon finom vacsorát sikerült rendelnünk egy kellemes, csendes helyen, amire szükségünk is volt, mert másnap nagy út állt előttünk! Legalábbis magunkhoz képest! :-)