Mai állatsereglet: kígyó, pillangó, őzike, marhák, lovak és nulla vaddisznó, na meg a jól ismert Galicia feeling. :-)

Reggel 7-kor indultunk és az első utunk a közeli Coop boltba vezetett, ahol ásványvizet és reggelit vettünk. Az út melletti padnál szétöntöttük a vizet a másfél literes üvegekből kisebb palackokba, így a hátizsák két oldalán jobban eloszlott a súly. Mindig így csináltuk, ez már a bejáratott rutin része volt. A reggelit is elcsomagoltuk, még nem voltunk éhesek, így majdnem 2 kilóval lett nehezebb a cipelni való súly. 

Úgy döntöttünk, hogy a mai napon ismét eltávolodunk a parttól és inkább a természetben folytatjuk utunkat, mintsem az aszfaltos bicikliúton. Északnyugat irányban hagytuk magunk mögött Zánkát, majd eleinte a sárga turistajelzés mentén haladtunk a szőlőhegyek felé, de később elhagytuk és lekanyarodtunk balra, követve az országút vonalát. Szerencsére a műúttól néhány méterre párhuzamosan egy két keréknyomnyi mezőgazdasági földút is vezetett, ezen gyalogoltunk tovább és ezt a talajt szerette a lábunk is. A hegyestűi elágazás előtt becsatlakozott utunkba a Mária-út és a Via Pannonia zarándokutak egy rövid szakasza is. Itt a táblánál elfordultunk a nyíl irányába, de nem mentünk fel Hegyestűre, hanem csak az útszéli buszmegállóig, ahol  a padon megreggeliztünk.

A buszmegállót elhagyva a főút mentén folytattuk utunkat, majd 300 méter múlva balra lefordultunk a kék turistajelzés mentén. Az előző napi felhőknek már nyomát sem leltük, újra melegedett az idő, a talaj úgy kiszáradt, mintha hetek óta nem esett volna az eső. Szokás szerint Erika ment elöl, amikor tőle kb. 20-30 méterre lemaradva egy siklót (vagy kígyót?) vettem észre az út porában. Végre egy állat, amitől nem félek! Szerencsére Erika nem vette észre, mert ő meg a lábatlan jószágoktól irtózik, csak hogy meg legyen az egyensúly. :-) Óvatosan lehajoltam a siklóhoz hogy lefotózzam, de nem tetszett neki nagyon az ötlet, mert jól faképnél hagyott és besiklott az út széli növények közé. Azért a hátsó fertályát még lekaptam. :-)

Hosszú gyaloglás várt ránk ezen az úton, ahol erdős szakaszok és világos rétek váltogatták egymást. Nagyon hangulatos, szép természeti környezetben bandukoltunk, de én mindig nagyön megörültem, amikor kiértünk a világos mezőkre, hiszen az erdős részeken még most is ugyanúgy féltem a vaddisznóktól. Minden zajra összerezzentem, nem is nagyon mertem lemaradni Erikától. Egyszer csak - nagyjából 50 méterrel előttünk - egy jól megtermett világosbarna jószág tűnt fel, ahogy keresztben áthaladt az úton. Nem sietett, nem szökellt, hanem lépegetett. Az út közepén megállt, felénk fordult, gondolt valamit magában rólunk (valami ilyesmit, hogy mit keres itt ez a két őrült nőszemély), aztán méltóságteljesen továbbvonult egyenesen az erdő mélyébe. Erika, Erika, láttad?! - szóltam izgatottan előre, de ő pont nem vette észre az állatot, pedig én láttam, ott volt, teljesen életnagyságban. A mozgásából és a termetéből ítélve valószínűleg őz lehetett és talán éppen ezért nem is féltem tőle, de azért kicsit szaporábban vert a szívem.

Végre kiértünk az erdőből, amikor Erika megszólalt, hogy Galicia szagot érez. :-) Aki járt már az El Camino valamelyik útján, az valószínűleg Galiciában is megfordult, hiszen Santiago de Compostela, a zarándokok úti célja is Galiciában található. Nos, ez a spanyol autonóm régió nemcsak arról nevezetes, hogy az óceáni éghajlata miatt gyakran esik az eső és emiatt buja zöld természet jellemzi, hanem a tradicionális marhatenyésztés miatt átható trágyaszag lengi körül bármerre is járunk. Ez a kellemes "illat" hozta vissza a camino feelinget, amikor találkoztunk a Balaton-felvidéki bocikkal. :-)

Kővágóörs előtt egy nagyon szép fenyőerdő mellett gyalogoltunk. Nemcsak azért tetszett, mert önmagában is szép volt, hanem azért is, mert a szabályos sorokban ültetett sudár fák között teljesen átlátható volt a tér, így a  hirtelen vaddisznótámadásnak kicsi volt az esélye. :-)

11 óra körül értünk be Kővágóörsre, addigra már jól elfáradtunk és lassan megszokottá vált, hogy egy buszmegállóban pihentük ki a fáradalmainkat. Mentünk volna egy helyi kiskocsmába vagy kávézóba is, ahol szomjunkat csillapíthattuk volna, de hát errefelé minden csak délben nyitott ki. Jó esetben. Hiába, távol is voltunk a Balatontól, de legfőképp elmúlt már augusztus 20. és a négynapos hosszú hétvége, tehát a Balaton környékén megállt az élet. 

Ahogy ott ücsörögtünk, hirtelen ütemes kopogásra lettünk figyelmesek, majd hamarosan feltűnt az úton a zajforrás is néhány ló és lovasa személyében. Lassan végigvonultak Kővágóörs utcáin, mi meg föltápászkodtunk, mert a fából készült buszmegállóban megrekedt a hőség és felforrt az agyvizünk.

Nem sokkal jutottunk előbbre, csupán 500 métert mentünk, mert az Ady Endre és Petőfi Sándor utca kereszteződésében egy sokkal jobb pihenőhelyre leltünk, ahol még a levegő is járt. Különböző világháborús emlékművek és kopjafák között egy hatalmas malomkövet is találtunk, amely 45 fokos szögben döntve szinte kínálta magát Erikának, hogy elterüljön rajta és játszadozzon vele egy kicsikét. :-) Egyébként tudtátok, hogy Kővágóörsön Cseh Tamás utca is van a Kossuth-díjas előadóművész tiszteletére?

Már jócskán elmúlt dél, amikor újra útra keltünk, de annyi büszkeség szorult belénk, hogy akkor már csak azért sem kerestük fel a helyi kocsmát, hanem elindultunk Révfülöp irányába a part felé. Másfél órás gyaloglás után végre felbukkant a Balaton víztükre is, amely előrevetítette, hogy már nincs messze a célunk.

Fél 3 körül értünk Révfülöpre, ahol elhaladtunk az evangélikus templom mellett, majd lesétáltunk a partra, ahol egy-egy friss lángossal és meggysörrel jutalmaztuk magunkat.

Ezek után már nem volt erőnk sem kedvünk további 8 kilométert gyalogolni, így az első busszal átdöcögtünk Ábrahámhegyre, ahol aznapi szállásunkat lefoglaltuk. Itt egy nagyon érdekes szituba kerültünk, mert a vendéglátónk közölte velünk, hogy csak mi vagyunk aznap vendégek, neki viszont este fel kell utaznia Budapestre, szóval ránk hagyná az egész fogadót, de ne aggódjunk, nyugodtan kérjünk még vacsorát, ő majd elkészíti és csak utána fog elindulni. Így is történt, lepakoltunk a szobánkban, zuhanyoztunk és lementünk vacsorázni. Igen ám, de én a lángos után már egyáltalán nem voltam éhes, csak egy paradicsomlevest kértem, de azt sem tudtam megenni és szégyenszemre még a fagyit is otthagytam. A lenti képen a panzió, amely teljesen a fennhatóságuk alá került, legalábbis egy éjszakára. :-)