Eljött az utolsó gyaloglós napunk, megérkeztünk Salamancába. Eddig terveztük, félútig jutottunk, majd valamikor folytatjuk, de nagyon élveztük! :-) Adiós 

Reggel fél 7-re állítottam be a telefonomat. Már magamtól ébredeztem, de még félálomban lehettem, amikor halkan, de folyamatosan hallottam valahol a távolból egy telefon ébresztőjének búgását. Azt gondoltam, hogy a szomszéd szobából a francia házaspáré, akik valamiért nem nyomták ki a telefont. Mérgelődtem is magamban, hogy mi a francért nem képesek leállítani azt a rohadt ébresztőt, amikor én még szeretnék aludni. Már legalább negyedórája rezgett, búgott folyamatosan, én meg egyre bosszúsabb lettem...

Hideg, aszfalt és még mindig nincs ATM, de van megoldás: hitelben fogyasztunk! :-)

Szobatársaink ismerték helyzetünket - vagyis azt, hogy gyakorlatilag elfogyott a készpénzünk és bankkártyáinkkal ezen a környéken semmire sem mentünk - szóval  nagyon rendes volt tőlük, hogy hagytak a konyhában kenyeret, vajat és lekvárt, így meg tudtunk reggelizni. A német zarándoknő még kávét is főzött nekünk, tehát semmiből nem szenvedtünk hiányt. Igaz, lapult még néhány Cerbona szelet a hátizsákunkban, de azt eltettük vésztartaléknak, ha az úton esetleg megéheznénk. Állítólag a következő településen sem lesz ATM, tehát szükségünk volt minden falat ennivalóra... 

Mit tegyen a zarándok, amikor elfogyott a pénze?  

Reggel fél 8-ra összepakoltunk és átmentünk reggelizni az étkező helyiségbe. Nagyon bőséges reggelit készítettek nekünk a szorgos hospitalerók. Egyenként csomagolt chorizós kifli, dupla csiga formájú süti, muffin, croissant, apró csoki bon-bon, kávé, tea, szóval minden volt, amit egy zarándok kívánhat. Reggeli után desszertként bevettem egy Voltaren tablettát, hogy egyáltalán le tudjam sétálni a mára tervezett 18 kilométert. Elbúcsúztam Manolitótól és elindultunk. 

A rövid etap ellenére nem várt nehézségek adódtak, de mint általában minden a Caminón, ez is megoldódott.

Előző este szóltak a bárban, hogy reggel nem lesznek nyitva, így az albergue teraszán reggeliztünk. Ettünk egy kis péksütit, meg amiket találtunk előző napról, mert úgy gondoltuk, hogy majd az első faluban megállunk és keresünk valami helyet. Nagyon hideg volt a reggel, a rövid túranadrágomban kimondottan csípősnek éreztem a levegőt, de Rózsa is fázott. 

Tehenek minden színben, csülökbőrke, vízen járás és sok-sok VIDEÓÓÓ! 

A donativós szálláson kiderült, hogy még reggelit is készített nekünk az új hospitalero. Mindent megtett, hogy a kedvünkben járjon, nagyon lelkesen látta el a feladatát. Reggeli után közös fotózkodás következett, majd kaptunk egy kedves kis jelvényt ajándékba. Elköszöntünk a hospitalerótól és fél 9-kor elindultunk. 

A mai nap a régi és az új, valamint a búcsúzás jegyében telt. Csak néhány dolog volt állandó: az N-630-as, na meg a sár és vízátfolyás.

Az alberguében előző este befizettünk reggelire fejenként 2 eurót, amiért nagyon gusztusos kis csomagot kaptunk. Egy-egy műanyag dobozban felcímkézve várt a reggelink: két szelet kenyér, keksz, édes péksüti, vaj, lekvár, kávé és egy kis doboz gyümölcslé. Jól bereggeliztünk, de a sütit, kekszet és őszilét eltettük későbbre. Elindultunk. Hamar kiértünk a városból, ám sajnos gyorsan kiderült, hogy a mai etapunk sokáig az országút mellett halad. Igen, megint az N-630-as... 

Szép dehesa, sok vízátfolyás, patakon való átkelés, majd római kori emlékek és a négypilléres Cáparra, mint igazodási pont kapott fontos szerepet.

Reggel átmentünk a szomszédos bárba kávézni és reggelizni, ahol néhány új arcot is láttunk. Akikkel eddig jöttünk, már egy picit előrébb járnak, de ki tudja, talán még látjuk a kis csapatunkat. Mindenesetre a két német nőci a mi ritmusunkban haladt, mert velük szinte minden nap találkoztunk. Negyed 9-kor kezdtük meg a gyaloglást. A városból elég hamar kiértünk, azt hittem, hogy sokkal nagyobb település Carcaboso, de nem. 

Monoton országúti gyaloglás, robusztus városfal, római híd, gólyafészek nélküli kőkereszt. Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan.

Reggel összepakoltunk és lementünk a camping bárjába reggelizni. Nacho adott egy névjegykártyát, hogy ha bármi gond lenne az úton, akkor nyugodtan hívjam fel. Megköszöntem és a biztonság tudatában elindultunk. Ma már nem volt olyan hideg a reggel, mint az elmúlt napokban, de azért még mindig a hosszú túranadrágot vettem fel. 

Egy kihívásokkal teli, de csodálatos nap! Hideg-meleg, kapunyitogatás, borulás, eltévedés, visszafordulás, volt itt minden, de mégis jó volt! 

Reggel összepakoltunk és elindultunk megkeresni a churreríát hogy megreggelizzünk, de nem találtuk meg. Logikusan a "churrería" felirat felé mentünk, de hiába, a kihalt utcákon semmilyen életjelet nem láttunk. Alig mozogtak még a koromsötét városban, rajtunk kívül egy lélek sem járt arra. Egyszer csak egy autó gördült lefelé a templom irányából, amit persze rögtön leintettem, hogy informálódjak. Szerencsére éppen annak az étteremnek a picére ült benne, ahol este ücsörögtünk. Megismert bennünket és most is ugyanolyan kedves volt hozzánk, mint előzőleg, majd készségesen elirányított bennünket a közeli Avenida kávézóba, ahol megreggeliztünk és ittunk egy jó kávét. Mire kiléptünk a bárból, már kivilágosodott. A város szélén ismét belebotlottunk egy újabb zárva lévő churreríába, de ekkor ez már nem zavart bennünket. 

Szikrázó napsütés, szép tájak, víztározó, viadukt és egy nevenincs rácsos szerkezet.

Már előző nap is azon törtük a fejünket, hogyan fogjuk megoldani a mai etapot? Azon túl, hogy a térkép szerinti 33 km már önmagában is túl hosszú távolságnak tűnt, semmilyen lakott település nem lesz útközben. Igaz, hogy 22 km környékén lesz majd egy albergue az Embalse de Alcántara víztározónál, de azt egy jó ideje bezárták, tehát olyan mintha nem is lenne. Nemcsak mi tanakodtunk a megoldáson, hanem több zarándok is, köztük a két spanyol nőci, Merci és Helena  is, akik előző este előrukkoltak egy ötlettel.