Váratlan találkozásom egy vadállattal csak néhány másodpercig rémisztett meg, de a délutáni kihívás sokkal nagyobb adrenalin fröccsöt jelentett, hiába készültem rá...
Reggel 6:45-kor keltem és rögtön kimentem a fürdőbe, hogy a két motoros srác tudjon még aludni. Amikor visszamentem a szobába, már ők is felkeltek, így szép nyugodtan összepakoltam a cuccaimat és elbúcsúztam tőlük. Fél 8-kor léptem ki az albergue kapuján, akkor még éppen csak világosodott. Még égtek az utcalámpák, amikor elsétáltam a bár előtt. Jól sejtettem, nem volt még nyitva, de ez nem okozott problémát, hiszen volt vizem és valamennyi ennivalóm is, ezekkel kibírom az első lakott településig, Sangüesáig, ami innen "csak" 10,6 km távolságra található.
Az utcakövek még vizesen csillogtak az előző napi kiadós záporoktól, de szerencsére reggel már nem esett az eső. A nyilak hamar elvezettek a picike Undués de Lerda határához, ahol jó nagy sárga nyíl mutatta az irányt Sangüesa felé. A széles gyalogút nem tartott sokáig, hamarosan leszűkült az út egy szűk lépésnyi nyomvonalra. A hepehupás, köves ösvény rettentően csúszott a tegnapi eső miatt! Nem volt elég, hogy szúrós aljnövényzet bökdösött mindkét oldalról, de ráadásul csurom vizesen csapkodták a lábam szárát, alig vártam, hogy leérjek a hegyről.
Alig félórányi gyaloglás után már vízszintes terepen folytattam utamat. Itt már széles földutakon jártam, de néhol az esővíz összegyűlt és hatalmas tócsákból képzett akadályokat előttem.
Fél 9-kor elérkeztem egy országúthoz, majd az úton átkelve egy nagy táblát találtam térképpel és némi eligazító szöveggel. Egy döntési helyzet elé kerültem, hiszen két út állt előttem. Balra a földúton át a Gronze által ismertetett útvonal, mely lejtős, lankás, fizikailag semmilyen kihívást nem jelent még nekem sem. Az országúton előre pedig egy másik út, mint később kiderült, az eredeti Camino Aragonés útvonala állt előttem (bár akkor azt még nem tudtam), amely ugyan 2 km-rel hosszabb, de a leírás szerint szebb és még egy kastélyt is érint. Sajnos a mapy.cz applikáció most nem volt segítségemre, mert mindkét irányban járható és jelzett utat jelölt, szóval nekem kellett választanom, másra nem számíthattam. Végül úgy döntöttem, hogy jófej leszek és bevállalom a hosszabb utat, nehogy mindig csak a könnyebb megoldást válasszam. Akkor még nem tudtam, hogy milyen kalandban lesz részem és a lejtős terep helyett bizony egy jó kis hegyet is bevállaltam, az egyebekről nem is beszélve...
Elindultam hát az aszfaltúton egyenesen előre, szerencsére forgalom egyáltalán nem volt arrafelé. Azt is tudtam, hogy sem előttem, sem mögöttem jó pár óráig nem lehet senki, hiszen Undués de Lerdában egyedül én szálltam meg gyalogos zarándokként. Cseles volt az aszfaltút, mert alig 500 métert mentem rajta, utána mintha egy vonallal elvágták volna keresztben és onnan már földútként töltötte be szerepét. Ha netán valaki erre autózott volna, az biztosan nagyon meglepődött volna, de ez a veszély nem fenyegetett. Később kiderítettem, hogy azért volt ez az éles váltás, mert éppen a vágásnál volt Aragónia és Navarra tartományok határa és az aszfaltburkolatot csak az aragóniai részig valósították meg. A navarrai provincia majd később áll neki - gondolom én. A táj egyébként csodaszép volt errefelé! A jól belátható völgyekben még megült a pára és a puha felhőpaplan csak ímmel-ámmal emelkedett a magasba a bágyadt napsugár simogatására.
Háromnegyed órányi gyaloglás után elérkeztem egy körforgalomhoz, amely valamilyen település közelségét engedte feltételezni. Na ez jó jel, itt a faluban majd biztosan lesz egy bár és tudok inni egy kávét meg reggelizni is talán. Legalábbis ebben bíztam, aztán persze nem volt semmi. Az útjelző táblák egy jezsuita központot és misszionáriusokat jeleztek Javier település elején, de amikor átsétáltam a falun, semmilyen nyitva lévő boltot vagy bárt nem láttam.
Negyed óra alatt átsétáltam az amúgy szép kis településen, majd elhaladtam a jezsuita központ előtt, ahol már embereket is láttam mozgolódni. A kolostornál egy őr sétált és nem engedte meg, hogy fotózzak, ezért továbbmentem, majd megpillantottam egy épületet, amely előtt többen gyülekeztek, így arrafelé vettem az irányt. Egy hotel előtt állttam, ahol a kerthelyiség ugyan teljesen üres volt még, de bent már mozgolódást láttam, ezért úgy gondoltam, hogy megkérdezem, vajon lehet-e itt kávézni? Nagyon készségesek voltak, elirányítottak a szálloda belsejébe a bárhoz és egyáltalán nem éreztették velem, hogy nem kívánatos vendég lennék az elegáns környezetben. Így történt meg, hogy hátizsákos zarándokként vonultam be a környék legjobb szállodájába túracipővel és túrabottal. A bárban is nagyon kedvesen fogadtak, kértem egy café con lechét és megettem hozzá a napok óta cipelt maradék croissantjaimat. Nem volt gond, hogy nem az ott árult drága croissant kértem, hanem a kilapult sajátomat, megengedték ezt is. Persze használhattam a márványburkolatú mosdót is, melyet csak azért nem fotóztam le, mert éppen akkor bejött egy másik hölgy vendég is. Szóval teljesen otthonosan éreztem magam a hotelben, nagyon hálás vagyok nekik érte!
Amikor kiléptem az épületből, észrevettem egy kb. 15 fős idős emberekből álló csoportot, akik picike hátizsákokkal és túrabotokkal felfegyverkezve éppen induláshoz készülődtek. Némelyikük hátizsákján a zarándokok jelképe, a fésű kagyló díszelgett. Csodálkoztam is, de végül rájöttem, hogy ők annyira idősek voltak, hogy nyilván csak csoportosan, vezetett zarándoklatként mertek nekivágni az útnak. Aztán mégsem arra indultak amerre én, ők balra mentek, én meg először elsétáltam a kastélyhoz....
...majd pár lépéssel arrébb a Szent Ferenc Bazilikát csodáltam meg kívülről.
Ezután (ha háttal állunk a bazilikának) a jobbra eső keskeny gyalogösvényen indultam tovább, szóval még véletlenül sem arra, amerre a nyugdíjasok mentek. Azt gondoltam, hogy ők biztosan csak kirándulók, meg valamiféle könnyített túraútvonalon sétálgatnak, eszembe sem jutott, hogy ők is éppen a Camino Aragonést járják. Főleg azért mentem arra, mert egyébként sárga jelzést is találtam és a mapy.cz appom is errefelé jelezte az irányt, tehát tulajdonképpen én mentem jó irányba, csak akkor még nem tudtam mi vár rám. Nyilván a nyugdíjasok vezetője igen, nem véletlen, hogy másfelé vezette a csoportot.
A bazilikától a kis ösvény rávezetett egy aszfaltútra, melyen csak 200 métert kellett gyalogolni és ismét a természet felé mutatott a jelzés. Na itt azért elbizonytalanodtam, mert már nem a megszokott kitaposott ösvények mentén kellett haladni, hanem logikátlannak tűnő, bizonytalan nyomvonalú, kövekkel dúsan megáldott hegyi utakon. A lenti első képen látható dombocskát sem jobbról kellett megkerülni, ahol szélesebb út látható, hanem balról, amerre a táblák is mutatták.
Kicsit feljebb érve már szép kilátás nyílt a környező tájra, ahogy visszatekintettem és onnan még az Aragón folyót is láthattam. A nap egyre jobban tűzött, a távoli felhők pedig nem védelmeztek sugaraitól, miközben az út egyre csak feljebb vezetett. Nyögvenyelősen haladtam felfelé és gyakran kellett néznem az appot is, mert sokszor nehezen lehetett megállapítani, hogy merrefelé van az út maga. Erre nem voltak fák, hanem hol sűrűbben, hol ritkábban, de mindenfelé szúrós bokrok és bozótok jelentették a természet zöld flóráját. Néhol láttam többnapos lábnyomokat is, ahol az esőzések miatt pár napja még sár lehetett. Mivel ez már a 7. gyaloglós napom volt, ezért addigra már olyan lettem, mint egy indián. Jól tudtam a lábnyomokból olvasni, hiszen egy hete csak tócsákat és saras utakon hagyott lábnyomokat kerülgettem, így azt is meg tudtam állapítani, hogy errefelé napok óta nem járt senki, tehát az itteni nyomok több naposak lehettek.
Nyilván a többség Undués de Lerda után az országútnál a Gronze szerinti rövidebb és lejtős utat választotta. Az amatőrök.. Ha-ha-ha! :-) Egy idő után azért már szerettem volna valami emberi jelre bukkanni, miközben az út még mindig felfelé vezetett. Ó, hogy miért nem mentem én is a jó kis lankás úton?! Már régen Sangüésában lennék! Hát innen már nincs visszaút, muszáj menni előre. Előre, sohase hátra - ahogy Cseh Tamás is énekelte. Ezt a dalt dudorásztam magamban éppen, amikor egy pillanat tört része alatt történt életem első találkozása közvetlen közelről egy vadállattal! Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot! Amint baktattam felfelé a hegyen, balra tőlem az egyik bokor felől egy robajt hallottam. Azonnal odanéztem és akkor megláttam ŐT, a vadat! Szerencsére nem vaddisznó volt, akkor biztosan elájultam volna! Egy prérifarkas-róka-sakál-szerű állat ugrott elő a bokorból, de nem támadt nekem, hanem velem párhuzamosan laposan szökkent nagyjából 3-4 métert előre. Én meg persze azonnal szökkentem tőle jobbra, minél messzebbre. Közben hangosan jajveszékeltem, hogy "jaj, jaj, jaj, nagyon megijedtem!" meg ilyesmiket, erről Erika tudna mesélni....:-) Megtehettem hangosan, úgysem járt arra senki, leginkább csak magamnak jajjogtam, meg hát ösztönből. Éreztem, ahogyan a vér a fejemből lesuhant a lábaimba, de közben egyből beugrott, hogy most nem ájulhatok el, mert itt nincs senki, aki megmentene, szóval muszáj voltam észnél lenni és a lehető leggyorsabban elhagyni a helyszínt.
Na innen úgy iparkodtam felfelé, mint még sohasem! Közben énekeltem (baromi hamisan, de nem érdekelt), időnként csattogtam a túrabotjaimmal, mert úgy tanították, hogy ilyen helyzetben hangoskodni kell. Nem tudom, hogy mit akart az a kis dög, rám akart csak ijeszteni vagy meg akart enni, de túl nagy falat voltam neki, vagy talán éppen vadászott és azt a pillanatot lestem el, fogalmam sincs, de a frászt hozta rám. Közepes testalkata volt, hosszú orra, olyasmi, mint a rókának, de nem róka volt, mert a színe inkább szürkés. Persze nem tudtam lefotózni, eszembe sem jutott, örültem, hogy el tudtam menekülni onnan, nemhogy még fotózzak is. Ahogyan előre vetődött, olyan hang jött felőle, mintha egy bádoglemezről ugrana le valami, vagy arra ugrana rá, gondolom a kiguruló kövek miatt. Elég ijesztő volt a helyzet, legalábbis nekem.
Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam és végül felértem valami hegycsúcsra, na ott csináltam egy fényképet, de már iszkoltam is el onnan, mert arrafelé még sűrűbb volt a növényzet és nem kívántam egy újabb vadállattal való találkozást. Továbbindultam, majd hamarosan újra ritkult a növényzet és már lefelé vezetett az út. Ekkor megpillantottam egy széles földutat a távolban és pár perc múlva már teljes biztonságban éreztem magam. Később utolértem a nyugdíjas csoportot is, sőt, el is hagytam őket! Na, ilyen is ritkán fordul elő velem, hogy valakit megelőzzek... :-) Egyébként visszanézve a fotóimon rögzített időpontokat, a bazilikától a földútig mindössze 1 óra és 20 perc telt el, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt!
Fél 1-kor érkeztem meg Sangüesa határához. A városból nem sokat láttam, éppen csak áthaladtam rajta, hiszen még hosszú út állt előttem - újabb kalandokkal... Előző este itt kellett volna megszállnom az 5 eurós municipal alberguében, de az eső miatt előbb álltam meg, szóval most be kell hoznom a lemaradásomat, hogy időben megérkezzek majd a repülőmhöz, de az még odébb van. A főutcán az egyik boltban vettem még vizet és már suhantam is tovább, nem ültem le sehol.
Hamar átsétáltam a város főutcáján, nem is láttam, hogy hol van az albergue, de most már nem is érdekes, hiszen már nem akartam itt megszállni. Megálltam még egy kicsit a templomnál, majd átmentem az immár terebélyesre duzzadt Aragón folyó feletti hídon.
A híd végénél jobbra fordultam és megláttam egy padot, ott leültem kicsit, mert már nagyon fáradt voltam. Sokat kivett belőlem a hegy és a vadállattal való találkozás... túl sokat azonban nem időzhettem, mert még nagyjából 15 km várt rám. És vajon hova igyekeztem ennyire? Nos, három opció állt előttem. Az első, hogy maradok Sangüesában, az nem játszott, mert tartani akartam magam az eredeti ütemtervemhez a már megvett repülőjegyem miatt. A második lehetőség, hogy az eredeti Camino Aragon útvonalon elmegyek a következő településig, de az innen 27 km és nagy hegyeket is meg kell mászni közben, szóval az szintén nem az én utam. Maradt hát egy harmadik lehetőség, egy alternatív útvonal Lumbier felé, ami innen "csupán" 15 km, ellenben egy izgalmas szurdokon keresztül vezet, de erről majd pár sorral lejjebb. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy Lumbierben nincs albergue, hanem csak hotel, ahova viszont nem sikerült foglalnom, mert nem vették fel a telefont. Na mindegy, lesz ami lesz, elindulok, persze azért a fejemben már ott volt a B és C terv is. Néhány kilométeren keresztül az országút mellett gyalogoltam és ezen az úton már forgalom is zajlott, tehát időnként nagyon kellett figyelnem. A fotókon persze pont nem látszik... :-)
Végre elérkeztem Liédena településhez és átsétáltam az Irati folyó feletti hídon. Innen már barátságosabb úton mentem tovább, ugyanakkor szemben a hatalmas hegyormok felett komor felhők gyülekeztek. Érdemes jól megnézni a nagy hegyvonulatot, mert mögötte van Lumbier, aznapi célállomásom! Aggodalomra azonban semmi ok, nem kellett a hegyet megmásznom, hanem egy gyalogos alagúton lehetett átmenni a hegy gyomrán keresztül. Hogy én mire nem adom a fejem?! Féltem is tőle rendesen! Mint rendesen... :-)
A híd után rögtön balra egy szép kis sétány vezetett a La Foz de Lumbier felé, melyen 10-20 méterenként a környék nevezetességeit mutatták be egy-egy képen. Az egyik táblán megtaláltam azt a várkastélyt is, ahol még alig pár órával ezelőtt jártam. Ezután még 200 métert sétáltam a faluszéli kis utcán,....
...majd széles kőszórásos földúton mentem tovább, mely átvezetett az A-21 autópálya alatt. Innen az eredeti út az autópályával párhuzamosan halad egy darabig, de én kaptam egy tippet Rózsától, hogy a mezőn keresztül le lehet vágni egy nagyobb kanyart, amit szintén elláttak jelzésekkel, ezt most megmutatom részletesen. Szóval, amikor átértem az autópálya alatt, akkor a bal oldalon a szalagkorlátnál megtaláltam a sárga nyilat, mely a mező felé irányított egy szűk, kitaposott ösvényre.
Az ösvény végénél a látóhatáron egy sárga oszlop, rajta egy kis táblácskával jelzi az irányt. Amikor elérkeztem a sárga oszlophoz, egy útelágazást láttam magam előtt. Logikusan nyilván a bal kéz felé eső, két keréknyom szélességű úton folytattam volna a gyaloglást, de NEM arra kell menni, hanem jobbra az ismét leszűkülő, lépésnyi széles ösvényen. Én már résen voltam és figyeltem erre, de magától könnyen balra téved az ember és onnan nem lehet a szurdok felé eljutni. A sasszeműek észrevehetik az ösvény egyik kövére festett sárga jelet, de erre kicsi az esély, azért szólok. Innen már csak el kell sétálni a nagy "Bienvenido.." üdvözlő tábláig és máris becsatlakoztunk a merőlegesen vezető eredeti útra.
Na innentől kezd izgalmassá válni a dolog. Alighogy ráléptem a szurdok felé vezető szélesebb útra, 20-30 méter után egy pihenőpad késztetett megállásra. Nagyon fáradt voltam már, nem is ültem le gyakran a nap során, szóval úgy döntöttem, hogy megérdemlek 10 perc pihenőt. Levettem a hátizsákomat, ittam egy kis vizet, de alig ültem egy pár perce a padon, amikor elkezdett esni az eső. Na ennyit a megérdemelt pihenőmről. Gyorsan kivettem a poncsót a hátizsákból, magamra öltöttem és innentől már nem volt kérdés, hogy továbbindulok, mert ugye mit ücsörögjek az esőben egy megázott padon?
Mentem tehát tovább a sétányon. Szerencsére hamar elállt az eső, de nem mertem levenni a poncsót, mert hátha újra nekiered. Körülöttem hatalmas sziklafalak magasodtak, keselyűk röpködtek és a két nagy hegyomlás között az Irati folyócska csörgedezett. Nagyjából 20 percnyi gyaloglás után elérkeztem ahhoz a ponthoz, amitől tudat alatt egészen idáig rettegtem. Az alagúthoz. Persze egy emberrel sem találkoztam, tehát megint egyedül kellett megoldanom a feladatot, de már nem is tudom mi volt jobb, mert akkor ott már az emberektől is tartottam, annyira zabszemes volt a helyzet. Erről az alagútról és a La Foz de Lumbier szurdokról annyit kell tudni, hogy már tavaly is szemeztem a Camino Aragonés úttal, de amikor megláttam a gyalogos alagutat egy Youtube videón, minden bátorságom elillant és inkább másik útvonalat választottam. Inkább megint elindultam a biztonságosabbnak vélt Francia Úton... :-)
Idén azonban Rózsa már végigment előttem ezen a szurdokon és az alagúton, majd biztatott, hogy próbáljam ki, nem fogok belehalni, ő is túlélte, így hát beadtam a derekam és bevállaltam, de attól még ugyanúgy izgultam. Szóval ott álltam az alagút előtt, ami nagyjából egy szoba magasságú és ha kitárnám a két karomat, akkor talán elérném mindkét irányba az alagút belső felületét. Egy ideig ott toporogtam, aztán beléptem a sötétségbe... Rémület lett rajtam úrrá, de igyekeztem leküzdeni. Az alagút koromsötét volt, nem úgy mint a képeken, amelyeket valószínűleg a telefonom fényerőszabályozó egysége korrigált valamelyest vagy talán vakuztam? Erre már nem is emlékszem, szerintem nem voltam teljesen magamnál akkor... :-) Az volt a tervem, hogy levideózom az egész alagút-beli gyaloglást, de aztán videózás közben nem működött a telefonomon a világítás funkció, így inkább a videóról mondtam le, mintsem a világításról.
Azért itt van egy kezdeti próbálkozás a videó készítéséről.... A pár másodperces videón láthatóval ellentétben a valóságban koromsötét volt, szóval a technika sokkal többet "látott" nálam, én gyakorlatilag semmit.
Hú, ez nem mindennapi élmény volt! Szerencsésen végigsétáltam az alagúton úgy, hogy nem történt semmi bajom, nem találkoztam senkivel és nem faltak fel a vérfarkasok sem! :-) Nagyon lassan lépkedtem, mert a telefonom világítása mellett is csak néhány métert láttam magam előtt, de végül 4,5 perc alatt kijutottam az alagút túlsó végén. Az egész talán 150-200 méter hosszú lehetett, de persze nekem sokkal hosszabbnak tűnt. Mindenesetre nagyon megdicsértem magam, de sokáig nem örömködhettem egy helyben, hiszen még hátra volt egy másik alagút is. Továbbindultam a szurdok széles útján. Bal oldalon már jól láthatóan tűnt elő az Irati folyó, míg a hatalmas sziklatömbök most már az út fölé is benyúltak. Egészen picinek és esendőnek éreztem magam ebben a környezetben és bár nagyon szép természetvédelmi területen jártam, azért engem nagyon nyomasztott ez a vaskos kőtömeg felettem. Negyed órányi gyaloglás után elérkeztem a második alagút bejáratához is.
Itt megint megpróbálkoztam a videózással és szerencsére sikerült is végig felvennem az alagutat, lépjetek hát be velem együtt a sötétségbe...
És íme az alagút visszatekintve a kijárat irányából.
Na, mit szóltok? Tetszett? Ez a második alagút egyébként sokkal rövidebb volt, mint az első, talán 100 méter hosszú lehetett és 3 percig tartott átsétálni rajta, ráadásul itt már kiránduló emberekkel is összefutottam az alagút belsejében! Izgi volt nagyon! :-) Még visszapillantottam a sötétség felé, aztán elindultam Lumbier irányába. Hamarosan a természetvédelmi terület végéhez értem, ahol egy nagy autóparkoló mellett vezetett az út, de csak néhány kocsi parkolt benne. A kőszórásos útról balra kellett fordulni egy mezőn át, majd ismét jobbra és egy hídon átkelve végre elérkeztem Lumbier településre.
A hídtól már csak egyenesen jöttem előre kb. 200 métert és a körforgalomnál végre megpillantottam a Hotel Iru-Bide épületét, mely gyakorlatilag az egyetlen szóba jöhető szállást jelentette a városban. A gond csak az volt, hogy nem rendelkeztem foglalással, így csak reménykedtem, hogy még lesz szabad szobájuk. Szerencsém volt, jó néhány szobakulcs lógott még a recepción, így minden aznapi problémát, akadályt sikeresen leküzdöttem, szóval nagyon büszke voltam magamra! :-) Ráadásul még csak fél 5 felé járt az idő, tehát ahhoz képest, hogy milyen hosszú utat tettem meg és milyen viszontagságos körülmények között, egészen emberi időben sikerült megérkeznem a szállásra. Egyébként a B és C terv az lett volna, hogy ha nincs hely, akkor visszamegyek busszal vagy taxival Sangüesába az 5 eurós alberguébe vagy esetleg Liédenába és másnap ugyanúgy vissza Lumbierbe, majd innen folytatnám a gyaloglást. Szerencsére ezek csak alternatív megoldásként jöttek szóba és nem volt rájuk szükség, mert minden úgy alakult, ahogyan elterveztem. Mert megérdemeltem! :-)
Nagyon elfáradtam. Azt hiszem, hogy egy kicsit túl is hajtottam magam, de hát vitt az adrenalin. Jólesett a fürdés a saját fürdőszobámban és utána még pihentem is egy kicsit a szobámban, de arra már nem volt erőm, hogy bemenjek a városba. Úgy döntöttem, hogy lemegyek a hotel éttermébe vacsorázni. Így is tettem, szinte egyedül birtokoltam az egész helyiséget, hiszen a spanyolok majd csak később keverednek le a saját bioritmusuk szerint. Nagyon finom, különleges ételeket tettek le elém, na meg egy egész üveg vino tintót. Ezt persze nem volt kötelező meginni, nem is állt szándékomban, de tetszett, hogy errefelé nem méricskélték a centilitereket, hanem nagyvonalúan kezelték a dolgot. Azt kell mondjam, hogy a mai nap talán az egyik legizgalmasabb, kalandokban bővelkedő és legemlékezetesebb napom volt a Camino Aragonés eddigi napjai közül!
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)
