A mai nap címszavakban: Mindig csak felfelé, Mária-szobor, birkák, lovak, food-track, kedvenc fotók, kőkereszt, végre lefelé, varacskos disznó. Sikerült! :-)

Alig aludtam az éjjel. Azt gondolná az ember, hogy a kimerültségtől majd hamar elnyom az álom és ez eddig a legtöbbször így is volt, de most nem. Forgolódtam, nyugtalanul vártam, hogy végre álomba merüljek, de valahogy nem sikerült. Furcsa érzések kerítettek hatalmukba, mindenféle gondolatok jártak a fejemben és őszintén szólva egy kicsit meg is ijedtem az egészségi állapotom miatt, mert eddig ilyet még nem tapasztaltam. A szívem hevesen kalapált (vagy csak úgy éreztem) és hiába mondogattam magamban, hogy aludni kell, ki kell pihennem magam holnapra, csak nem jött álom a szememre. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor visszagondoltam az előző napi rosszullétemre, többször lepergett előttem az egész jelenet és mit mondjak, nem volt megnyugtató. Végül valahogy biztosan elnyomott az álom, mert reggel 6-kor a telefonomra ébredtem, de inkább csak felszínesen aludhattam.

Még nem éreztem magam tökéletesen, de az előző napnál már sokkal jobban, tehát szép lassan, komótosan összepakoltam, megmosakodtam és 7 órakor lementem reggelizni. A tegnapi bőséges vacsorához képest most sokkal szerényebb reggelit kaptunk, de nem is tudtam volna többet enni. Így is örültem, hogy legalább valamennyire visszatért az étvágyam és magamhoz tudtam venni egy kis energiát, amire nagy szükségem lesz a mai napon is. A reggeli után lezuttyintottam egy tasak Magnosolvot, felvettem a hátizsákomat, elbúcsúztam a hospitalerától, majd kimentem a hatalmas teraszra, ahonnan a Pireneusok egyik legcsodálatosabb kilátása nyílt. Meg akartam várni a napfelkeltét, de végül nem győztem kivárni azt a húsz percet (mondtam már, hogy kos vagyok és mindent azonnal akarok?) ezért csak a lenti fotókat tudtam elkészíteni. Azért így is szép, ugye? :-)

7:25-kor elindultam. Eleinte nagyon izgultam az előzmények miatt, nem akartam újra átélni a tegnapi jelenetet, ezért csak szép lassan lépegettem előre és emiatt sokan megelőztek. Mondjuk ez máskor is meg szokott történni velem, de most különösen törekedtem a lassú tempóra, hiszen az egész nap rendelkezésemre állt. A szállásomat már lefoglaltam Roncesvallesben, a legnehezebb szakaszon már túljutottam, tehát semmi nem indokolta a sietséget. 40 perc gyaloglás után egy olyan útjelzőhöz értem, amit kisebb nagyobb kövekkel és apróbb emléktárgyakkal raktak körbe a zarándokok. Jól látszik az útjelző kövön, hogy itt még piros-fehér színnel jelölik az utat, mivel itt még a francia oldalon vagyunk, a sárga nyíl majd csak a spanyol határtól váltja fel ezt a jelzést. Időközben már a Nap is előbújt, szépen megfestette a szemközti hegyoldalt.

Az út két oldalán birkák legelésztek, láthatóan hozzászoktak már a zarándokok jelenlétéhez, mert egy cseppet sem zavartatták magukat és néha egészen közelről lehetett őket fotózni. Az égen egyetlen felhő sem látszott, a Nap szépen sütött, én pedig nagyon boldog voltam, hogy újra itt lehetek és jól érzem magam! Kezdett visszatérni a saját magamba vetett hitem. Az úton egyébként elég sokan gyalogoltunk ahhoz képest, hogy a reggeli órákban még csak azokkal találkozhattunk, akik Orissonból vagy Hontóból indultak el. A többség - akik Saint Jean Pied de Portból, vagyis 8 km-rel távolabbról indultak - majd csak 11-12 óra körül fog utolérni bennünket, onnantól lehet majd nagyobb embertömeggel számolni. Mindegy, elférünk az úton, én most elsősorban magamra koncentráltam. Fél 10 előtt értem a Mária-szoborhoz (Vierge de Biakorri), úgy gondoltam, hogy ez lesz a legalkalmasabb hely az első pihenésre. Emlékszem, 6 évvel ezelőtt esős, szeles időben jöttünk fel a hegyen, akkor esélyünk sem volt leülni a vizes kövekre, de most szikrázóan sütött a Nap és hívogatóan csábítottak a hatalmas kősziklák. Hozzám hasonlóan mások is megálltak itt, ráadásul vasárnap lévén a környékbeli falvakból is sok kiránduló töltötte az idejét errefelé. Nagyon jólesett megpihenni ezen a helyen, gyönyörködtem a tájban, élveztem a napsütést és hálát adtam az égieknek, hogy nem engedték el a kezem... Egy bő fél órát ücsörögtem itt, majd továbbindultam.

Az út folyamatosan felfelé haladt, de korántsem olyan meredeken, mint Orisson vagy Honto előtt. A gyaloglás egyáltalán nem tűnt megerőltetőnek, na persze nem is száguldottam. Ezen a szakaszon elég sokáig kiépített aszfaltúton kellett vándorolni, ami nem túl jó a lábnak, ugyanakkor sáros időben könnyebb rajta a gyaloglás. Ahogy észrevettem, errefelé a környékbeli kirándulók is előszeretettel használják ezt az utat egy darabig kocsival vagy motorral, majd valahol leparkolnak és onnan túrázgatnak rövidebb távokat. Errefelé a birkanyájat felváltották a vadlovak csoportjaiból álló mének, melyek a birkákhoz hasonlóan ügyet sem vetettek ránk, zarándokokra. Ahogy egyre feljebb haladtam a magaslatokon, úgy fújt a szél is egyre süvítőbben, ezért később felvettem a credenciálos csősálamat és fülvédős-hajpántként használtam. Nagyon hasznosnak bizonyult!

Az út hol jobbra, hol balra kanyargott, de mindig csak felfelé. Amikor azt hittem, hogy egy-egy kanyarulat mögött elérünk valamiféle tetőpontot, akkor mindig kicselezett és ugyanúgy kanyargott tovább, csak az nem látszott még lentebbről. Emlékszem, hogy 2011-ben az első utamnál Kriszti előttem járt már valahol, amikor sms-t küldött, hogy "várlak a hegy tetején". Jó, jó, de melyik hegy tetején? - hiszen amikor már úgy éreztem, hogy most már felérek valahová, akkor az út továbbra is ugyanúgy kanyargott felfelé. Ez azóta sem változott, egy végtelenített kanyargós, becsapós úton jártam. Lassan, de biztosan araszoltam felfelé, majd a Mária-szobortól számítva nagyjából másfél órányi gyaloglás után elnyertem méltó jutalmamat, mivel az egyik jobbkanyar végén egy food-track, azaz mobil büfékocsi várt rám mindenféle finomságokkal! :-)

Természetesen megálltam és úgy döntöttem, hogy itt fogom eltölteni a következő fél órás pihenőmet. Bőven volt még vizem, de most mégis inkább egy jéghideg dobozos Coca Colát vettem (pedig otthon sosem iszom ilyet), plusz még hozzá egy banánt is bekebeleztem. Egyébként szinte mindent lehetett itt kapni, ami a hegymászáshoz, akarom mondani a felfelé gyalogláshoz szükséges energiapótló input. Még főtt tojás és protein szelet is szerepelt a kínálatban, a szendvicsekről és különböző gyümölcsökről nem is beszélve. Azt azért nem ajánlom senkinek, hogy száz százalékig biztosra vegye a food-track létezését, mert például 2016-ban az esős időben nem települt ki, pedig biztosan észrevettük volna és milyen jó is lett volna! Szóval víz és kis elemózsia a SJPDP-Roncesvalles szakaszon nagyon fontos!

Nagyjából ebben az időben, kb. fél 12-től érhettek ide a food-track környékére azok a zarándokok, akik Saint Jean Pied de Portból kora reggel indultak és nagyon gyorsan, tempósan vették az akadályokat. Igen, azokat a meredek szakaszokat is, amelyekbe én tegnap majdnem belehaltam. Nem mindenkinek ilyen nehéz, a fiatalok, edzettek jó ütemben tudnak haladni és dél körül teljesen reális, hogy maguk mögött tudják az előző távot. Innentől már érzékelhetően nagyobb volt a létszám az úton, de akkor engem ez még nem különösebben érdekelt. Még. Miközben többedmagammal a büfékocsival szemközti gerendán ücsörögve töltöttem a pihenőmet, sokaknak már nem jutott hely ott, ezért ők nemes egyszerűséggel az út szélére telepedtek le és onnan gyönyörködtek a szép kilátásban. Róluk készült a fenti fotó, ami az egyik kedvencemmé vált. :-) A pihenő után újra elindultam, majd egy bő félórányi gyaloglás után végre letért az útjelzés az aszfaltútról és kitaposott földútra irányított. Ezt már sokkal jobban szerette a lábam! Hamarosan elérkeztem a kőkereszthez, amire jól emlékeztem előző útjaimról.

A kőkereszt leginkább attól vált emlékezetessé számomra, hogy innen kezdődött egy újabb meredek szakasz, ami szerencsére most nem okozott különösebb gondot és nem is volt túl hosszú. 2016-ban az esős napon sokkal nehezebb volt itt felmászni a felázott, agyagos talajon, valószínűleg ezért hagyott bennem mély nyomot ez a szakasz és stresszeltem rá megint, nehogy előjöjjön a tegnapi rossz érzés. Szerencsére nem jött. 

Minél feljebb haladtam, annál szebb látvány tárult elém, nem győztem csodálni a bámulatos tájképet!

Innentől egy darabig könnyebb szakasz következett. Elérkeztem a Roland-kúthoz (ivóvízvételi lehetőség), majd néhány méterrel odébb a francia-spanyol határt jelző Navarra határkőhöz értem. 

Hurrá! Ez már Spanyolország! Egy kicsit máris otthonosabban éreztem magam. :-) Jól látszik, hogy innen már a sárga nyilak vezetik a zarándokokat és mutatják az utat Santiago de Compostela felé. Egy nagyon kellemes és főleg vízszintes erdei úton haladtam tovább, melyet nagyra értékeltem az árnyékot adó fák miatt. Addigra már nagyon meleg volt, de a szél még kitartóan fújt és ez a kedves kis erdő a széltől is megvédett. Legalábbis egy darabig...

Egy rövid csúcstámadás után végre megközelítettem a környék legmagasabb pontját és áthaladtam a Lepoeder-hágón (1430 méter magasság). Jól emlékeztem erre a helyre! 2011-es utamon itt készült a kedvenc fotóm, amely a facebookos oldalam borítóképe a mai napig, ahol három zarándok fiú piheni ki a hegyre felmászás fáradalmait, miközben a völgyben megülő felhőket és a tájat szemlélik. Akkor még nem építették meg a lenti képen látható, fából készült pihenő-kilátó alkalmatosságot, ahol 2016-os utam során Erikát pillantottam meg elsőként a hegytetőn a csíkos szerkezeten pihenve, amint kibukkant a fejem a meredek kaptató után. Most én terültem el az ülőalkalmatosságon és fantasztikusan jólesett maga az a tudat, hogy megcsináltam és még élek! :-)

A fenti irányjelző táblák némi magyarázatra szorulnak. Most nagyon figyeltem, hiszen 2016-ban elkövettük azt a hibát, hogy könnyelműen egy cseh pasi után mentünk, aki jól bevezetett minket az erdőbe, szó szerint! Az még nem is lett volna baj, mert hát nagylányok vagyunk már, tudunk magunkra vigyázni, de baromi köves, rücskös és főleg sáros úton ereszkedtünk le a völgybe, majd egy sűrű, sötét erdőbe, ahol az esőzések miatt felázott talaj hatalmas tócsákba rendeződött és én akkorát estem, mint az ólajtó, ahonnét alig tudtam felállni. Innentől a varacskos disznóval vetekedett a külsőm... Na jó, egy kicsit most elkalandoztam a szép emlékekbe merülve, szóval vissza a jelzőtáblához. Tehát, most jól figyeltem, nehogy megint arra az útra tévedjek, ugyanis innen két irányban lehet eljutni Roncesvalles felé. Az egyetlen balra mutató nyíl 3,6 km-en keresztül a rövidebb útvonalon, de az erdőn keresztül visz Roncesvallesbe. Igaz rövidebb, de sokkal meredekebb, kövesebb, esős időben pedig varacskosdisznósabb... :-) Ellenben a jelzőtábla legtetején lévő nyíl, amely 4,2 km hosszú utat jelez, mindössze 600 méterrel hosszabb az előzőnél (igaz, hogy aszfaltutas), ugyanakkor kényelmes, kellemes sétával közelíti meg Roncesvallest. Mivel mindkettőt kipróbáltam, ezért én az utóbbit javaslom.

Mielőtt beértem volna Roncesvallesbe, a San Salvador de Ibañeta templomnál kellett balra fordulni. Innen már tényleg csak egy nagyon rövid séta és máris megérkeztem Roncesvallesbe. Még nem volt fél 5, amikor beléptem a hatalmas hátsó bejáraton. (Nem kell feltétlen megkerülni a kolostor épületét, ha nyitva van a hátsó kapu, akkor ott is be lehet menni.) Most is hollandok adták az önkéntes szolgálatot, mint eddig minden évben. Mivel volt foglalt ágyam, így hamar becsekkoltam és elfoglaltam a helyem. (A képen a bal oldali alsó ágy.) Lezuhanyoztam és összeszedtem a piszkos ruháimat, majd levittem a -1 szintre, ahol a mosoda található. Nagyon jól szervezték a hollandok, mert lehetett kérni gépi mosást szárítással együtt. Több mosógépük is volt, de mindet a hospitalerók kezelték, nem lehetett ott garázdálkodni a zarándokoknak. Bele kellett tenni a mosandó cuccot egy kosárba, arra ráírták az ágyszámot, kifizetted a 4 eurót, majd később a zarándok visszamegy, tisztán és szárazan visszakap mindent. Rám is fért a tegnapi fetrengésem után egy jó kis mosás... :-)

Ahogy már említettem, az első két napra nemcsak a szállásomat, hanem a vacsorámat is előre lefoglaltam, hogy legalább ezzel ne legyen gond. Milyen jól tettem! 2011-ben ez még nem volt szokás, de nem is volt rá szükség, de még 2016-ban sem. Most azonban annyian voltak, hogy mindenkitől azt hallottam, hogy erősen ajánlott előre foglalni a szállást, annyian vannak az úton. Hallgattam is rájuk, de csak az első két napra, aztán majd meglátjuk... A közeli La Posada fogadóhoz kellett átsétálni a 7 órás vacsihoz, ahol megint nagyon jó kis társasághoz ültettek. Most főleg olaszokkal és két holland nőcivel ültem egy asztalnál és jókat beszélgettünk. Az előző napi étvágytalanságom már a múlté, farkaséhes voltam! Háromfogásos vacsora, fincsi navarrai vino tinto, nyomokban sem fellelhető rosszullét. Mi kellhet még mára? Egy ágy és egy kiadós alvás a tegnapi helyett is. Előtte azonban szállásfoglalás Zubiriben másnapra, mert elnézve a rengeteg zarándokot, ha ez a sok ember innen kitódul reggel..., hát nem lesz egyszerű szállást találni. Első körben nem is sikerült, amit kerestem, az mind completo volt, talán majd a municipal (önkormányzati), ha időben odaérek. Ott ugyanis nem lehet előre foglalni, érkezési sorrendben történik az ágyak elfoglalása. Fiatalok, sportosak előnyben. Hát én egyik kategóriának sem felelek meg..., de majd meglátjuk. Hogy sikerült-e szállást foglalnom Zubiriben és hogyan alakult a másnapom, a következő posztban kiderül. :-) Visszavárlak!

¡Buenas noches!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... köszönöm!