Nem mindennapi kezdés. Ájulásközeli állapot, levegő után kapkodás, árnyékban fetrengés, őrangyalok és gentlemanusok. 

Reggel 8 órakor majdnem én jöttem el utolsóként az alberguéből, hiszen csak délben indult a buszom Saint Jean Pied de Port felé. Furcsa is volt ilyen nyugalomban, ráérősen készülődnöm, hiszen eddig nem ehhez szoktam hozzá. A zarándokszállásokon az a jellemző, hogy már reggel 6 óra körül, sőt, egyesek már előbb is elkezdenek mocorogni, pakolásznak, összehajtogatják a hálózsákjaikat, szóval elindul a zsezsgés és a többség már kora reggel útra kél. Én azonban még csak most fogok elutazni Pamplonából a Camino Francés vagyis a Francia út kiinduló pontjához, Saint Jean Pied de Port kisvároshoz, hogy majd onnan kezdjem a saját utamat.

A város még teljes nyugalomban volt, a zarándokok már rég elindultak, az újak meg csak délután fognak szállingózni. Szombat lévén a helyiek még az igazak álmát aludták az előző esti fiesta után. Az utcákat serényen takarították az utcaseprők és slagokkal igyekeztek eltüntetni a buli nyomait. Először elmentem a városháza melletti Eroski supermercadóhoz, de még zárva volt, így jobb híján beültem egy kávézóba és ittam egy café con lechét és ettem egy croissant. A bolt 9-kor nyitott, visszamentem és vettem egy nagy üveg ásványvizet, majd elsétáltam a Plaza de Castillo térre és kiválasztottam egy szimpatikus padot magamnak. Itt széttöltöttem a másfél liter vizet a palackjaimba, majd kipróbáltam az előző nap vásárolt vadiúj túrabotjaimat. Leszedtem róluk a címkéket, rátettem a gumi botvéget, kinyitottam, összecsuktam és elégedetten állapítottam meg, hogy útra készen állok, akár már most indulhatnék is, de hát a buszom sajnos csak délben indult, addig várnom kellett még. Az idő nagyon kellemesnek ígérkezett, langymeleg szellő fújdogált, de kissé fülledtnek éreztem a levegőt. Az égboltot teljesen beborították a pihe-puha pamacsokból álló bárányfelhők, mintha csak öklömnyi vattagombócokat terítettek volna szét az égen, hogy szűrje a vakító napsugarakat. 

Amikor eluntam az ücsörgést, akkor elindultam a buszpályaudvarra, de még rengeteg időm volt az indulásig. A lenti fotó a buszpályaudvar előtt készült. Ugye, ti sem láttok egyetlen árva autóbuszt sem a környéken? Jól nem látjátok, hiszen az egészet a föld alá süllyesztették, ahol viszont rengeteg autóbusz állást alakítottak ki, ám ebből fent semmi sem látszik. A várakozás közben megismerkedtem egy walesi zarándoknővel, aki szintén Saint Jeanba tartott, de ő csak másnap kezdi meg majd az útját. Később csatlakozott a társalgásunkhoz egy svéd fiú, Stefan is, aki 1 hónapot töltött Spanyolországban és csak az utolsó napokban döntötte el, hogy elindul az El Caminón. Láthatóan nem volt meg hozzá a megfelelő felszerelése, de hát ő tudja, az ő útja... Aztán eljött az idő, lassacskán összegyűltek az utasok is és végre begördült a busz! Egy magas amerikai pasi udvariasan kivette a kezemből a hátizsákot és segített bepakolni a busz csomagterébe. Jólesett a kedvessége. Szinte kivétel nélkül zarándokokkal telt meg az utastér. Pontosan délben elindultunk a Pireneusokon át egyelőre autóbusszal, hogy aztán 2 óra múlva elinduljak visszafelé immár gyalogosan. Kellemes izgatottság lett úrrá rajtam, ugyanakkor nagyon furcsa volt látni a buszról azokat a tájakat, ahol eddig már kétszer végiggyalogoltam. Bár átléptük a spanyol-francia határt, de sehol nem volt útlevél-ellenőrzés, legalább ezzel nem töltöttük feleslegesen az időt, ennyi előnye talán van a shengeni övezetnek.

Valamivel 14 óra előtt értünk Saint Jean Pied de Portba és újra az a magas amerikai pasi segített kipakolni a hátizsákokat a csomagtérből, mint aki Pamplonában befelé. El is neveztem Gentleman-nek, innentől így szólítottam, mert hát találkoztunk ám később többször is. Amint felkaptam a hátizsákomat, elköszöntem újdonsült ismerőseimtől és rohantam a zarándokirodába kiváltani a credencialt, vagyis a zarándokútlevelet, hiszen terveim szerint utána azonnal nekivágok majd a Pireneusoknak. Na nem a teljes szakasznak, csak Orissonig terveztem, ami ugyan "csak" 8 km, de a legmeredekebb szakasz. Szerencsére ismerős volt az útvonal Saint Jean szűk utcácskái között, így nem kellett a keresgéléssel sokat időznöm, csak azt felejtettem el, hogy milyen meredek kaptatón kellett eljutni az irodához. Szedtem a lábamat, a tüdőm majd kiköptem, erre amikor végre odaértem a piligrim office elé, zárt ajtókat találtam. Puff, jó kezdés! Néhányan már várakoztak ott, de táblán is jelezték, hogy csupán ebédidő miatt zártak be ideiglenesen, hamarosan újra kinyitnak. Én már már ettől a kis időveszteségtől frusztrált lettem, nem akartam sokat időzni Saint Jeanban, akkor már nagyon mehetnékem volt és alig vártam, hogy elindulhassak. Annyit tudtam még tenni az ügy érdekében, hogy a néhány ott várakozó zarándokot megkértem, hogy engedjenek előre, hiszen én rögtön a credencial kiváltását követően elindulok és nem akarok sok időt veszíteni. Nagyon rendesek voltak, mindegyik beleegyezett, aztán pár perc múlva nyílt is az ajtó és végre beléphettem a zarándokirodába.

Megkaptam a zarándokútlevelet, amibe majd a pecséteket gyűjtögetem, kaptam friss szálláslistát, napi bontású etapolást szintmetszetekkel, mindenféle jótanácsot és megkaptam az indító pecsétemet is, majd végre kiléptem az irodából és elindultam a Pireneusok felé. Na nem sokáig jutottam első körben, mindössze 20 métert mehettem, mert éppen találtam egy üres padot az utca szélén, ahol még gyorsan átváltottam túraszandálról túracipőre, kinyitottam és beállítottam a túrabotomat, de aztán tényleg elindultam a klasszikus El Camino Francia út elnevezésű útvonalán, vagyis a Camino Francés útján. (Azért Francia út, mert a francia oldalon, egy határmenti kisvárosból indul, de egyébként az első tizenvalahány kilométert leszámítva végig Spanyolországon halad egészen Santiago de Compostela katedrálisáig.) A lenti utolsó képen jómagam vigyorgok, amikor 14:20-kor éppen elhagyni készülök az óvárost a Porte de Espagne kapun keresztül. :-)

Nagyon izgatottan indultam el és egyfajta eufórikus érzés kerített hatalmába, hiszen újra úton voltam és nem is akárhol! Szerintem kevesen lehetnek, akik ne hasonlóképp éreznének, amikor nekivágnak a Pireneusoknak Saint Jean Pied de Port felől. Hiába jártam már meg kétszer is a Francia utat, ez az érzés cseppet sem változott. Azt gondolhatnánk, hogy ezek után már mindent tudok, amit érdemes, már nem érhet meglepetés, pedig ez nem így van. A kalandjaim akkor kezdődtek igazán! Persze, nagyon is jól tudtam, hogy mi vár rám, tudtam, hogy az első nap lesz a legnehezebb, a legmeredekebb, tudtam, hogy mire számítsak fizikailag, megjártam már dög melegben 2011-ben és zuhogó esőben 2016-ban, így az időjárás sem okozhatott semmilyen meglepetést. Egy dologra nem gondoltam, az emberi tényezőre, a pszichés ingerekre, a türelmetlenségre vagyis saját magam hülyeségeire. Olyan hibákat követtem el, mint amilyeneket az első utas caminósok szoktak, vagy talán még ők sem. Leírom mindjárt, hogy legyen miből okulniuk azoknak, akik még csak most gondolkodnak az induláson. Akik már megjárták és gyakorlottak, azoktól megértést és empátiát kérek... :-)

Tehát, már 2016-ban megfogadtam, hogy amennyiben valaha is még egyszer a Francia út megjárására vetemednék, akkor az első etapot két részletben fogom megtenni, vagyis a legmeredekebb 8 km-es szakaszt Orissonig az első napon, a fennmaradó 17 km-t  pedig a második napon Roncesvallesig. Ennek tudatában le is foglaltam mindkét helyen a szállásomat, hogy legalább ezzel ne legyen gondom. Igen ám, de az orissoni alberguéből azt is írták a foglaláskor, hogy - annak ellenére, hogy ki kellett fizetni előre a szállást és az étkezést - maximum este 18:30-ig tudják tartani a helyet és ha addig nem érek oda, akkor kiadják másnak. Na ez okozott nálam egy belső feszültséget, ami miatt egyfolytában az idő tényező lebegett a szemem előtt és ez befolyásolta minden cselekedetemet. Eleinte boldogan bandukoltam a városból kifelé, aztán ugye jött a hirtelen emelkedő és csak kapkodtam a levegőt, de nyugodtan, ütemesen haladtam felfelé. Útközben nem sok zarándokkal találkoztam, ki az a nem normális, aki negyed 3 után vág neki a Pireneusoknak? Hát én, meg egy fiatal pár, akikkel többször váltogattuk egymást. Hol ők hagytak le engem (ami nem volt nehéz), hol én őket, amikor éppen megálltak szusszanni egyet. Az egyik ilyen alkalommal készítették rólam a lenti fotót, ahol még vigyorgok, bár már kevésbé frissen. :-)

A felhős égbolt ne tévesszen meg senkit, egyáltalán nem hűvös, hanem fülledt, párás, meleg idő volt aznap délután. 27 fokot mutatott a telefonom, hozzá lehet képzelni a fülledtséget és a hegy meredekségét. Nem volt könnyű, de láttam, hogy a fiatal pár is szenvedett rendesen, ezért kerülgettük egymást többször is. Nagyjából négy óra állt rendelkezésemre, hogy eljussak Orissonig, de azt is tudtam, hogy a 4 km-nél lévő Honto pihenőnél meg kell állnom, különben nem fogom kibírni. Már nagyon vártam, hogy előbukkanjon Honto és tulajdonképpen a tervezett részidőn belül meg is érkeztem. Semmi sem változott 2016 óta, ugyanaz az undok, barátságtalan francia nő volt a pult mögött és ugyanúgy csak nagy ímmel-ámmal nyújtotta át a limonádét amit kértem tőle, mint 2016-ban. Na mindegy, ez az ő baja, én leültem a teraszra és 15 percet pihentem, miközben szürcsölgettem a jéghideg üdítőt. 6 évvel ezelőtt itt döntöttem magamba egy pici tasak Diasporal magnéziumos port, amitől megtáltosodva egyáltalán nem okozott nehézséget a következő szakasz, de most nem kaptam a gyógyszertárban, ezért helyette Magnosolv granulátumot zuttyintottam le. Közben a fiatal pár is felért, de aztán nem is jöttek tovább, mert ők itt maradtak Hontóban az alberguében. Elköszöntem tőlük és továbbindultam.

Azt gondoltam, hogy most már rajtam kívül senki nem lesz az úton, de néhány méterrel később az út szélén ülve két fiatal lány pihent. Pár szót váltottunk és kiderült, hogy ukrán lányok voltak, akik egy sárga feliratot helyeztek fel a hátizsákjukra és a zarándokok támogatását kérték. Ők nem alberguékben terveztek megszállni, hanem sátorozásra készültek, ezért is volt olyan nagy a hátizsákjuk. Innentől már nem voltam egyedül az úton, velük váltogattuk egymást ugyanúgy, mint előbb a fiatal párral. Na innen jött a neheze! A lenti képen jól látszik az a kék táblás kerítés, ahol elhagytam az aszfaltutat és egy igencsak meredek földúton haladtam tovább. Nem emlékeztem, hogy ez ilyen nehéz lett volna. Jó, azóta eltel 6 év, feljött néhány kiló, a nyáron mindennel tudtam foglalkozni csak éppen edzéssel nem, szóval a körülmények nem segítettek. Az időjárás sem és az sem, hogy lusta voltam inni, amikor szomjas voltam, mert ahhoz meg kellett volna állni, levenni a hátizsákot, pedig kellett volna...

Közben utolért egy fiatal, fürge lány, akinek nem volt foglalása Orissonban, de azt mondta, hogy azért megpróbálja. Iszonyú gyorsan tudott felfelé menni, mint egy hegyi zerge. Megkértem, hogy adja át az üzenetem a szállásnak, miszerint jövök ám, ki ne adják a helyem másnak, Andrea from Hungary... Megígérte, aztán elviharzott. Közben az ukrán lányok is utolértek, megkérdezték, hogy jól vagyok-e, mondtam, hogy persze, persze, de akkor már nem volt őszinte a mosolyom... Egy helyen megálltam fotózni, kapkodtam a levegőt, de nem ültem le, mert valamiért egyfolytában pusholtam magam, hogy menni, menni, oda kell érni időben. Kisvártatva a fürge lány jött visszafelé, neki már nem jutott hely, de ne aggódjak, az enyém megvan, várnak. Huhh, legalább ezzel nincs gond. De ez mégsem volt elég nekem, valamiért csak hajtottam magam, hogy menjek egyre csak felfelé, nincs megállás. Aztán végre felértem a földútról újra az aszfaltútra, ahol egy nagy kőtáblán helyezték el a környék térképét.

A kőtérkép mellett egy nagy terméskő volt, ahol az ukrán lányok ültek. Akkor már nagyon tántorogtam, mondtam nekik, hogy muszáj lesz leülnöm. Fel is pattantak rögvest és átadták a helyet, de nekem az nem volt elég, éreztem, hogy szédülök, az ájulás szélén voltam, tehát gyorsan lefeküdtem a kőtábla mögé a földre az árnyékba. Nem érdekelt, hogy koszos lesz a ruhám, nem érdekelt semmi, csak az, hogy vízszintesbe legyek. A lányok nagyon rendesek voltak velem, vigyáztak rám, odahozták a vizemet, akkor már ittam is, sőt vedeltem, de egyelőre nem tudtam felállni. Még akkor is az kattogott a fejemben, hogy oda kell érnem időben, pedig a fürge lány mondta, hogy megvan a helyem. Az ukrán lányok szóval tartottak, beszéltek hozzám, szerintem csekkolták, hogy mennyire vagyok magamnál, biztosan nagyon jól nézhettem ki. El is neveztem őket az őrangyalaimnak. Lassan már mindenkire aggattam valami nevet, pedig ez még csak az első nap volt, de ők tényleg az őrangyalaim voltak! Az egyik még adott egy gumicukrot, hogy hátha leesett a vércukrom, de attól meg hányingerem lett, szóval marha jól éreztem magam. 20 perc fekvés után megpróbáltam felkelni, de éreztem, hogy még nem megy, szédültem, így visszafeküdtem a földre. Ott heverésztem, amikor a közeli házból kijött a tulaj és érdeklődött, hogy mi a bánat történik itt. A lányok elmesélték neki, aztán szóltam nekik, hogy kérjék meg a francia pasit, hogy telefonáljon az alberguébe, hogy jöjjenek le értem, mert nem tudok felmenni. Szép kis bevonulás lesz! Mint kiderült, csupán 1 km-re voltam Orissontól, de képtelen voltam odáig elmenni abban az állapotomban. Szerencsére az albergue tulajdonosa is nagyon rendes volt és néhány perc múlva hallottam, hogy egy kocsi fékez a kőtérkép mellett, ami alatt feküdtem. Mondtam neki, hogy én vagyok Andrea from Hungary és nagyon megköszöntem a kedvességét. Valahogy feltápászkodtam, beraktuk a cuccaimat a csomagtartóba, elköszöntem a lányoktól és beültem az anyósülésre. Soha többet nem láttam a két ukrán lányt. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, nekik akkor az volt a szerepük, hogy megmentsenek és vigyázzanak rám. Ezúton is köszönöm nekik! :-)

Orissonba való bevonulásom tehát nem volt hétköznapi, de legalább emlékezetes. :-) Akkor azért nem voltam ilyen vidám, mint most, ahogyan visszaemlékezem rá. A kocsiban egy kicsit rendeződött a keringésem vagy tudomisénmicsodám, megkaptam a pecsétemet a credenciálba és kaptam egy zsetont, amivel 5 egész percig (!) lehetett zuhanyozni. A 18:30-kor kezdődő vacsoráig mindössze 20 perc volt hátra, így a körülményekhez képest gyorsan lepakoltam és elmentem lezuhanyozni, átöltözni. Pontban fél 7-kor léptem be az étterembe, ami persze már tömve volt, sehol nem láttam egy szabad helyet sem, de a terem legvégén a sarokban egy asztalnál integettek nekem, hogy üljek oda. Nagyon kedves asztaltársasághoz kerültem, négy amerikai, egy német és egy brit nemzetiségű zarándok volt aznapi társaságom, akik - miután meghallgatták a történetemet - megpróbáltak belém életet lehelni, biztattak, kényeztettek és mindenben keresték kedvemet. Annyira szívesen gondolok erre az estére, olyan szép emberi gesztusokkal találkoztam, miközben majdnem meghaltam. Na jó, lehet, hogy túlzás, de tényleg szarul voltam. Sajnos a vacsorából nem nagyon tudtam enni, mert még mindig nem éreztem jól magam, egy-két kanál levest ettem csupán és egy kevés sütit, de a főételre rá sem tudtam nézni, pedig jónak tűnt. Sült csirkecombok zöldséges raguval kínálgatták magukat, de én meg sem kíséreltem, egy falatot sem szedtem a tányéromra. Érdekes, hogy a vörösbor viszont lecsúszott. Nem hiába mondják, hogy a bor maga az élet, valahogy tényleg azt éreztem, hogy feltölti az ereimet valami fontos ásványi anyaggal. Például borral... :-)

A soványka vacsora után még beszélgettünk egy kicsit, majd kimentünk a teraszra, ahonnan gyönyörködtem a panorámában. Néhány napja még arról ábrándoztam, hogy milyen jó lesz majd itt Orissonban, ha időben érkezem. Kiülök majd a teraszra, itt fogom megírni a naplómat, bámulom majd a naplementét, aztán helyette történt, ami történt. Nem baj, tanultam megint valamit, remélem ti is okultok belőle. Összefoglalva, a sietés nem jó tanácsadó. Mindig hagyj időt magadnak pihenni, állj meg többször is, de ne csak állj, ülj is le ha teheted. Mindig megteheted, ha nem vizes a föld és nincs sártenger a lábad alatt. Én is megtehettem volna, de nem tettem és lám, mi lett a vége. Igyál. Sokat. Nem bort, azt csak este, de vizet azt mindig. Ne legyél lusta megállni emiatt mint én, mert különben látod... Egyél is. Nálam az is lehetett a gond, hogy utoljára még délelőtt ettem egy szendvicset és azt hittem, hogy az elég lesz estig. Akkor sem ettem, amikor Hontóban leültem a teraszra, pedig a Cerbona szeletek ott lapultak a hátizsákomban és a vércukorszintem biztosan örült volna neki. Ne pushold magad feleslegesen az időkényszer miatt. Hülyeség! Nem is értem miért volt bennem ez a mindenáron való türelmetlenség. Ha csak azért nem, mert kos jegyében születtem... :-) Azért, hogy valami jót is mondjak és ne csak szidjam magam állandóan, egy dolgot nagyon jól csináltam, mégpedig a hátizsákom összeállítását. Nem volt nehéz, vízzel együtt 8 kiló, amit tényleg nem éreztem nehéznek. Most képzeld el a mai napomat 12 kilós vagy még nehezebb zsákkal. Igyekezz a lehető legkisebb súllyal útra kelni, nem fogod megbánni. Na egyelőre ennyit az első napról, lesznek még érdekes történetek, amit majd szép sorjában elmesélek. Elöljáróban annyit, hogy az első és utolsó napom "szép" keretbe fogalta az idei caminómat, de nagyon sok új tapasztalattal és élménnyel lettem gazdagabb! :-) Folytatás hamarosan, visszavárlak!

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... köszönöm!