Sűrű ködben indultunk és varázslatos erdőkön keresztül érkeztünk meg Santiago de Compostelába, ahol végre állványok nélkül láthattuk a csodás katedrálist! :-)
Az Angol út utolsó szakaszához érkeztünk, amely nem ígérkezett túl hosszúnak, mindössze 16,4 km távot hagytunk a mai napra. Reggel 7-kor léptünk ki a privát albergue kapuján, ahol éppen a szomszédban üzemelt egy kávézó és már kinyitottak. Kapva kaptunk az alkalmon, betértünk a café bárba és megreggeliztünk, hogy erre se legyen gond. Ledöntöttük a nap első kávéját is, majd elindultunk, hogy megkeressük a városból kivezető utat. Szerencsére jó sok camino jelzést találtunk, így hamar kikeveredtünk Sigüeiro városából.
Az elmúlt néhány nap forrósága után meglepődve tapasztaltuk, hogy borongós, ködös időben kellett megkezdenünk a gyaloglást. A városban még nem is tűnt fel annyira, de amint elhagytuk a lakott települést, a tejszerű köd annyira beborított mindent, hogy az orrunkig is alig láttunk. Tulajdonképpen nem ez az időjárás volt különös, hanem inkább az idáig tapasztalt nagy hőség és szárazság, hiszen Galiciára éppen a kissé hűvös, nyirkos, párás időjárás a jellemző, tehát csak a szokásos klíma tért vissza a rendes kerékvágásba. Megvolt ennek is a hangulata, egészen misztikussá vált a táj és valahogy már hiányoltam ezt a különös jelenséget, hát megkaptuk! A sűrű köd oly annyira rátelepedett a tájra, hogy az út szélén ülő fekete macskát is csak az utolsó pillanatban vettem észre, aki szerencsére nem előttem keresztben futott át az úton, hanem rendes volt és hosszanti irányban velem párhuzamosan hagyott faképnél őkelme, de azért szemrehányóan nézett vissza rám, amiért megzavartam nyugalmát. Bocsi. Nem sokkal a cicás jelentet követően kukoricatáblák mellett haladtunk el, ahol egy extravagánsan felöltöztetett bábura bukkantunk, amely a maga különös módján mutatta az irányt Santiago de Compostela felé. Kukor Ica a tejködben nagyon tetszett Erikának! :-)
A mára tervezett távolság kétharmadára ismét aszfaltutat jelzett az útikönyvünk és ez a reggeli indulásunk óta nagyjából igaznak is bizonyult. Szerencsére azonban másfél órányi gyaloglást követően puha földút került a lábaink alá, amikor egy nagyon szép eukaliptuszerdőn keresztül vezetett az utunk.
A nyirkos, párás időben a hajamról csöpögött már a víz, majdnem olyan nedves volt, mintha eláztam volna az esőben, pedig csak a leszállt ködben bandukoltunk. Mivel Erika már jóval előttem járt, én meg szomjas lettem, egy alkalmas helyen megálltam inni. Majdnem fél liter vizet lehúztam egy szuszra! Nedvesség ide vagy oda, a hosszú gyaloglás után belülről is elkelt a víz. A rövid kis pihenő alatt azzal szórakoztattam magam az erdő közepén, hogy lefotóztam a párától csöpögő hajkoronámat... :-)
Az erdő varázslatos volt körülöttem, jólesett benne gyönyörködni és annak ellenére, hogy viszonylag félős vagyok, itt eszembe sem jutott félni. Találtam két nagyobb követ, ahol normál esetben biztosan leültem volna és legalább tíz percet pihentem volna, de most minden csupa nedves volt, így csak a hátizsákomat tettem le az egyikre, a másikhoz meg a túrabotokat támasztottam.
A rövid megálló után továbbindultam és reménykedtem, hogy előbb utóbb rábukkanok majd az első száraz ülőalkalmatosságra is. Már fél 11 is elmúlt, amikor az erdei út bal oldalán megpillantottam egy lépcsősort cafetería felirattal, ami a Hotel Castro kávézójához vezetett. Biztos voltam benne, hogy itt találom majd Erikát, de hogy tradicionális barna zarándoköltözetben fogom viszontlátni, arra nem gondoltam volna! Különösen figyelmetekbe ajánlom, a szandál-zokni kombót! :-)
Legalább fél órát eltöltöttünk a hotel teraszán és itt is frissen facsart narancslevet ittam, mint legtöbbször útközben. Nagyon megkedveltem a friss, géppel facsart narancslét, pedig otthon semmilyen üdítőt nem szoktam inni csak vizet, itt azonban nagyon jólesett, mert oltotta a szomjamat és még némi energiát is adott. A pihenő után folytattuk a gyaloglást a varázslatos erdőben. Hamarosan egy fára rögzített tábla is megerősített bennünket abban, hogy valóban elvarázsolt erdőben jártunk, hiszen a bosque encantado kifejezés ezt jelenti. A felirat fölé annak a Rosalía de Castro galiciai költőnőnek a fotóját illesztették, aki Santiago de Compostelában született és nagy szerepe volt a gallego nyelv megőrzésében és elterjesztésében. Úgy tűnik, hogy Galiciában a mai napig nagy becsben tartják, hiszen nemcsak az imént meglátogatott Hotel Castro viseli a nevét, hanem a Santiagóhoz közeli Lavacolla néhány évvel ezelőtt felújított repterét is átkeresztelték Santiago - Rosalía de Castro Airport névre.
Hamarosan elértük Santiago de Compostela elővárosát és innen már ismét aszfaltúton folytattuk utunkat. Eleinte ipari övezetben, hatalmas raktárak és üzemi épületek mellett vezetett utunk, majd később ezeket felváltották a lakóházak. Fél 2 körül értünk Santiago óvárosába, de ezúttal nem a már eddig ismert bevezető utakon, hanem egy teljesen más útvonalon gyalogoltunk a katedrális felé. A különböző El Camino útvonalak többsége egymásba fonódik még jóval Santiago előtt - pl. a Variente Espiritual és a Portugál út Padrónnál, a Francia út és a Camino Primitivo összeolvad Melidénél stb. - de az Angol út majdnem a katedrálisig saját útvonalat birtokol, nem közösködik semmilyen más útvonallal. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam a katedrális tornyát, amelyhez végül lépésről lépésre egyre közelebb kerültünk...
Háromnegyed 2-kor léptünk a Praza do Obradorio köveire, vagyis a katedrális előtti térre, ahol meglepő módon hatalmas tömeget láttunk. Normál esetben ez teljesen természetes jelenség lett volna, elvégre szent év lévén ilyenkor tömegek lepik el a zarándokutakat és végül Santiago de Compostelát, de 2021-ben a koronavírus járvány és az ehhez kapcsolódó szigorú intézkedések nem tömeges zarándoklatra engedtek következtetni. Az úton sem találkoztunk olyan sok zarándokkal, amely előrevetítette volna, hogy ennyire sokan lesznek itt, de úgy látszik, hogy nemcsak gyalogos zarándokok, hanem buszokkal vagy más módon érkező hívek és turisták is tiszteletüket tették Santiagóban, így a téren is. Mindenesetre nagyon jó érzés volt újra ott állni a katedrális előtt és átélni a megérkezés örömét, még ha csak ilyen rövidecske út után is. Három évvel ezelőtt voltunk itt utoljára, amikor megjártuk Erikával a Portugál utat és a Variente Espiritualt. Utána 2019-ben éppen az Angol utat kellett elhalasztanunk az első térdműtétem miatt, így nem jutottunk el Santiagóba, tavaly pedig a teljes lezárás miatt a Balatont kerültük meg, szóval már eléggé hiányzott ez az érzés... :-)
A katedrálistól elsétáltunk a zarándokirodához, hogy kiváltsuk a compostelát. Nem volt egyszerű mutatvány már az odajutás sem, mert felújítás miatt lezárták azt a lejárót, ami közvetlenül a zarándokiroda utcájába vezet, ezért meg kellett kerülnünk az egész városházát. Amikor odaértünk, hatalmas sor tárult a szemünk elé és rengeteg tanácstalan zarándok várakozott az iroda előtt. A tanácstalanságnak az volt az oka, hogy aznapra már elfogyott az összes sorszám és aki velünk együtt későn érkezett, annak csak másnaptól nyílt meg újra a lehetősége átvenni a compostelát. Nekünk ez nem jelentett különösebb problémát, mert mi másnap továbbmegyünk Muxia felé és majd visszatérünk még Santiagóba, de akinek másnap reggel már indulnia kellett hazafelé és repülőjegyet is vett már, nos annak ez komoly dilemmát jelentett. (Majd később leírom a részleteket, hogy miképpen tudtuk kiváltani a compostelánkat.) Miután a zarándokirodában nem jártunk sikerrel, ezért elmentünk megkeresni a szállásunkat. Na nem igazán kellett sokat keresgélni, mert pontosan ugyanabban az utcában foglaltunk szállást, mindössze 50 méterre az irodától. A Hostal O Patron panzióban szálltunk meg, amit - ahhoz képest, hogy a város központjában helyezkedett el - viszonylag jó áron sikerült lefoglalnunk, de a szoba nem volt valami magas színvonalú, ezért nem is merem jó szívvel ajánlani. Egy éjszakára elment, a kilátás viszont legalább szép volt és nem a zajos utcára, hanem a csendesebb hátsó udvarra nézett.
Kicsit kifújtuk magunkat, majd bevetettük magunkat Santiago szűk kis utcái közé, ahol annyira szeretek mászkálni. Rengetegen sétáltak, hömpölygött a tömeg mindenfelé. Szerencsére itt Santiagóban nyitva voltak az éttermek és még konyha is volt, de elég nehezen találtunk a teraszokon szabad asztalt, de végül sikerült. Csirkés és tenger gyümölcse paellákat rendeltünk, melyekhez jól csúszott a sör. Látványnak sem volt rossz, hát még az íze! :-)
A korai vacsora után visszasétáltunk a katedrálishoz, ahol a szent évre való tekintettel végre nyitva találtuk a szent kaput. Meglepődtünk, hogy oda viszonylag rövidebb sor várakozott, ellenben a déli kapunál hosszú sor kígyózott. Később kiderült, hogy a déli kapun keresztül engedik be a misére várakozókat, de olyan hosszú, kanyargós sor volt, hogy esélytelennek láttuk bejutni, viszont a szent kapun keresztül lehetett lemenni Szent Jakab síremlékéhez. Mi ez utóbbit választottuk, mert bár többször is volt alkalmunk tisztelegni Szent Jakab apostol sírjánál, a szent kapun keresztül még egyszer sem volt szerencsénk belépni a katedrálisba. Eddig. :-)
Időközben a felhők is szépen feloszlottak és már csak néhány pamacs úszkált az égen, így tehát a nyugatról érkező esti napsugarak gyönyörűen megvilágították a katedrálist. Ezzel a képpel búcsúzom, de csak egy kis időre, mert folytatjuk utunkat Muxia felé, így hamarosan jön a következő bejegyzés. ¡Hasta luego!
