Ma csupa jó dolog történt: szikrázó napsütés, kék égbolt, gazpacho, szalonnapörc és belecsöppentünk Santa Marina patróna ünneplésébe is. Csak a botom nem került elő...

Amikor reggel 7-kor kiléptünk a szállásunk kapuján, már javában mosták az utcákat az éjszakai buli után. Itt Spanyolországban szinte mindenütt ez a szokás. Az közismert, hogy a spanyolok nagyon szeretnek társasági életet élni és ennek színtere a város közterülete, az utca is lehet, de utána el is takarítják a romokat. Ezt láttam a legtöbb nagyvárosban, de a kisebb településeken is. A szállásunk nagyon közel volt a katedrálishoz és a municipal alberguéhez is, tehát néhány lépés múlva máris ott találtuk magunkat az önkormányzati szállás előtt, azzal szemközt pedig egy nyitva tartó bárt is megpillantottunk, ahova betértünk reggelizni. 

A nap, amikor búcsút kellett intenem hű társamtól, a túrabotomtól. :-( Remélem, még találkozunk!

Éppen csak virradt, amikor reggel 7-kor útnak indultunk. Ahogy a házigazdánk előző este megmutatta az utat, könnyedén rátaláltunk az El Camino (Camino Francés) eredeti útvonalára és elindultunk a házak között a közeli hegy irányába. Pontos leírást adott, így nehéz lett volna eltévednünk, hamarosan meg is találtuk az útjelző táblát. Egy jó meredek hegyet kellett megmászni, de talán nem volt olyan köves, mint Atapuerca felől. Amikor felértünk a hegyre, megpillantottunk néhány zarándokot is, ekkor már biztosak lehettünk abban, hogy jó helyen járunk. 

Egy fotó ugyanarról a helyről 2011., 2016. és 2022-ből. Újabb magyarok az úton, melyről a nap végén letértünk, de majd másnap visszatérünk rá... ha megtaláljuk.

Reggel 7-kor nyitott a szállás bárja, ahol megreggeliztünk, mert erre a következő 12 km-en belül semmilyen lehetőséget nem mutatott a térkép. Emiatt csak fél 8-kor indultunk el, viszont addigra legalább már kivilágosodott. Elég meredek szakaszt kellett leküzdeni rögtön az út elején és még egy jó ideig felfelé mentünk, de később már kellemes erdős részen gyalogolhattunk.

Találkozások, régi emlékek és magyarok az úton. Megint sokasodunk és még nincs szállásunk másnapra, de legalább ma 20 km-t haladtunk. :-)

Reggel még ettünk egy falatot az alberguében, majd elég korán, 7 órakor indultunk el még teljes sötétségben. A templom mellett egy zarándokszobor kívánt nekünk jó utat, mi pedig ütemesen szedtük a lábainkat a friss levegőn. Kissé hűvös reggelre ébredtünk, de ez jólesett az elmúlt napok hősége után. Csak jóval fél 8 után kezdett világosodni. A lenti fotót 7:50-kor készítettem és látható, hogy a nap még alulról festi meg a horizontot, éppen csak akkor kezdett emelkedni a látóhatár fölé. De legalább szép volt. 

Napi szereplők: a bagzós macska kölyke, egy kedves zarándokfogadó házaspár, egy sokkal szebb cica, két mallorcai peregrino és persze Rafael Nadal sem maradhat ki. :-)

Reggel 7 órakor üres gyomorral indultunk aznapi gyaloglásunkra. Nem tudtunk reggelizni, hiszen ekkor az étterem még zárva tartott, de amúgy is úgy terveztük, hogy majd az első faluban fogunk megállni. Még sötétben indultunk el, de hamarosan megcsodálhattuk a mögöttünk felkelő nap látványos ébredezését. Megint elég sokan gyűltünk össze az úton, a legtöbben korán indultunk, hogy ne kelljen a legmelegebb órákban a tűző napon gyalogolni. Reggel még nagyon jó idő volt a gyalogláshoz, jó tempóban tudtunk haladni.

Egy átlagos nap az El Caminón. Felkelés, reggeli, gyaloglás, pihenés, gyaloglás, még mindig gyaloglás, megérkezés, fürdés, mosás, vacsora, lefekvés. Holnap újra ugyanígy.

Indulás előtt átmentünk az étterembe reggelizni, mert egy olyan 9 kilométeres szakasz állt előttünk, ahol erre nem nyílt lehetőség. A finom omlettes szendvics, kávé és narancslé elfogyasztása után elindultunk. Kellemes gyaloglós idő volt és bár az égen komor felhők gyülekeztek, szerencsére nem esett az eső. Azofra után pár száz méterre egy nagy kőkereszt mellett vezetett az utunk, majd sokáig teljesen sík, könnyű terepen gyalogoltunk. 

A nap, amikor megismerhettem a szakszerű sörfeltöltés folyamatát, elmerültem a nájerai szép emlékekben és egy 7 eurós kvízkérdés is megbújik a posztban...

Reggel, még indulás előtt két újdonsült zarándoktársam (Saci és Piroska) felcímkézték hátizsákjaikat és otthagyták azokat az alberguében a mochila transzportra várva. Én szerencsére nem voltam sérült, így továbbra is cipeltem magammal a kis drága zsákomat, de nem is pakoltam meg nagyon, szóval egyáltalán nem éreztem nehéznek a 7-8 kilót. A lányoké legalább 12 kilót nyomott. 7 óra körül átmentünk a darazsas étterembe, ahol előző este megtámadták a kis dögök a sült csirkeszárnyaimat. Most még biztosan aludtak, mert még sötét volt akkor és csak fényesben érezték elemükben magukat vagy elbújtak, mindenesetre amíg nyugi volt, addig megreggeliztünk. Tudtuk ugyanis, hogy a következő település 10 km távolságra lesz, így még ott Ventosában feltankoltunk és csak utána kezdtük meg aznapi gyaloglásunkat. 

A nap, amikor bepillantást nyerhettünk a hátizsák taxiztatás rejtelmeibe, volt spanyol bika és húsevő darázs is, Valter, aki nem germán, ellenben columbiai és nem is köhög.

6 órakor már szinte mindenki ébren volt a matracos hálóteremben, az olasz énekes zarándokcsapat pedig már el is tűnt. Reggelre Sacinak egy hatalmas lila-kék folt alakult ki a vállán az előző napi esés következtében és alig tudta felemelni a karját. Nagyon csúnyán nézett ki és rettentően fájlalta a bal vállát. Ott tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Ha valahol, akkor egy ilyen nagyvárosban találnánk legkönnyebben orvosi segítséget, de ha továbbmegyünk, akkor a kisebb falvakban nem igazán. Főként azért, mert éppen vasárnap volt, tehát még a nagyvárosban is bizonytalannak tűnt. Amikor a lehetséges megoldásokat mérlegeltük, belépett a szobába egy ismerős arcú férfi... 

Újra egy földönalvós, matracos éjszaka a parókián, belecsöppentünk egy dobpergős esküvőbe (video) és egy sérülés is történt, csak hogy ne legyen minden olyan happy...

Nagyon korán, már reggel 6 órakor elindultunk az alberguéből, mert a mai napra 33 fokot jelzett a meteorológia. Koromsötét volt még, jeleket sem nagyon találtunk, ezért egy kicsit bolyongtunk, mire ráleltünk a kivezető útra. Hiába jártam Sansolban már ezelőtt, nem emlékezhettem minden egyes útelágazásra vagy mellékutcára, de végül megoldódott és elindultunk a helyes irány felé. Negyed óra múlva már a következő településen, Torres del Río utcáin koptattuk az aszfaltot, ahol még javában tartott az éjszaka megkezdett fiesta. 

Csodás napfelkelte, széles gyalogút, hőség, monotónia. Még csak 7 napja vagyok úton, de már másodszor érzem azt, hogy az El Camino útvonalát áthelyezték. Lehetséges ez?

Az indulás előtt lementünk az albergue konyhájába reggelizni, ahol a kanapén ott aludt a walesi kopasz, agresszív pasi. Fura egy fazon volt, mert sosem aludt a közös hálótermekben, mindig különcködött és elfoglalt valamelyik közös helyiségben egy kanapét, melyek nem alvásra szolgáltak, hanem a zarándokok társasági életét, kényelmét biztosították. Az még nem lett volna baj, hogy a pasi a kanapén hajtotta álomra fejét, de az már zavaró volt, hogy emiatt mindenkitől csöndet és kíméletes bánásmódot követelt, melyet durva hangnemben juttatott tudomásunkra.