A nap, amikor a csapból is bor folyik! Random eszmecsere a baszk, andalúz nyelvi eltérésekről, pozitív megerősítések, morgós hospitalera. God save the Queen!
Piroskáék már kora reggel elmentek, mert nem szeretik a meleget. Én 6:05-kor keltem, kényelmesen összepakoltam a cuccaimat és 3/4 7-kor kiléptem az albergue kapuján. Nem jutottam messzire, mert a szűk kis utca túloldalán betértem a nyitva lévő bárba és megreggeliztem. Érdekes, hogy egyre több helyen láttam ázsiai kiszolgáló személyzetet, az első két utamnál ez nem tűnt fel. Még éppen hogy csak világosodott, amikor elindultam. Nagyon jó tempóban haladtam - magamhoz képest - és élveztem a reggeli nyugalmat, a friss levegőt, egyszóval jól éreztem magam.
A lendület hamar megtört, mert Villatuerta városban be kellett térnem ismét egy bárba bizonyos okok miatt. Ha már ott voltam, akkor ittam még egy café con lechét, amit minden körülmények között be tudott fogadni a szervezetem. A spanyolok nagyon jó kis kávét tudnak készíteni! :-)
Átmentem a Puente Románico de Villatuerta hídon, aztán megint egészen jól haladtam és lélekben már felkészültem Estellára, a nagyvárosi nyüzsgésre, de egy kicsit elvesztettem a fonalat, mert szinte semmi sem volt ismerős errefelé, pedig már kétszer is jártam itt. Csak a lenti képen látható kagylót ismertem fel, melyet gondos kezek a járdába építettek a zarándokok tájékozódásának megkönnyítésére, hiszen annak idején ezen a környéken fotóztam egy hasonlót és a mai napig ez a blogom faviconja. Az a kis ikon fent a megnyitott lapfül bal szélén. :-)
Hát nem tudom, hogy megint hova kavarogtam, szerintem az utat jelölték másfelé vagy nem is tudom, hiszen nem tértem le a jelzett útról, mégsem emlékszem, hogy áthaladtam volna Estellán. Hiába vártam a kéttornyú nagy templomot, az ismerős hidat, a nyüzsgő várost, csak nem akart előkerülni, miközben már csendes külvárosi utcákon ballagtam és érezhetően távolodtam a forgalmasabb városrésztől. Na mindegy, ha már így alakult, akkor megálltam ennél a szép kis pihenőnél és jól lefotóztam. A tükörben még én is látszom! :-) Persze nem ültem le, mert arra még korainak tartottam az időt, még nem voltam elég fáradt, pedig milyen jól tettem volna, mert utána sokáig nem volt rá alkalmam, akkor persze visszasírtam ezt a szuper kis padocskát a virágok között!
A várost magam mögött hagyva már messziről látszott az irache-i borkombinát épülete, a Bodega Irache és a fölé magasodó kolostor tornya.
Útközben elhaladtam a díszes kapu mellett, amely 2011-ben arany színűre volt festve, 2016-ban már kék színű volt, most azonban még ki is tárták a zarándokok előtt és be lehetett menni. Nem véletlenül invitálták betérésre az arra járókat, hiszen a kapu mögötti kovács műhely a saját portékáit kínálta eladásra. Volt itt mindenféle caminós jelkép, kagyló, nyíl, gyűrű, medál, kulcstartó, szóval aki ilyenre vágyik, annak érdemes betérni ide. Én csak körülnéztem és mentem tovább.
A szőlőültetvények mellett sétálva egyre közelebb kerültem a borkombináthoz. Nem mondom, hogy túl sokan jártak volna az úton, de azért időnként feltűnt egy-két zarándok.
Fél 12-kor értem a híres borkúthoz, melynek az a különlegessége, hogy a borkombinát saját borából kínálja az arra járókat teljesen ingyen. Itt szó szerint a csapból is bor folyik, hiszen a bal oldaliból friss könnyű vino tintót, a jobb oldali csapból pedig hűsítő friss vizet ihatnak a fáradt zarándokok. Amikor odaértem a borkúthoz, magyar szavakat véltem felismerni egy éppen távozni készülő fiatal pártól, meg is kérdeztem tőlük, hogy - Magyarok vagytok? Igen! - hangzott a válasz és megálltunk egy pár szót váltani. Ők is ugyanarra a szállásra tartottak, ahová mi is foglaltunk, szóval este biztosan találkozunk. Elbúcsúztunk és bekanyarodtam a két csaphoz. Szerencsére nem volt senki a kútnál, így le tudtam fotózni. Csurgattam egy kevés kis bort az egyik kiürült palackomba, de csak módjával, mert a nagy melegben nem szerencsés mámorosan gyalogolni. Amúgy nem kell csodákat várni ettől a bortól, nem egy prémium minőség, inkább csak móka az egész, Rioja borvidéknek nem igazán kell tartani Irache versenytárstól. :-)
Továbbindultam és még mindig egyedül gyalogoltam, Saciékat egész nap nem is láttam. Nem baj, majd a szálláson úgyis találkozunk. A borkúttól kb. 5-600 méterre egy útelágazáshoz érkeztem, ahol mindkét irányban Los Arcos felé mutatott a nyíl, de eltérő távolságokkal. Nekem a jobb oldalra mutató jelzést kellett követnem, mivel az az út szeli át Villamayor de Monjardínt, ahol szállást foglaltunk.
Innentől nagyon szép és viszonylag könnyű terepen bandukoltam tovább.
Fél 2-kor értem Azqueta településre, ahol már nagyon szerettem volna leülni, hiszen Villatuerta óta nem álltam meg pihenni. Addigra már több órányi gyaloglás volt a lábaimban és az idő is egyre forróbbá vált. Persze ilyenkor szieszta idején minden zárva volt, de végül megpillantottam egy albergue-bar feliratot, ami szintén zárva volt, de az épület előtt ott várakozott rám egy üres pad! Hát én nem hagytam árván szegényt, odavánszorogtam és szépen lerogytam a padra. Levettem a hátizsákomat, a cipőmet, kényelembe helyeztem magam és pihentem. Nagyon jólesett! :-) Egyszer csak belülről nyílt az ajtó és kilépett egy nő, megkérdezte tőlem, hogy szállásra várakozom-e? Elmondtam neki, hogy nem, csak leültem megpihenni, ha nem okoz gondot, hiszen a szállásunkat már lefoglaltuk a következő faluban. Nagyon kedves volt a nőci, elkezdtünk beszélgetni olyan dolgokról, hogy nem is gondoltam volna a gyér kis spanyol tudásommal. Pedig a baszk nőci megdicsérte a spanyolomat, csak én ezt nem szoktam elhinni. :-) Megkérdezte, hogy hol tanulok, mondtam neki, hogy a Cervantes Intézetben Budapesten és az első tanárom Sevillából való volt. Erre ő azt mondta, hogy az nem jó, mert ott sziszegnek a c meg z betűkkel, mire említettem neki az Ocho apellidos című filmet, ami neki is nagyon tetszett. Úgy látszik tényleg lehet valami ellentét a baszkok és andalúzok között, mert mintha egy kicsit cikizte volna az andalúzokat és amint azt az említett vígjátékban is bemutatták. Egyszóval, álmomban sem gondoltam volna, hogy a nyelvtudásommal odáig jutok, hogy ilyen dolgokról is képes leszek egy helyi emberrel beszélgetni, mindenesetre nagyon élveztem! A nőt Helenának hívták és meg kellett ígérnem neki, hogy ha legközelebb járom majd a Francia utat, akkor nála fogok megszállni. Megígértem neki és biztosan így lesz, mert annak a helynek volt valami nagyon kellemes kisugárzása. Később találkoztam egy német zarándoknővel, aki ott szállt meg a Perla Negra alberguében és megerősített ebben.
Elbúcsúztam Helenától és elindultam Villamayor felé. A lenti képet nagyon szeretem, látszanak rajta a hegy tetején magasodó San Esteban kastély romjai, lent pedig az út mellett a kagylós útjelző kő.
Fél órányi sétával meg is érkeztem Villamayor de Monjardín településre. Az albergue kapuját zárva találtam, becsöngettem. Bemutatkoztam a hospitalerának és mondtam neki, hogy van foglalásunk. Mondta, hogy már itt vannak a magyar társaim csak elmentek valahova. Kértem, hogy lehetőleg alsó ágyat adjon, mert nem tudok felmászni a felső szintre. Erre nagyon bosszús lett, ott dünnyögött az orra alatt, hogy én nem is vagyok olyan öreg, meg hogy mindenki alsó ágyat akar és hogy ez nem szálloda, hanem albergue. Puff, mennyivel kedvesebb volt Helena az előző faluban, aki jót beszélgetett velem, pedig nem is ott szálltam meg! Na mindegy, a dünnyögés ellenére azért kénytelen-kelletlen mindhármónknak alsó ágyat adott a morgós hospitalera, szóval ennyi zsörtölődést megért a dolog. :-)
A lányok közben már a szomszédos étterem teraszán söröztek, csatlakoztam hát hozzájuk, mert ki voltam száradva. :-) Befizettünk vacsorára is, ami ugyanott volt, csak a belső helyiségben. A vacsoránál aztán teljes letargiába estek a brit peregrinók, mert akkor jött a hír, hogy meghalt a királynő. Tényleg le voltak sújtva, látszott rajtuk, hogy nagyon megérintette őket a szomorú bejelentés. :-( God save the Queen!
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... köszönöm! :-)
