A nagy találkozások napja. Hello! - köszönt rám és én rögtön éreztem, hogy van valami közünk egymáshoz...

Reggel 6 órára állítottam be a telefonomat ébresztőre, mert időben akartam elindulni. Még meg kellett keresnem a városból kivezető utat és megtalálnom a Camino de Santiago útvonalat, mivel gyakorlatilag fogalmam sem volt, hogy Pamplona melyik részén tartózkodtam éppen. Bár tegnapi házigazdáim segítőkészen elmagyarázták, hogy merre kell menni, de ez falra hányt borsó volt csupán, csak arra emlékeztem hogy balra, de hogy hol kell balra fordulni, arra már nem. Amikor kiléptem a házból, még teljesen sötét volt, az utcán még égtek a lámpák. A sarkon egy kávézó fényei világítottak, arra vettem hát az irányt, szerencsére kinyitottak már. 

Az utcán elhelyezett asztalok egyikénél üldögélt egy deresedő halántékú sármos pasi, akiről azt feltételeztem, hogy helyi spanyol, így hát odaléptem hozzá és megkérdeztem, tudja-e hogy merre van az El Camino útvonala. Erre elővette a térképét és mutatta, hogy szerinte merre. Csodálkoztam is, hogy miért van nála térkép, de hamar kiderült, hogy ő is a Caminót járja, szóval ezért. Bár az öltözéke alapján nem tűnt zarándoknak, de azért egy cél felé haladtunk, tehát ott tanakodtunk, hogy melyik lehet a helyes irány. Nem tűnt túl biztosnak a pacák, ezért amikor bementem és kértem egy kávét, a kiszolgáló helyi embert is megkérdeztem, aki persze egy másik irányt mutatott, de azt jó határozottan. Na most melyiknek higgyek? Elővettem a telefonomat, de akkor sem lett jobb a helyzet, egyszerűen nem tudtam betájolni magam. Na mindegy, kimentem a teraszra meginni a kávémat, az őszes pasi éppen akkor állt fel, így elfoglaltam a helyét. Jó utat kívántam neki és a szokásos "see you later" elköszönéssel búcsúztunk. Akkor nem is gondoltam, hogy milyen hamar viszontlátom majd. :-) Így ismerkedtem meg a német Ralffal.

Ott kortyolgattam tehát a kávémat teljes bizonytalanságban, amikor jött egy fiatal lány zarándok és bement a kávézóba. Én is belibbentem, bevittem az üres csészémet és hallottam, hogy a lány is a Caminós irányról érdeklődik. Neki is elmutogatta a pincér, hogy egyenesen előre, aztán innen már ketten bénáztunk tovább. A fiatal lány olasz nemzetiségű volt és ő is a környéken szállt meg, ezért nem találta ő sem az utat, így elhatároztuk, hogy egy darabon együtt megyünk és közösen fogjuk megkeresni a helyes irányt. Végül úgy döntöttünk, hogy inkább a német Ralfra hallgatunk és elindultunk balra. Naná, hogy nem a helyi spanyolra hallgattunk, aki már legalább ezer zarándokot igazított útba! :-) Mentünk, mentünk, aztán egyszer csak egy felüljáró-szerűségen találtuk magunkat, alattunk pedig a mélyben az utunkra merőlegesen megpillantottuk a zarándokok tömegét, akik özönlöttek ki a városból. Na végre, megvan az út! De hogyan juthatunk le oda, hiszen a mi forgalmas főútvonalunkat korlát szegélyezte és nem ágazott belőle semmilyen irányba mellékút. Szerencsénkre jött egy helyi jóember, aki megmutatta, hogy 50 méter múlva vége lesz a korlátnak és óvatosan le tudunk mászni a töltésen a Camino gyalogútjára. Ekkor megjelent Ralf, éppen visszafelé jött már, gondolom ő is rájött, hogy nem jó irányba indult. Ja, "see you later", de ilyen hamar? :-) Ő nem mert lejönni a meredek töltésen, de mi az olasz lánnyal megkezdtük a lassú ereszkedést. Nagyon meredek volt a töltés, kicsit aggódtam is, hogy sikerül-e majd a műtött térdemmel, de a lánynak sem volt könnyebb. Ráadásul nekem a két túrabot sokat segített, neki meg nem volt, így az egyiket odaadtam neki, nehogy elessen és leguruljon. Hálás volt érte, végül sikeresen landoltunk és immár újra ráléptünk a helyes útra Santiago de Compostela felé. Még egy darabig együtt mentünk, aztán mondtam a lánynak, hogy nyugodtan menjen előre, hiszen neki biztosan gyorsabb a tempója. Elbúcsúztunk tehát és onnantól soha többet nem láttam ezt az olasz lányt. Valószínűleg azért találkoztunk ma reggel, hogy egymást segítsük, ennyi volt közös szerepünk ebben a különleges utazásban.

Időközben persze kivilágosodott és a nap is egyre melegebben sütött. Rengeteg zarándok áramlott Pamplona felől, de ezen már nem is csodálkoztam, hiszen előző nap emiatt nem találtam szállást Zubiriben. Nem gondoltam, hogy ilyen sokan leszünk az úton, de hát Szent év lévén nyilván sokan indultak el, illetve a covid miatti korlátozások enyhítése is útra szólította a zarándokokat. Mindenesetre az előző napi történésekből okulva beláttam, hogy innentől muszáj lesz szállást foglalnom minden egyes napra, mert a csigalassú tempómmal esélytelennek látszik kora délutánra megérkeznem az alberguékbe, amikor még lehetnek üres ágyak. Pamplonai szállásomon nem is voltam tétlen és még este lefoglaltam egy ágyat Uterga egyik alberguéjében. Így már semmi nyomás nem nehezedett a vállamra, nem kellett sietnem, egyszerűen csak élveznem kellett az utat.

Áthaladtam Cizur Menor városkán, ahol többen is betértek az út túloldalán lévő bárba. Én nem álltam meg, mert még nem voltam éhes és jó tempóban tudtam gyalogolni, nem akartam kiesni a ritmusból. Úgy emlékeztem, hogy majd később is lesz egy kisebb falu, ott majd ráérek reggelizni. Azt elfelejtettem, hogy az a falu jócskán odébb van még... A táj elég kopár és száraz volt, errefelé is aszály sújtotta a vidéket, mint ahogy ezen a nyáron Európa nagy részét. Az út enyhén és folyamatosan emelkedett, de nem vészesen, élveztem a gyaloglást. Szerencsére errefelé időnként árnyékos helyek is előfordultak, ilyenkor egy-egy fa alatt összegyűlt néhány zarándok és pihentek egy ideig. Így tettem én is az egyik padnál, ahol fel sem kellett állnom és onnan tudtam fotózni az utat visszatekintve, előre és szemközti irányban is.

Negyed 12 körül értem el azt a kis falucskát, amit már régóta vártam. Zariquiegui településen a San Andrés templom mellett vezetett az út, melynek kertjében már többen is pihentek.

Addigra már nagyon éhes voltam, tehát rögtön bevágódtam a reggel óta remélt kis bárba, ami igazából most már inkább csak egy kis bolt, de nem baj, nekem tökéletesen megfelelt. Már nem voltak székek és asztalok a bolt előtt mint régen, a zarándokok a szemközti járdán helyezték magukat kényelembe. Így tettem én is, miután vettem egy szendvicset és egy tonikot. Bár nem tonikot akartam venni, hanem limonádét, de csak a sárga színt figyeltem a dobozon... Csak egy kicsit vagyok ám szórakozott, a részletekkel nem szoktam foglalkozni. Amúgy meg szeretem a tonikot is, ezer éve nem ittam, itt volt hát az ideje. :-)

Innentől már meredekebbé vált az út és egyre melegebbé az idő. Tudtam, hogy nincs okom sietni, jól emlékezetembe véstem az első nap tanulságait, szóval az Alto de Perdón előtti meredekebb szakaszon tudatosan vettem vissza tempóból. Nem, nem álltam meg, annyira azért nem voltam lassú, de valahogy mindenki elsuhant mellettem én pedig nem előztem meg senkit. Ilyenkor mindig bátorítóan és kedvesen rám köszöntek a mellettem elhaladó zarándoktársaim. Buen camino, vamos, vamos! - többnyire ilyen és ehhez hasonló köszöntésekkel előztek meg a peregrinók. (A lenti kép egy kis visszapillantás Pamplona irányába, jól látszik, hogy az utolsó szakasz már sokkal meredekebb, mint korábban.)

Hősiesen küzdöttem fel magam a hegyre és már-már majdnem a tetőnél jártam, talán 30 méter hiányzott, amikor elhaladt mellettem egy zarándoknő és közben rám köszönt, hogy "Hello!" - és már ment is tovább. Hello - válaszoltam, de közben szöget ütött valami a fejemben és utánaszóltam. Te magyar vagy? Erre megállt és visszafordult - Igen! Én is! Így ismerkedtünk össze Sacival az Alto de Perdón hegycsúcsa előtt pár méterrel. :-)

Ahogy felértünk a hegyre, rögtön leültünk a hegy tetején álló kőoszlop lépcsős talapzatára, ahol némi árnyékot is sikerült lelnünk és elkezdtünk beszélgetni. Azt hittem, hogy Saci tudta, hogy én magyar vagyok, hiszen a hátizsákomon van egy magyar címer felvarró, de nem, ő ezt nem látta, hiszen lefelé, a lába elé nézett és nem vette észre. Ő csak rám köszönt, hogy hello. De azt a hellót annyira máshogy mondta mint a többiek, hogy nekem meg az lett gyanús és azért kérdeztem rá, szóval ezt jól megbeszéltük. Aztán elmondta Saci, hogy nincs egyedül, hamarosan érkezik a társa Piroska is. Abban a pillanatban felbukkant ő is, bemutatkoztunk egymásnak és még ott ücsörögtünk egy jó darabig és beszélgettünk.

Sajnos a nagy beszélgetésben egyikünk sem készített fotót a hegygerincen felsorakoztatott óriás szélkerekekről, de előző útjaimnál megtalálhatjátok. Mindenesetre olyan rekkenő hőség volt és annyira nem járt a szél, hogy a szélkerekek egy helyben álltak, egyik sem forgott, mi pedig szenvedtünk a hőségtől. Újdonsült zarándoktársaim edzett csajok voltak ám - közel hasonló korosztályhoz tartoztunk - mert rendszeresen járják az Országos Kék Túra útvonalát és 2016-ban már ők is megjárták egyszer az El Camino - Francia út teljes hosszát, tehát nem kezdők. Ráadásul Piroskának két éve csípőprotézis műtétje is volt, tehát tényleg elismerésre méltó, hogy ilyen előzmények után is nekivágtak az útnak. Megbeszéltük ott a hegytetőn, hogy azon a napon ők is éppen Utergáig akarnak eljutni, de még nincs szállásuk és már nekik is problémáik akadtak eddig is a szállásokkal. Gyorsan eldöntöttük, hogy írok egy emailt arra a szállásra, ahol én foglaltam és kérek még plusz 2 főre helyet. Ezek után együtt indultunk lefelé azon a bizonyos hírhedt, köves és kimerítően hosszú lejtőn, hiszen ahová egyszer felmegy az ember onnan általában le is kell jönni valahogy. A lenti képek ízelítőt adnak a köves út nehézségeiből. Aki járt már itt, az bizonyára jól emlékszik erre a szakaszra, aki pedig még nem, az képzelje el, hogy ezen a göröngyös, köves úton több mint 1 órán át botorkálsz lefelé a meredek lejtőn. Fárasztó tud ám lenni, de milyen édes a megérkezés! :-)

Sajnos innentől megint nem készítettem több képet, mert a nap hátralévő része nagy beszélgetésekkel telt és elfelejtettem fotózni. Tehát, amikor végre leértünk a hegyről és már vízszintes talajon gyalogoltunk, hamarosan beértünk Utergába. Ez a település egyáltalán nem maradt meg az emlékeimben előző útjaimról, mintha csak először jártam volna itt. Megkerestük az alberguét és becsekkoltunk. Egy fiatal spanyol srác volt a hospitalero, aki egy személyben volt a szállás mindenese. Ő fogadta a zarándokokat, beregisztrálta őket, megterített a vacsorához, felszolgálta a vacsorát, a reggelit ugyanúgy, szóval pörgött ezerrel, de emellett mindenkihez volt egy-két jó szava is. Szóval ott tartottam, hogy becsekkoltunk, megmutatta az ágyamat és ki volt a szomszédom, na ki?! Legnagyobb meglepetésemre Ralf, a német pasi feküdt a mellettem lévő ágyon, akivel reggel a kávézóban bogarásztuk a térképet! Kicsi a világ! :-) A lányok egy másik helyiségben kaptak ágyat, de a szokásos fürdés, mosás után átmentünk a szemközti étterem teraszára és egy-egy jéghideg sör társaságában folytattuk a beszélgetést. A vacsorát 7 órakor szolgálták fel az albergue étkező helyiségében annak, aki befizetett peregrino menüre. Mi így tettünk és nem bántuk meg, mert nagyon finom vacsit kaptunk és jó pár üveg finom vörös bort is letett a srác az asztalokhoz. Nem is tudtuk mindet meginni, de nem akartuk, hogy pocsékba menjen, :-) ezért ami megmaradt, azt vacsora után kivittük az albergue kertjébe és ott folytattuk a beszélgetést. Odaült az asztalunkhoz Ralf is meg egy másik német nő, Susana is. Jót beszélgettünk, aztán alvás, mert másnapra erőt kellett gyűjteni a gyalogláshoz.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... köszönöm! :-)