Ott jártunk fent, ahol a harangok zúgnak és végre kiváltottuk a compostelánkat is! Fantasztikus élmény volt! :-) 

Már kora reggel fél 7-kor elindultunk a szállásunkról a zarándokirodához, mert pár nappal ezelőtt reggel 7 órakor már legalább harmincan várakoztak a nyitásra. Nem akartuk megkockáztatni, hogy órákat kelljen sorban állnunk, hiszen 11:30-ra belépőjegyünk volt a katedrálisba, jobban mondva annak is a tetejére, de erről majd később. Még reggel is csillogtak az utcakövek, de nem az előző napi esőtől, hanem a takarítógépektől, amelyek hajnal óta szorgosan tisztították az utcákat. Amikor odaértünk a zarándokirodához 7 óra előtt pár perccel, még senki sem várakozott, mi voltunk tehát az elsők. Hurrá, akkor itt már nagy gond nem lehet! :-)

Negyed óra múlva jött egy portugál zarándok, majd két lengyel srác, azután pedig szépen elkezdtek szállingózni a peregrinók és onnantól már folyamatosan jöttek. Mindenki a hőn áhított compostelát szerette volna kiváltani, vagyis azt az okmányt, ami valamelyik hivatalos El Camino útvonal megtételét igazolja. A Szent Jakab utak többsége Santiago de Compostela katedrálisánál érnek véget. Ha szorgosan gyűjtögetted a pecséteket a credencial vagyis zarándokútlevél lapjain, akkor ezután a zarándokirodában ellenőrzik azokat és kiállítják a compostelát. 

Azt hittük, hogy 8 órakor nyit az iroda, mivel néhány nappal azelőtt a biztonsági őr így tájékoztatott bennünket, de akkor még augusztus volt, közben meg szeptember lett és változott a nyitvatartás, így csak 9 órakor nyitottak. A lábam már majdnem lefagyott az egy helyben ácsorgástól, mert csak túraszandált vettem fel, nem gondoltam, hogy két órán keresztül kell majd várakozni a nyitásra. Erika jobban járt a túracipő és zokni kombinációval, de később is nagy hasznát vette ennek a katedrális tetején, majd ott kifejtem ezt is.... Nyolc óra után már olyan sokan várakoztak, hogy az utca végén bekanyarodott a sor. Az adminisztrációt megkönnyítendő és gyorsítandó a kapura kihelyeztek egy lapot egy QR kóddal, ami a zarándokiroda hivatalos oldalára navigált. Itt ki kellett tölteni egy űrlapot az adatainkkal, amit később bent már csak ellenőriztek a credenciállal együtt. Végre 9-kor nyílt a kapu és megkaptam az 1-es sorszámot, Erika meg a 2-eskét. Juhhééé! Most, hogy immár némbörvan lettem, boldogan figyeltem a kijelzőt, majd hamarosan meg is jelentek előkelő sorszámaink a képernyőn és bebocsátást nyerhettünk az irodába. Innentől felgyorsultak az események és néhány perc múlva kézhez is vehettük a composteláinkat. Vásároltunk hozzá 2 euróért tartó hengert, plusz kiváltottuk a megtett út távolságát is feltüntető compostelát további 3 € összegért. Még annyi, hogy az ügyintéző hölgy "Jó napot!"-tal köszönt, mivel itt az irodában már dolgoztak magyar önkéntesek és megtanultak magyarul is köszönni. Jó érzés volt! Sőt. A falon egy székely és egy magyar zászlócskát is kitűztek egy kisebb kopjafa két oldalára az itt önkénteskedő honfitársaink. Mindenhol ott vagyunk! :-) Ezután elmentünk reggelizni és egy kicsit átmelegedni az egyik kávézóba, majd a nyugati kapun át betértünk a katedrálisba, ahol mindig hevesebben ver a szívem! 

A katedrálisban szépen felújították a padokat, az oldalhajókban pedig nagyobb távolságokra székeket helyeztek el. Sajnos a pandémia miatt nem lehetett megölelni Szent Jakab szobrát, csak az egyik ablakon keresztül tudtam lefotózni - sebaj, majd talán jövőre - és a botafumeiro (füstölő) is szolgálaton kívül várta, hogy meglengessék. A katedrálisból kilépve a Szent Kapuhoz igyekeztünk, hiszen azt még soha nem láttuk nyitva. A santiagói katedrális Szent Kapuja csak a szent években van nyitva, vagyis azokon az éveken, amikor július 25. vasárnapra esik. Szerencsére mi éppen szent évben voltunk ott és nyitva is találtuk, de aggodalomra semmi ok, mert Ferenc pápa - a koronavírus járvány miatt - meghosszabbította a szent évet egészen 2022. év végéig, így még sokan léphetnek be rajta. 

Talán a kora délelőtti időpontnak volt köszönhető, hogy nem kellett sorban állnunk a bejutáshoz, így nyugodtan nézelődhettünk és fotózhattunk kedvünkre, nem kellett sietnünk.

A katedrálisba a Szent Kapun keresztül belépve Szent Jakab sírhelyéhez lehetett lemenni néhány lépcsőfokot lefelé megtéve. Már többször is meglátogattam, de valahogy úgy érzem, hogy Szent Jakabnál mindig tiszteletemet kell tenni, amikor Santiagóban járok.

A katedrális tornyának meglátogatásához még otthonról foglaltunk időpontot a katedrális hivatalos honlapján ITT. A jegy 12 helyett csak 10 euróba került fejenként, mert rendelkeztünk zarándokútlevéllel és több időpont közül lehetett választani. Csúcsidőben érdemes előre megvenni a jegyeket amikor már lehet tudni, hogy mikor érkezel Santiagóba, mert limitált létszámot engednek fel egyszerre és esetleg betelhetnek a csoportok. A toronyhoz vezető bejárat a katedrális főkapujától balra található. 11:30-ra szólt a jegyünk, addigra már felmelegedett a levegő de elég felhős volt az ég. Megfordult a fejemben, hogy mi lesz ha éppen akkor kezd villámlani, amikor a toronyban leszünk, mint ahogy Muxíában is, amikor a legmagasabb hegy tetején álltam villámhárítóként...., de aztán elhessegettem a gondolatot. Leginkább a toronyhoz vezető 158 lépcsőfoktól tartottam a két térdműtétem miatt, de végül nem ez volt a legnagyobb kihívás... A szervezők nagyon profin oldották meg, mert szinte észre sem vettem, hogy mennyit mentünk felfelé. Először 40 lépcsőfokot mentünk - számoltam, azért tudom ilyen jól - majd megálltunk egy teremben, ahol a vezetőnk elmondta amit érdemes tudni a katedrálisról. Utána megint 60 lépcső és egy kis pihenő, miközben újabb információkat hallhattunk, majd kimentünk a tetőre. Na itt kezdődött az én kálváriám..., de jöjjenek inkább a képek! :-)

Az volt a gond, hogy túraszandálban voltam, ami egyébként szuper jónak bizonyult más körülmények között, de a tervezők valószínűleg nem katedrális tetején való mászkálásra gondoltak, amikor megalkották. A talpa kellőképpen barázdás volt, de belül a nagy meleg miatt csúszott a lábam. Kb. 30-40 fokos meredekségű lehetett a tető, mely kissé rücskös kőlapokkal volt borítva, ami elég masszívnak tűnt ahhoz, hogy zarándokok is lépkedjenek rajta, na de nem túraszandálban! Kérlek, húzzatok cipőt, ha felmentek a katedrális tetejére! A magam részéről hoztam a formámat. A szaró galamb pozíciójától kezdve a kezdő síelni tanuló rogyasztásáig mindenféle pozitúrában próbáltam megtartani az egyensúlyomat, inkább kevesebb mint több sikerrel. Az általános derültségen túl azért volt néhány úriember csoporttag is velünk a tetőn, akik bénázásomat látva jobbról-balról támogatva vezettek át a tető gerincén az egyik toronytól a másikig. :-) Legszívesebben négykézláb másztam volna át A-ból B-be, de a térdem miatt ez szóba sem jöhetett, kapaszkodni viszont nem lehetett semmibe, így nem maradt más megoldás, mint hogy az előzékeny pasik karjaiba kapaszkodva jussak át a kritikus részeken. Eközben Erika fetrengett a röhögéstől... Köszi! :-) Amikor végre stabilan álltam az egyik torony falának dőlve és kissé nyugodtabb pillanatok következtek, mert a túravezető beszélt, na akkor tudtam készíteni néhány fotót, íme.

A tető gerincén egyébként még a mélység látványával is meg kellett küzdeni, plusz még a szél is fújt, de azt kell hogy mondjam, hogy felejthetetlen élmény volt és még nincs vége, mert mentünk még magasabbra is! Az egyik tetőről átsétáltunk a másikra úgy, hogy már csak ki kellett nyújtanom a két karomat oldalra és máris elkapott valaki innen is meg onnan is, szóval megfelelő támogatással sikerült abszolválnom a feladatot. Egyszer egy 40 kilós ázsiai lány segített. :-) A maradék lépcsőfokokat - ha jól számolom, akkor még 58-at - már játszi könnyedséggel tettük meg felfelé a toronyba, ahol legalább vízszintes talaj volt a lábunk alatt és korlátok vigyáztak az épségünkre. Innen föntről láthattuk a következő csoportot a tetőn botorkálva és közelről szemlélhettük a harangokat a szemközti harangtoronyban. Lenyűgözött a szédítő magasság!

Fogalmam sem volt, hogy éppen melyik toronyban jártunk - ilyen apróságokkal én sosem foglalkoztam, a tájékozódás mindig Erika feladata volt - de innen fentről beláttuk az egész várost! Fantasztikus érzés volt föntről látni a szűk kis utcákat, ahol annyiszor jártam már, a sok apró zarándokot a Praza do Obradorión és persze a katedrálist díszítő szobrokat ilyen közelről, amit lentről szinte nem is lehet látni. Csodálatos élmény volt! :-)

Itt fent a toronyban már nagyon bátor voltam, bámészkodtam kedvemre, ellazultam egy kicsit, miközben Erika átvette a fotós szerepét. A lefelé vezető út viszontagságait inkább nem részletezném...:-)

Ezután eltöltöttük a nap hátralévő részét Santiagóban. Mászkáltunk a városban ide-oda, rengetegen voltak, majd estefelé leültünk egy étterem teraszára, ahol a szomszéd asztalnál galambok rohamozták meg az ételmaradékokat, amíg a pincér le nem takarította az asztalt. Vacsorára bacalao (tőkehal) fehérboros mártással (a la narcisa) főtt krumplival és cerveza grande finomságokat választottunk. Így búcsúztunk Santiagótól, hiszen másnap kora reggel már indulnunk kellett hazafelé. Remélem, még visszatérünk ide hamarosan!