Gyönyörű zöldségek között jártunk: pálmafák, páfrányok, üde zöld ligetek. Galicia verde! Nehezítő körülmények: aszfaltút, hőség, folyadékhiány. Állatok: lovak, kutyák, dinoszaurusz...

Már augusztus végén jártunk és amikor reggel 7 órakor útnak indultunk, még teljesen sötét volt. Az alberguében már többen is készülődtek az előtérben, mi viszont már be voltunk sózva és a sötét ellenére elindultunk. Az úton már néhányan sétáltak előttünk, akik valószínűleg a municipal alberguéből jöttek. Szerencsére a fejlámpájukkal világítottak, így nem kellett elővennünk a sajátunkat, hanem őket követtük amíg kivilágosodott. Amint azonban elkezdett pirkadni, lehagytuk a néhány fős társaságot, mert elég hangosan társalogtak és ez nagyon zavart bennünket az álmos reggelen.

Az út sokáig nyílegyenes és persze aszfaltburkolatú volt, amin már meg sem lepődtünk. Az útikönyvünk a mai napra 59% aszfalt és 41% természetes utat jelzett előre, tehát fel voltunk készülve rá, de azért nehezen szoktuk meg. 1 órányi gyaloglás után érkeztünk meg az első útszéli bárhoz, ahol megreggeliztünk és magunkhoz vettük az életmentő café con lechét is. A bárral szemközt egy különleges műalkotást állítottak fel a modern művészet kedvelői, melyet nem igazán tudtam megfejteni. Egy félkör alakú, ívelt mászókára (nekem legalábbis a mászóka funkció ugrott be elsőre), szóval ezen a szerkezeten haladt felfelé egy kisebb traktor, balra tőle egy hatalmas dinoszaurusz tátotta nagyra a száját, körülöttük pedig néhány szobor állt méltóságteljesen és velünk együtt várta a reggeli napfelkeltét.

Az út túloldalán a Café Bar Uzal nevű épület mellett is folytatódott szoborpark, ahol néhány évvel ezelőtt a Google Map szerint még csupán egy kukoricatábla terült el, ma pedig pálmafa, kerekes kút és néhány kőkereszt díszíti a gondozott pázsitot. Csupán a 6 méter magas Szent Jakab szobor dacolt az idővel, ő még a régebbi képeken is fellelhető. 

Mialatt lefotóztam a ház környékét, elkészült a kávénk és kihozták a reggelit is. Friss, finom vajas croissant és előre csomagolt ráadás muffinok képezték a napindító menüt. Ugye, jól néz ki? :-)

A rövid pihenő után folytattuk utunkat, egyelőre még mindig az aszfalton. Ahogy a képeken is látszik, az út nem olyan mint Magyarországon, mert errefelé csak nagyon ritkán találkoztunk útpadkával. Gyakorlatilag nem lehet letérni az aszfaltról, mert van maga az út, aztán meg az egyenetlen növényzet vagy árokpart, a kettő között meg nincsen átmenet. De legalább van tehenekre figyelmeztető tábla, az is valami. :-) 

Néha egy rövidebb szakaszon kaviccsal felszórt földút váltotta az aszfaltot, ilyenkor éreztük igazán a különbséget. Az Angol út viszonylag jól jelzett, a lenti képen látható caminós útjelző kövek, sárga nyilak vagy kagyló szimbólumok segítettek a tájékozódásban, eltévedni nem igazán lehetett. 

Szép helyeken jártunk. Gyakran találkoztunk a Galiciában oly megszokott magtároló, vagyis a hórreo különböző méretű változataival, pálmafákkal és sűrű páfrányokkal benőtt aljnövényzettel is. Aztán megint aszfaltút, dzsindzsás útszegéllyel, hogy véletlenül se lehessen letérni a kemény burkolatról...

Újabb 1 órányi gyaloglás után áthaladtunk egy csupán néhány házból álló településen és a Casa Rural Dona María vendégházzal szemközt belebotlottunk egy kisebb kávézóba. Megálltunk, ittunk egy-egy pohár frissen facsart narancslevet, majd hirtelen feltűnt egy póniló, amelyet éppen mellettünk vezetett a gazdája. Mire előkaptam a telefonomat, hogy lefotózzam, már az út túloldalán jártak, éppen eltűnőfélben vannak a kőkereszt és a vendégház között.

Lovakból nem volt hiány errefelé, itt éppen ügyet sem vetve ránk legelésznek.

Végre előkerült a természetes földút és egy darabig igazán szép erdőben, árnyas fák között haladhattunk. Ránk is fért már egy kis árnyék, mert addigra nagyon meleg volt már, jólesett egy kicsit lehűlni.

Nem sokáig élvezhettük azonban a fák oltalmát, mert hamarosan ritkultak még a sudár eukaliptuszok is, az újra felbukkanó aszfaltútról nem is beszélve... Egy helyen figyelmeztetett bennünket egy tábla, hogy hamarosan elérkezünk az utolsó bárhoz, aztán utána Sigüeiro településig semmi nem lesz, ami ugyebár 13 km az útikönyv szerint. Mindenképpen azt terveztük, hogy ott megállunk, tartunk egy hosszabb pihenőt, majd nekivágunk az utolsó hosszú szakasznak. Hát nem így alakult...

Először is elvesztettem Erikát. Illetve azt hittem, hogy elvesztettem, mert azon a településen, ahol az utolsó bárt jelölte a térkép, egyetlen árva bárt sem láttam sem nyitva, sem csukva. Ahogy áthaladtam azon a településen, ahol a könyv és a tábla szerint a Cruceiro kávézónak kellett volna lennie, teljesen elbizonytalanodtam. Arra gondoltam, hogy valószínűleg nyitva volt csak nem vettem észre és elsétáltam mellette és lehet, hogy Erika éppen bent volt, ezért ő sem vett észre, szóval mögöttem van. De nem voltam benne biztos, tehát mentem tovább előre. Közben a nap egyre melegebben tűzött, jólesett volna egy kis pihenő, mert a térdem is elkezdett jelezni, hogy lassítsak. Na ettől féltem! A novemberi térdműtétem óta ez volt az első utam, amit tulajdonképpen tesztelésnek is tekintettem, kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan viselkedik szegényke, szóval nem örültem neki... Erika meg sehol. Egyszer aztán megoldódott a kérdés, mert ott ült az út menti egyik kőpadon. Lehuppantam mellé, de nagyon hideg volt a kő, nem akarózott sokáig ülni rajta, meg közben elkezdtük egymást győzködni arról, hogy biztosan előttünk van még az a bizonyos utolsó bár, az nem lehet, hogy mindketten elmentünk volna mellette. Így tehát elindultunk abban a reményben, hogy hamarosan egy megfelelő ülőalkalmatosság és némi folyadék is vár ránk. Na ez sem így történt...

Mentünk, mentünk, mendegéltünk, egyszer csak egy terepjáró jött velünk szemben az úton a galiciai önkormányzat feliratával az oldalán, tehát valami hivatalos szerv volt. A sofőr lelassított, majd megállt mellettünk és megkérdezte, hogy jól vagyunk-e? Ennyire látszott?! :-) Mi azt válaszoltuk, hogy köszönjük jól vagyunk, de már nagyon szomjasak és megkérdeztük, hogy messze van-e még az "utolsó" bár Sigüeiro előtt. Erre az önkormányzati ember azt válaszolta, hogy nem lesz már semmiféle bár vagy kávézó errefelé, de ha elfogyott a vizünk, akkor nyugodtan csöngessünk be valamelyik házba és majd biztosan adnak vizet. Na jó, de ott egyáltalán nem voltak már házak, éppen az erdei úton szólított meg bennünket. Mindenesetre megköszöntük és bár nem örültünk a hírnek, de nem tehettünk mást, folytattuk utunkat egyre elcsigázottabban. Néhány perc múlva azonban ismét felbukkant a terepjáró és megint megállt mellettünk, majd a jószándékú önkormányzati felelős átnyújtott nekünk két üveg jéghideg ásványvizet! Annyira kedves gesztus volt tőle, olyan hálásak voltunk érte! :-) 

Mint tudjuk, a caminón minden megoldódik. Így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de megoldódik. Megint mentünk, mentünk, egyre lassabban vánszorogtunk, amikor is így fohászkodtam: Ó, csak egy széket kérek, semmi mást! Pár perc múlva beértünk egy településre és mit látok az útkereszteződés melletti füves részen? Egy kiszuperált ócska széket, ami engem várt! :-) Normál esetben szerintem ez lehetett a falu pletykafészkének a trónja, mert pont a buszmegállóval szemben volt és így első kézből vihette a híreket, de most én foglaltam el. Erika mondta is, hogy legközelebb kegyeskedjek két, azaz kettő darab széket óhajtani. :-) Jó, majd legközelebb így fogok tenni, de addig is Erika bevackolta magát a szemben lévő buszmegállóba, ahol még fedél is volt a feje fölött, szóval nem panaszkodhatott. Én is meg voltam elégedve, mert fölöttem meg egy nagy lombos fa terebélyesedett, szóval teljes volt az összkomfort. :-)

Legalább húsz percet pihentünk így, ki-ki a maga által elfoglalt bútorzaton, majd elindultunk. Jólesett a térdemnek a szünet, egy kicsit talán jobb lett ezután, már nem nyilallt annyira, de azért óvatosan jártam. Ekkor 1 óra körül járt az idő, tombolt a hőség és hamarosan elfogytak a fák is a fejünk felett. Újabb egy órányi séta után felcsillant a remény akkor, amikor már nem is számítottunk rá! Az út szélén egy nyíl mutatott balra, felette pedig egy "Taverna" felirat. Nem tudtuk, hogy mi lehet ez, mert az útról nem látszott semmi a növények miatt, mindenesetre elindultunk a nyíl irányában a kis csapáson. Ahogy mentünk egyre beljebb a zöld bokrok között, zeneszó ütötte meg a fülünket. Ez jó jel! Továbbhaladva egy házat láttunk, annak az ablakából egy hangszórón keresztül szólt a hívogató zene és mi úgy hallgattunk a hívó szóra, mint Odüsszeusz a szirének énekére. Nem is csalódtunk, mert egy nagyon kellemes oázisba csöppentünk, ahol minden volt, amire akkor éppen vágytunk! Kényelmes szék, árnyék, sör, olívabogyó és ráadásnak egy rakás tündéri kiskutya egy barátságos mama kutyával! ¡Muchas gracias! :-)

Nem mondom, hogy nagyon frissen indultunk tovább, de mindenesetre erőt gyűjtöttünk a hátralévő nagyjából egy órányi útra. Az autópályával párhuzamosan gyalogoltunk egy magasabban fekvő földúton. Árnyék nulla, hőmérséklet 34 fok. 

A változatosság kedvéért ezután egy ipari övezeten keresztül kellett átbotorkálnunk. Az aszfalt csak úgy ontotta magából a meleget! Előbb-utóbb azonban megérkeztünk Sigüeiro városába, ahol megkerestük az előre lefoglalt szállásunkat, az Albergue Camino Real privát zarándokszállást.

A hospitalero nagyon rendes volt, mert nem a lefoglalt 6 ágyas közös hálóterembe vezetett bennünket, hanem átkísért az egyik szomszédos épületbe, ahol egy két ágyas külön szobát kaptunk ugyanazért az árért és még a mosógépet használhattuk is ingyen! Mert megérdemeltük! :-) Kimostuk az összes holminkat, megfürödtünk, majd elmentünk a városba, hogy majd valahol egy jót vacsorázunk. Na ez megint nem volt egyszerű mutatvány, mert ugyebár a spanyoloknál 8 óra előtt csak ritkán van erre lehetőség, de végül találtunk egy helyet, ahol megoldották és már 7 órától lehetett vacsorázni. Addigra már farkaséhesek voltunk, szinte a vasszöget is megettük volna, de szerencsére nagyon finom vacsorát szolgáltak fel. Hatalmas adag saláta volt az előétel (ensalada mixta) és főfogásnak platos combinadost kértünk, ami sült krumpli, tükörtojás és sült bacon összetevőkből állt. Én már a salátával majdnem jóllaktam, a másodikat meg el felejtettem lefotózni, szóval a salátával búcsúzom. A következő napon már Santiagóban leszünk, de még nem lesz vége a sztorinak! :-) ¡Adiós!