Kemény menet volt. Csúsztunk, másztunk, gurultunk, kilátóból kilátóba cikáztunk, majd amikor már alig jártunk, végül lépteinket a vaddisznóröfögés miatt szaporáztuk...
Reggel fél 6-kor keltünk, hogy a 6:23-as busszal visszamenjünk Litér településről Balatonfűzfőre. Hamar összekaptuk magunkat és ez olyan jól sikerült, hogy amint kiléptünk a panzióból, éppen akkor gördült be a 6:09-es járat, szóval még a tervezett indulás előtt buszra szálltunk és már robogtunk is vissza a Balaton irányába. Nem mentünk el egészen a vasútállomásig, hanem csak Balatonfűzfő-Gyártelep megállóig, mert így levágtunk egy 2 km hosszú aszfaltos szakaszt, amilyenből így is jutott még bőven.
A buszmegállónál éppen akkor nyitott ki a büfé, ahol megittuk a reggeli kávénkat és ezután kezdtük el a napi gyaloglásunkat. Ma elég nehéz terep várt ránk. Eleinte aszfaltos járdán haladtunk, aztán Balatonfűzfő határánál elfogyott a lábunk alól a járda és az út bevezetett a természetbe, ami nem tartott sokáig, mert hamarosan Balatonalmádi lakott településrészéhez érkeztünk.
Úgy döntöttünk, hogy eltérünk egy kicsit az igazolófüzet térképétől és átmegyünk az üdülőházak között egészen a református erődtemplomig és majd innen kanyarodunk fel a hegyre. Ennek az volt a praktikus oka, hogy már fél 8 felé járt és valami ennivalót is kellett magunkhoz venni, hiszen a hegyi utakon és erdőkön át erre nem igazán számíthattunk. A templomtól jobbra fordulva éppen egy kis élelmiszerbolt várt bennünket, ahol kiflit, sajtot és párizsit vettünk, amit jóízűen bekebeleztünk a szemközti lépcsőkön ülve. Egy füst alatt letudtuk a pihenőt és a reggelit, feltöltöttük a vízkészletünket ásványvízzel, majd elindultunk az első igazi kihívás teljesítésére.
A Malomvölgyi utca gyakorlatilag kivezetett bennünket a lakott településről és hamarosan a Vár-hegyet megkerülve a természetben találtuk magunkat. Eleinte szép erdei utakon gyalogoltunk, de később egy keskeny ösvényen, csalánnal és más szúrós növényekkel sűrűn benőtt csapáson jutottunk ki egy nagy rétre, ahol egy birkanyáj legelészett békésen. Az első fotós pontunk a Malom-völgyi sziklás rész, vagyis az Ember-szikla volt. Az előzetes tájékozódásaim során tudtam, hogy ezt nehéz lesz megtalálni, ezért még otthon pontosan bejelöltem a helyét a LocusMap applikáción, de még így sem találtuk az utat. Ott álltunk a réten a birkák közelében és legalább olyan értelmesen néztünk egymásra Erikával, mint bégető társaink, na most akkor merre tovább? Sehol egy út, sehol egy jelzés. Szerencsére a birkákkal együtt egy pásztor is jelen volt a réten, akit megkérdeztünk és ő útba igazított bennünket. Egy újabb bozótos felé mutatott és azt mondta, hogy vágjunk át rajta, mögötte ott lesz egy kis híd, majd felfelé a meredek hegyoldalon meg fogjuk találni a sziklát. Követtük a juhász útmutatását, de azt hiszem, hogy ez volt az egyik legnehezebb pontunk. A fapallós híd elég rozoga volt, ki tudja, hogy mikor járt rajta ember mostanában, ezután meg olyan iszonyatos meredek, laza földszerkezetű talajon kellett felkapaszkodnunk, hogy alig tudtunk felmászni rajta. Szerencsére mindketten túrabot pártiak vagyunk és most is áldom az eszem, hogy indulás előtt elszaladtam még a Decathlonba venni egy pár új botot, mert anélkül nem tudtam volna felmászni. Végre megpillantottuk az Ember-sziklát, hősiesen elkészítettük a "kötelező" fotókat, majd amilyen nehezen araszoltunk fel, ugyanolyan nehezen ereszkedtünk vissza a völgybe. Akkor éreztem először, hogy valami nem stimmel a jobb nagylábujjam körménél. Érzékeny volt...
Amikor visszaértünk a rétre, a birkanyáj már elvonult és csak hűlt helyüket, na meg apró, gömbölyű maradványaikat hagyták maguk után. De abból sokat. :-) Kifújtuk magunkat, gyönyörködtünk egy kicsit a tájban, elláttunk egészen a szentkirályszabadjai templomtoronyig. Aztán megint át kellett verekedni magunkat a csalános, susnyás részen, amelyeket annyira nem szerettem. Ha éppen nem a vaddisznóktól, akkor a kullancsoktól féltem, szóval ez a szakasz nem vált a kedvencemmé.
Elég sokat kivett belőlünk ez a kis hegyi túra, szerettünk volna már leülni valahova, de sehol egy pad, sehol egy alkalmas kő nem volt, így nem tehettünk mást, mentünk tovább. Újra visszajutottunk Balatonalmádiba és egészen a piacig elsétáltunk, ahol végre találtunk egy teraszos helyet, ahol megpihenhettünk és még a szomjunkat is csillapíthattuk. Akkor már több, mint 3 órája egyfolytában gyalogoltunk, jólesett már leülni. Ezután az Óvári messzelátót céloztuk meg, amely szintén Balatonalmádi felett helyezkedik el, tehát megint csak felfelé vezetett az utunk. A nap hétágra sütött, nagyon melegünk volt. Fél 1-kor értünk az Óvári messzelátóhoz, ahonnan csodaszép panoráma tárult elénk. Itt legalább volt pad, Erika pihent egy keveset, addig én fotóztam, aztán mentünk tovább, mert hosszú út állt még előttünk.
Útközben elhaladtunk egy kiállított gőzmozdony mellett is, amely az 1969-ben megszüntetett Veszprém - Alsóörs vasútvonalnak állított emléket.
A mozdonytól rákanyarodtunk a bringaútra és ezen haladtunk egészen sokáig. Keresztülmentünk Káptalanfüred üdülőházai között és szemben magasodott velünk a Csere-hegy, de olyan távolinak és magasnak tűnt a kilátó, hogy már attól elfáradtunk, hogy ránéztünk. Az iszonyú forróságban másfél órás gyaloglás után szerettünk volna megint leülni valahova megpihenni, de errefelé nem nagyon találtunk semmilyen megfelelő helyet. Ellenben találtunk a falu végén egy nyitott kerítést, ahol bent a teraszon emberek beszélgettek. Óvatosan beljebb léptem - azt gondolván, hogy valami büfé lehet odabent - mire kijött egy fiatalember és megkérdezte, hogy miben segíthet. Mondtuk neki, hogy csak le szeretnénk ülni, mert nagyon elfáradtunk, mire ő készségesen beinvitált bennünket a kertjébe. Kiderült, hogy egy magánházba kukkantottunk be, de nem volt semmi gond, a srác nagyon udvarias és tényleg segítőkész volt, ritka manapság az ilyesmi. Nemcsak hogy hellyel kínált, hanem még meg is töltötte a vizespalackjainkat és még szép, érett körtével is megajándékozott bennünket. Nagyon jól esett a figyelmessége, igazán hálásak voltunk érte!
A kis pihenő után elindultunk megint hegynek felfelé. Itt már a Csere-hegyi erdőn keresztül vezetett a jelzett utunk, amely meglehetősen hosszú, szűk és meredek volt. A kilátó előtt a vége felé még meredekebbé vált, egy nehéz kaptatón kellett feltornászni magunkat. Szó szerint tornászni, ugyanis a cél előtt kb. 100 méterrel egy keresztbe dőlt fa állta el az utunkat. Nagyjából mellmagasságban keresztezte az ösvényt, lombkoronáját egy másik fa tartotta. Csak úgy lehetett továbbmenni, ha átbújtunk alatta, de ez nem volt könnyű mutatvány, mivel a 8-10 kilós hátizsák is rajtunk volt. Én mentem először, Erika mögöttem állt és navigált, hogy mennyire hajoljak le. Elkezdtem félig rogyasztott térdekkel lejjebb ereszkedni, Erika mondta, hogy na még egy kicsit, amit próbáltam is, de a tavaly műtött térdem valahogy nem akart engedelmeskedni és nem tudtam teljesen leguggolni. Ahogy lépkedtem előre, egyszer csak éreztem, hogy beakadt a hátizsákom a fába és abban a pillanatban zutty, elestem és egy jó nagyot gurultam! Nem lett semmi bajom, mert puhára estem, nemcsak a popsim miatt, hanem a puha föld és a lehullott falevelek tompították az ütést. Mindenesetre megint sikerült meghemperegnem az anyaföldben, csakúgy mint az El Camino Francés első napján! :-) Erika ezek után más technikát alkalmazott és szerencsésen átjutott. Nemsokára végre felértünk a hegytetőre, ahol ismét találkoztunk a Balatonaligán megismert házaspárral. Felmentem a Csere-hegyi kilátó tetejére is, onnan készítettem az alábbi fotókat.
A hegy túloldalán ereszkedtünk le, ahonnan Alsóörs felé vettük az irányt. Errefelé valamivel jobb volt az erdei út, talán nem annyira meredek és szélesebb is volt, de addigra a jobb nagylábujjamon elég határozottan fájdalmat éreztem a körmömnél. Bal térd, jobb lábujj, szép kilátások... Pedig a cipőm nem volt kicsi, ugyanolyan Keen, amilyet eddig is hordtam, csak éppen nem törtem még be, jó ha 10 kilométert sétáltam benne az indulás előtt. Pedig tudom ám az elméletet, hogy be kell törni, legalább 100 km-t érdemes sétálni benne egy-egy nagyobb út előtt, de hát nekem magamon kell megtapasztalnom minden hibát, amit el lehet követni, hogy be tudjak számolni róla. :-)
A kilátóból láttam a szemközti Somlyó-hegyi kilátót is, amely sokkal alacsonyabban helyezkedett el, mint a Csere-hegyi társa, de annyi energiát kivett belőlünk a mai nap, hogy éreztük, oda már nem lesz erőnk felmászni aznap, terv ide vagy oda. Majd másnap bepótoljuk, ott fogunk kezdeni. Ezzel az elhatározással lépegettünk lefelé a hegyről, amikor egyszer csak röfögést hallottam az erdő közeli kukoricásból. Erika, Erika, várj meg! Hallotad?! - kiáltottam rémülten peregrina társam felé. Igen, az volt. - jött az enervált válasz, engem meg a frász kerülgetett. Alig vánszorogtam már, de nem mertem lemaradni, mert féltem a vaddisznótól. Sosem örültem még ennyire lakott településnek, amikor végre elértük Alsóörs házait! Nagyon fáradtak voltunk már, melegünk is volt, szóval az első falusi kiskocsmába bevetődtünk és legalább fél órát pihentünk a légkondis helyiségben egy-egy hideg sörital társaságában. :-) Ezután lecsoszogtunk az alsóörsi vasútállomásra, mivel most meg éppen Alsóörsön nem sikerült szállást foglalnunk, így vissza kellett vonatoznunk Almádiba, hogy onnan majd másnap ismét vissza Alsóörsre zötyögjünk reggel. Jól elfoglaltuk magunkat azért, ugye? :-)
Balatonalmádin csupán 600 méterre volt a szállásunk a vasútállomástól, de olyan lassan vánszorogtunk el odáig, mint a csiga. Zuhanyozás után még lementünk a központba vacsorázni, mert reggel óta nem ettünk, kivéve a körtét, amit a fiatal sráctól kaptunk. A négynapos ünnep miatt annyian voltak, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni, nem hogy asztalt találni. Minden vendéglő, étterem dugig volt, hömpölygött a tömeg mindenütt. Nagyon furcsa kontraszt volt a délutáni vaddisznóröfögéses természet és a nyüzsgő üdülőhely között. Végre sikerült egy csendesebb étteremben egy kétszemélyes asztalhoz leülnünk és olyan finom, bőséges vacsorát kaptunk, hogy degeszre ettük magunkat. Nem is tudtam mindet megenni, így a húst elcsomagolták nekem, amiből meg is lett a másnapi reggelim.
