Az első napon ízelítőt kaptunk a természet és a magaspart kihívásaiból, háromszor jártunk Balatonkenesén és kezdődő vaddisznófóbia tüneteit észleltem... :-)

Két bejegyzéssel előbb leírtam, hogy miért választottuk a MÁV VSC által összerakott Gyalogos Balaton Körtúra útvonalát, ezt most nem részletezem. A lényege, hogy Balatonaligából az északi part felé indulva kerüljük meg a Balatont, de nem közvetlenül a parton, hanem a környező hegyeket is bejárva. Mivel azonban az augusztus 20-i négynapos ünnep miatt nem találtunk szállást Aligán, ezért Balatonkenesén szálltunk meg és innen mentünk vissza Balatonaligára, a körtúránk kiinduló pontjára. 

Reggel 6:15-kor léptünk ki a szocreál maradvány panzióból és a parti sétányon elindultunk a balatonkenesei vasútállomás irányába. Előző este is többen horgásztak a partról, de néhány lelkes horgász már kora reggel is lógatta a damilt kapásra várva. A bársonyos víztükröt csak néha borzolta össze pár apró vadkacsa és csak elvétve találkoztunk emberekkel a kora reggeli időpontban. A tó nyugodt volt, a nyaralók még javában aludtak, mi viszont elindultunk legújabb kalandos utunkra.

Indulás előtt megnéztük a menetrendet, de nem találtunk vonatot megfelelő időben, ellenben egy 6:40-kor érkező buszjárattal vissza tudtunk menni Balatonaligára, hogy majd onnan kezdjük meg a gyaloglásunkat. A buszmegálló éppen a vasútállomás mögött volt, ahová hamarosan be is gördült a menetrend szerint közlekedő helyi járat. Rajtunk kívül alig néhány utas utazott a buszon, de ne csodálkozzunk rajta, hiszen augusztus 20-án kora reggel hova is sietnének az emberek?

Negyed óra múlva leszálltunk Balatonaligán, a vasútállomáshoz közeli megállóban. Besétáltunk az állomásra és a jegypénztárnál kértünk pecsétet az igazolófüzetünkbe. Ez volt az első pecsétünk, ilyenekből kell majd gyűjtögetnünk a nap elején és végén még többet, illetve a megadott helyeken elkészítenünk a fotókat. Az állomáson találkoztunk egy házaspárral, akik szintén aznap kezdték meg ugyanezt a körtúrát, de csak négy napig tervezték az útjukat, mert nem volt több idejük. Ők kocsival jöttek, fogalmam sincs, hogy hogyan oldották meg a logisztikát az induló és érkező helyek között, viszont emiatt jóval kevesebb cuccot cipeltek magukkal. Gondolom, csak a legszükségesebb dolgokat vitték a hátizsákban (némi ennivaló, víz, ilyesmi) így azért sokkal könnyebb volt nekik, mint a mi 8-10 kilós hátizsákjainkkal... A lenti kép nem a túra igazolásához készült, Erika csak magánszorgalomból ölelgette éppen a Balatonaliga táblát, miközben fennhangon énekelte, hogy "... a lábamon alig-alig állok..." :-)

Fél 8-kor kezdtük meg a gyaloglást. Eleinte üdülőövezetben, aszfaltos bicikliúton jártunk és ekkor már többen sétáltak, bringáztak arrafelé, de túrázót egyet sem láttunk. Egy idő után már a magasparton haladtunk, amikor az egyik részen pont ráláttunk a Balatonra és sikerült egy szép fotót készítenem a fák fölött a tóról. Nagyjából másfél óra gyaloglás után elérkeztünk Balatonakarattyára, ahol a kerékpárút egyik kanyarjában megálltunk egy kávézónál. Ennél a reggeliző helynél meglepő módon elég sokan voltak, várnunk is kellett, mire felszabadult egy asztal. Végül csak egy kávét ittunk, mert nem volt ínyünkre a sok édes péksüti, de így is jólesett leülni és pihenni egy keveset. Erika egyébként egyből tudta, hogy éppen a "Nekem a Balaton" névre keresztelt, Ördög Nóra - Nánási Pál házaspár kávézójába csöppentünk, amely nemrég elég nagy médiafelhajtást kapott. Tanúsíthatom, hogy valóban elég sok autó állt a környéken és meglehetősen nagy forgalmat bonyolítottak, de egyébként semmi különös nem volt a kávézóban.

A rövid pihenő után továbbindultunk, de már nem a bicikliúton, hanem mellékutcákon át jutottunk el az első fotós helyig, a Rákóczi-fáig. Ez a 400 éves szilfa már nem él, csak a törzsének egy darabja látható, de nevéhez számos legenda fűződik. A fenti fotón az ősfa körbekerített törzse előtt feszítek éppen, ugyanis a túra igazolásához olyan felvételeket kellett készítenünk, ahol mi magunk és az adott műemlék, természeti hely is együtt látható. Továbbhaladva sokáig az autóút mellett, aszfaltjárdán gyalogoltunk és egyre melegebbé vált az idő. A lábunk nem szerette az aszfaltburkolatot, ezt megtapasztaltuk már az eddigi caminós útjaink során. Sokkal komfortosabban éreztük magunkat a természetes földutakon, füves réteken vagy akár a zúzalékos gyalogutakon, de erre még várnunk kellett. Elég fáradtak voltunk már, amikor az egyik sorompónál végre egy bringás büfé reményét csillantotta fel egy tábla. Elvonszoltuk magunkat még 600 méterig, aztán bevágódtunk a teraszra, ahol Erika meggysört rendelt én pedig citromosat, hozzá pedig egy jókora sajtos-sonkás melegszendvicset reggeliztem. Igaz, ekkor már majdnem 11 óra felé járt.

Jólesett a pihenő, regenerálódtak valamelyest a lábaink, majd ezután egy félórás sétával újra ott találtuk magunkat a balatonkenesei parti sétányon, ahonnan reggel indultunk. Így most már van esti, reggeli és nappali fotóm is a kenesei part kanyarulatáról. :-)

Még egy kis séta és a vasútállomás melletti buszmegállót is lefotózhattam nappali fényviszonyok között. :-) Amit reggel negyed óra alatt tettünk meg busszal, azt közel 5 óra alatt abszolváltuk gyalog, kisebb pihenőket közbeiktatva. Hm... Kértünk pecsétet az igazolófüzetbe és pihentünk egy csöppet az árnyékos, de fülledt váróteremben. Itt ért utol bennünket az a házaspár, akikkel reggel még Balatonaligán találkoztunk. Elmeséltek egy történetet a vaddisznókról - na jó, nem maguktól, hanem az érdeklődésemre, miszerint lehetnek-e vaddisznók a környéken - aztán csatlakozott hozzájuk még egy pasi, aki szintén jól megijesztett a vaddisznós sztorijával. Tulajdonképpen innentől kezdődött a vaddisznófóbiám, de ekkor még csak csírájában volt jelen, igazából később bontakozott ki a maga teljességében... :-)

Na idáig tartott a könnyű terep - leszámítva az aszfalt lábgyötrő tulajdonságát - mert innentől bevetettük magunkat a vadregényes természet sűrű bozótosaiba. A tájékozódáshoz a LocusMap applikációt használtuk méghozzá úgy, hogy az igazolófüzet útvonalát és az érintett fotós helyeket felvittem a Locusba és egy saját nyomvonalat hoztam létre, amit aztán az út során csak előkaptam, amikor elbizonytalanodtunk. Ez azért volt hasznos, mert egyrészt sokkal egyszerűbb volt a telefont előszedni az övtáskámból, mint az A5-ös méretű füzetet a hátizsákból, másrészt akkorára nagyítottam, amekkorában már el tudtam olvasni, így nem kellett örökké a szemüvegemet is felvenni hozzá. Szuper módon működött a dolog, tényleg nagyon hasznos alkalmazás, mindenkinek ajánlom! Szóval, ott tartottunk, hogy a balatonkenesei vasútállomástól a bicikliúton vezetett volna tovább az út megkerülve a református temetőt, de az applikációban egy másik jelzett utat is láttunk, amivel 1 kilométert spórolhattunk. Igaz, ez utóbbi a természet zöld ölén át vezetett, de hát éppen ez volt a cél, hogy ne a kőkemény aszfalt tegye tönkre a lábunkat, hanem lássunk is valami zöldséget. Igen ám, de azzal nem számoltunk, hogy a rövidebb út egyúttal igen meredek, sok helyütt szűk susnyás ösvényen keresztül vezet! Amikor elindultunk rajta, akkor még csak meredek volt, de onnan már nem volt visszaút, menni kellett tovább, így viszont legalább érintettük a környék nevezetességét, a Tatárlikak egyikét is. A legenda szerint régen ezek a falba vájt barlanglakások szolgáltak menedékül a környék lakóinak a tatárok és törökök ellen.

Az út nagyon meredek volt fölfelé, erre nem számítottunk. Hát mit mondjak, a végére úgy kipurcantunk, hogy nem győztünk pihegni a hegytetőn a dög melegben!

Amikor végre felértünk a magaspart tetejére (ami nekünk hegynek tűnt), Erika rögtön lehuppant egy padra pihenni, én pedig elfoglaltam magam a fotózással. Először a Soós-hegyi kilátót és a Soós Lajos emlékoszlopot fotóztuk le, mint a túra részét képező kötelező elemeket. Mit mondjak, elég meggyötörtnek nézünk ki a képeken... :-)

Ezután néhány fotó a gyönyörű kilátásról és a Balaton csodálatos kék víztükréről. 

Miután egy kicsit pihentünk és megittuk a vízkészletünk jelentős részét, továbbindultunk, de ezúttal már nem a part felé, hanem beljebb, egy ritkán járt út irányába. Az úttal nem volt semmi gond, azon kívül, hogy a kutya nem járt arra és emiatt időnként körbe-körbe néztem, hogy nem jön-e vaddisznó. :-) Egy idő múlva találtunk egy nyomókaros csapot, amiből szerencsére jött a víz (nem mindig volt ez így), hát ez életmentő volt! Továbbra is nyílegyenesen vezetett az út, a jelzés szerint haladtunk, időnként rápillantva az applikációra is, ennek ellenére sikerült valahogy elvétenünk az irányt és bekeveredtünk egy kiszáradt napraforgótáblába, amit én csak halott napraforgóknak neveztem. Az tévesztett meg bennünket, hogy az elején még volt egy kétkeréknyi nyomvonal és azt gondoltuk, hogy azért olyan dzsumbuj, mert ritkán járnak arra. Később már nem volt semmilyen keréknyom, ellenben összevissza szurkáltak minket a kiszáradt kórók, bogáncs, csalán és egyéb szúrós növények. Nesze neked természet! Persze ebben a táblában megint csak eszembe jutott, hogy mi lesz, ha majd itt csörtet egy anyakoca vaddisznó, hogyan fogunk elmenekülni?... Na mindegy, nem volt időnk nagyon elmélkedni, haladni kellett. Erika hősként törte az utat, akarom mondani a napraforgókat előttem és nagyjából 500 méter megtétele után tudtunk kijönni a sűrű, száradt kórók fogságából, amikor emberi hangokat hallottunk a közelből és végre felbukkant egy kijáró. Huhh, ezt megúsztuk! :-)

Ezután ismét lakott településre vezetett az utunk, de már eléggé el voltunk csigázva és jólesett volna leülni, így jobb híján egy-egy kőre rogytunk le. 

Megkezdtük az ereszkedést Balatonfűzfő felé, még hosszú séta állt előttünk...

Végül megérkeztünk a helyi plébániatemplomhoz és a mögötte lévő Mámai templomromhoz. Jólesett a lábunknak a templomkert puha lóherés gyepszőnyege.

A fűzfői állomáson megint pecsételtünk az igazolófüzetbe és ezzel be is fejeztük a betervezett napi gyaloglásunkat. Innen már csak a szállásunkra kellett eljutni, ami augusztus 20. lévén megint csak egy másik településen lesz, mivel Balatonfűzfőn nem sikerült foglalni. Sebaj, átbuszozunk Litérbe, majd másnap reggel vissza és semmi gond. Ehhez átmentünk a szemközti buszmegállóba és 16:55-kor már száguldott is a busz velünk Litérre.

Litér településen pont a buszmegállóval szemközt találtuk meg a panziót, ahol sikerült szállást foglalnunk. Egész jó kis helynek bizonyult és kényelmes is volt, mert helyben működtettek egy éttermet, ahol meg is tudtunk vacsorázni. A délelőtti melegszendvics óta nem ettem egy falatot sem, szóval ezt a megoldást nagyra értékeltem! :-) Fürdés, pihenés és alvás programpontok vártak már csak ránk és az a remény, hogy másnap egyáltalán lábra tudjunk állni. (Elárulom, sikerült!) :-)