Semana Santa, mezítlábas csuklyások és körmenet Sevillában. Na és persze tömeg, bedugult mellékutcák, klausztrofóbiásoknak nem ajánlott!

Évek óta vágytam a Vía de la Plata zarándokútra, de eddig valahogy sosem jött össze. A Vía de la Plata Spanyolországban Sevillától indul és mintegy 1000 km hosszú gyaloglás után juthatunk el Santiago de Composteláig. Leginkább az idő volt a szűk keresztmetszet, vagyis hogyan tudnék ennyi időre (40-45 napra) kiszakadni a hétköznapi életemből? Aztán rájöttem, hogy nem kell ezt egyhuzamban megjárni, lehet úgy is, hogy most csak a felét, majd a következő évben vagy valamikor később a másik felét. Sokan le akartak beszélni erről az útról, miszerint túl nagyok az egyes települések közötti távolságok, ráadásul sokszor semmilyen falu nincs az etapok között, de engem ez nem tántorított el. Sőt, találtam egy kedves zarándoktársat is Rózsa személyében, aki hozzám hasonlóan szintén régóta vágyott a Vía de la Platára, így hát szövetkeztünk, majd az álmokat tettek követték és 2024. március 26-án elindultunk az egyik legkalandosabb El Camino utunkra! Tartsatok velünk! :-)

2024 Vía de la Plata: 0. nap - Utazás - Budapest - Sevilla

2024 Vía de la Plata: 1. nap -

2024 Vía de la Plata: 2. nap -

2024 Vía de la Plata: 3. nap - 

Nem ér követni a hátizsákosokat, mert könnyen tévútra vezethetik az ember lányát. Zaragozában templom,  katedrális és peluquería váltja egymást úton útfélen.

Reggel 5:30-ra állítottam be a telefonom és rögtön a mosdóba mentem, hogy elkerüljem a tömeget. Így is volt már pár korán ébredő zarándok, de még nem volt tumultus. Néhányan már pakolászták a hátizsákjukat. Elképesztő, hogy szeptember 26-án ilyen sokan indultak Puente la Reinából a Francia úton! Én is összepakoltam csendben és 6:08-kor kiléptem az albergue kapuján. A túrabotomat már összecsuktam, furcsa is volt bot nélkül gyalogolni. Az első nagyobb kereszteződés után a Calle Mayor bal oldalán valóban már reggel 6-kor nyitva volt az a kis panadería, amit előzőleg Victorék ajánlottak, így betértem egy kávéra és megreggeliztem. 

Jobban nem is sikerülhetett volna az utolsó gyaloglós napom, ráadásul még Budapest is megjelent a színen!  ¡Adiós, Aragon út!

Reggel az albergue konyhájában megettem 3 darabot az ott vásárolt kekszből, ez volt a reggelim. A fura lengyel fickó még visszafeküdt aludni, a spanyol Victor és José Luis szintén lejöttek a konyhába reggelizni, aztán magukra hagytam őket és elindultam, úgyis hamar utolérnek majd. Pontosan 8 órakor léptem ki az albergue kapuján. Pár perc múlva a városháza épülete előtt találtam magam, majd az attól balra lévő utcán folytattam a gyaloglást és kerestem a jeleket. A városháza mögött a városi tanács épülete került elém és vele együtt rögtön két jel is, amitől teljesen elbizonytalanodtam. Az épület tetején ekkor 8 óra 12 percet és 13,8 fokot mutatott a hőmérő, de a telefonom csak 9-et, kicsit fáztam. 

Cerbonák, várromok, túrabotok és véletlenek, melyekről tudjuk, hogy nem léteznek... :-) 

A mai napra két választásom volt: vagy 13 km-t megyek vagy több mint 30-at, ugyanis csak így lehetett normális áron szállást találni. Az előbbit választottam, hiszen nem rohanni jöttem ide és a gyaloglásra szánt időmet is ennek megfelelően terveztem. Éppen ezért ma kivételesen későn akartam felkelni, de ez nem sikerült, mert magamtól felébredtem a szokásos időben a többiek zörgésére. Mindenesetre fél 8-ig elhúztam az időt az ágyamban, majd amikor a többség már elindult, akkor én is összeszedtem magam és negyed 9-kor kiléptem a kapun. A közeli bár még nem volt nyitva, a távolabbiba meg lusta voltam elsétálni, így reggeli és kávé nélkül indultam el. 

Egy kellemes gyaloglós nap országúttal, napfelkeltével, cicával és új spanyol barátokkal. 

Korán, 7 óra után lementem a hotel bárjába reggelizni, majd háromnegyed 8-kor elindultam. Egy lélek sem járt az utcán, szombat lévén ilyenkor még javában aludtak a spanyolok. A szálloda a város szélén volt, így hamar elhagytam a lakott települést és rögtön az országúton találtam magam. Furcsa volt látni a hatalmas útjelző táblán, hogy az országút éppen Pamplona felé vezet, ezek szerint már nagyon közel lehettem a Francia úthoz. Vegyes érzelmekkel vártam, hogy milyen lesz negyedszerre is rálépnem a Camino Francésre, de az még odébb volt. Legalább két-három nap járásnyira.... 

Váratlan találkozásom egy vadállattal csak néhány másodpercig rémisztett meg, de a délutáni kihívás sokkal nagyobb adrenalin fröccsöt jelentett,  hiába készültem rá...

Reggel 6:45-kor keltem és rögtön kimentem a fürdőbe, hogy a két motoros srác tudjon még aludni. Amikor visszamentem a szobába, már ők is felkeltek, így szép nyugodtan összepakoltam a cuccaimat és elbúcsúztam tőlük. Fél 8-kor léptem ki az albergue kapuján, akkor még éppen csak világosodott. Még égtek az utcalámpák, amikor elsétáltam a bár előtt. Jól sejtettem, nem volt még nyitva, de ez nem okozott problémát, hiszen volt vizem és valamennyi ennivalóm is, ezekkel kibírom az első lakott településig, Sangüesáig, ami innen "csak" 10,6 km távolságra található. 

Egy rövidre kurtított napon azon elmélkedtem, vajon mi a veszélyesebb: Nappal egyedül egy fenyőerdőben vagy az éjszaka két motoros srác társaságában? 

A mai napra 22 kilométert terveztem, el akartam jutni Sangüesa városába, de hát ember tervez... Azt tudtam, hogy az első lakott település 11,4 km távolságra lesz, ezért még előző este inkább befizettem reggelire az alberguében, hogy ezzel se legyen gond. Reggel 7 óra után átmentem az étkező helyiségbe, ahol névre szólóan várt bennünket a reggeli egy kedves kis üzenettel. Öten fizettünk be reggelire és mindegyikünknek a saját nyelvén írtak egy pár sort, nekem azt, hogy "Andrea - nagyon szépen köszönöm" és még egy szmájlit is kaptam. Kedves gesztus volt a hospitaleráktól, akik így oldották meg, hogy ne kelljen korán kelniük. Gondolom még este kikészítették a lefóliázott reggelit, a kávé és a teához való forró víz is termoszban várt bennünket, szóval kiszolgáltuk magunkat, ők meg húzhatták a lóbőrt a spanyol bioritmusuk szerint. 

Újabb bátorságpróba, nem várt akadályok, de összességében egy csodás nap!

Reggel 6-kor keltem, mert nem akartam  a picike fürdőszobában tolongani. Jól számítottam, mert mire elkészültem, a többiek elkezdtek szállingózni és a végén egymásra kellett várakozniuk. Összepakoltam a cuccaimat, kihúztam a telefonomat az ágyam alatt lévő elosztóból, majd felmentem az emeleti étkezőbe a két hospitalerónak segédkezni a reggelihez. A szokásos reggelivel készültek, amit a legtöbb zarándokszálláson kínálnak a peregrinóknak, ha egyáltalán van közös reggeli: piritós, vaj, lekvár, kávé, tea, de itt még főtt tojást is kaptunk. Reggeli után beletettem a donativós dobozba az adományomat, mivel ez egy olyan municipal, azaz önkormányzati fenntartású albergue volt, ahol nem határozták meg előre a szállás, vacsora és reggeli árát, hanem mindenki annyi pénzt tett a gyűjtőládába, amennyit gondolt vagy amennyit megengedhetett magának.  

Egy rövid, de annál látványosabb nap cicákkal, magyarokkal és piros kapucnis farkassal. Szép tájak, szép fotók (na nem az enyémekre gondolok) és egy telefontöltő...

Túléltem az éjszakát. Amennyire tartottam tőle, olyan jól aludtam. Annyira, hogy nem is ébresztett fel a telefonom, amit 7 órára állítottam be. Valószínűleg azért, mert rezgőre állítottam és rátettem az ágy mellett lévő szandálomra. 7:20-kor arra ébredtem, hogy világosodik. Elkezdtem összepakolni, majd később készítettem egy felvételt az ablakból a napfelkeltéről (a lenti fontón ezt láthatjátok). Kilátás a szobámból egy kerítésnél legelésző csacsira, a háttérben meg éppen kel fel a nap...