Vihar előtti csend, a nagy hegy előtti lejtő, szép tájak és erdőtüzek nyomai. 

7:20-kor indultam, a nap éppen csak feltűnt a horizonton, ahogyan visszatekintettem az országúton. Ma úgy alakult, hogy pontosan nyugat felé haladtam, tehát a szép napfelkelte pontosan mögöttem fényeskedett. Legalábbis amíg a lakott településen tartózkodtam, mert amint kiértem a faluból, sűrű köd ült a tájra és vele együtt a napot is eltakarta. 

Megint egyedül indultam, ez már bevált szokássá vált nálunk, Anna majd később jön utánam, úgyis utolér hamar. Sokáig az országút mellett gyalogoltam a sűrű ködben, szerencsére nem volt forgalom, csak elvétve jelent meg egy-egy kóbor autó az úton. Később balra vezetett a jelzés egy erdős, ligetes részre és lassacskán a köd is elkezdett oszlani.

Egy bár mellett vezetett az út Borres település központja felé, de a kora reggeli órában, vagyis negyed 9 körül még nem volt nyitva. Hiába, ez a spanyoloknál még hajnali időnek számít, a zarándok meg majd csak talál magának betevőt előbb vagy utóbb. Inkább utóbb. A faluba érve láttam, amint anyukák kísérték gyerekeiket az iskolába és a közeli buszmegállóba. Elindult hát az élet, ébredeztek az emberek, de boltot nem láttam nyitva sehol. A jelzést követve átkeltem a főúton és egy meredek mellékutcán indultam el felfelé a hegynek. Jó kis kaptató volt, nem lacafacázott a hegyoldal és már láttam, hogy ebből nem lesz ma reggeli, de még kávé sem. A meredek utca végén azonban, ahol már a madár sem jár, a legutolsó ház oldalán megpillantottam a bűvös szót: café! A házikó ajtaja nyitva volt, én pedig beléptem rajta. Másfél órás gyaloglás után ez a látvány fogadott.

A helyiségben a "Buen camino" üdvözlésen kívül egy pad és egy asztal, valamint két automata volt, amelyek közül az egyik nem üzemelt. A másikból azonban lehetett venni kávét, vizet, üdítőt és némi apró falatkát, csokit és snacket. A semminél ez is több, így hát vettem vizet, kávét és Oreo kekszet, ez volt a reggelim. Letelepedtem a padra pihenés gyanánt, időnként kinéztem az utcára nehogy Anna elmenjen a kuckó mellett, de még egy darabig várnom kellett, mire megérkezett. Közben még befutott néhány zarándok, mindenki igyekezett feltölteni a készletét, hiszen az elkövetkező jó néhány kilométeren belül erre nem igazán lesz lehetőség. Főleg azoknak, akik a Hospitales felé mennek, ott aztán nincs semmi.

Ezután egy kellemes erdei úton gyalogoltunk tovább. A köd felszállt, a nap szépen sütött, megint meleg napnak néztünk elébe.

Alig egy kilométer gyaloglás után egy útelágazáshoz érkeztünk. A lenti képen látható útjelző szerint a Camino Primitivo útját innen két irányban lehet folytatni. A felső kagyló és nyíl jobbra mutat, arra kell Hospitales felé menni. Arról az útvonalról azt kell tudni, hogy az elkövetkező 15 km-en keresztül egyetlen lakott települést sem érint az út, régi romok mellett, szép természeti környezetben kell megmászni a hegyet, mire eljutsz Puerto del Palo hegycsúcsra, ahonnan még le is kell ereszkedni. Ezzel szemben a balra mutató nyíl Pola de Allande felé vezet, ami innen 10 km távolságra van, ott fel lehet töltekezni és úgy nekivágni a magas hegycsúcsnak. Lefelé már ugyanazon az úton kell leereszkedni, mint Hospitales felől. Mi már otthon eldöntöttük, hogy a Pola felé megyünk, sőt, ott meg is szállunk éjszakára és csak másnap, frissen vágunk neki az 1147 méteres hegycsúcsnak., így hát balra fordultunk.

Kétszáz méter gyaloglás után elérkeztünk az Albergue Samblismo épületéhez. Ezt az alberguét azoknak javaslom, akik minél közelebb szeretnének megszállni a Hospitales hegyoldalhoz, de mindenképp érdemes előre foglalni.  

Mi mentünk tovább Pola de Allande irányába. A tájra nem lehetett panasz, szép helyeken jártunk, de néha elszomorított az áprilisi erdőtüzek maradványainak látványa. Az utolsó képen látni belőle valamicskét, később mutatok még további képeket is.

Fél 12-kor érkeztünk egy kis faluba, egy rövid kis utcácskába, ahol nagyon szép virágos házak álltak mindkét oldalon. Az egyiken albergue és bár felirat díszelgett, de sajnos csak délben nyitottak, addig pedig még fél óránk volt hátra. Sebaj, inkább várunk, mert már jó lett volna enni valami normális kaját. Az alberguével szemközt találtam egy farönköt, arra letelepedtem. Néhány perc elteltével odajött hozzám egy igen barátságos kutyus és egyszerűen lefeküdt a lábam elé és nem mozdult onnan. Ő volt a testőröm. :-) Később még Annához is odaszaladt játszani. Nagyon cuki volt a kutyus, hamar szaladt így az idő.

Közben a fiatal hospitalero szorgosan takarította az alberguét és olyan jól végezte munkáját, hogy tíz perccel előbb kinyitott és szólt nekünk, hogy már bemehetünk. Nagyon szép helyre csöppentünk! Ha újratervezném az utat, akkor biztosan úgy alakítanám az etapokat, hogy ebben az alberuében is megszálljak. (A Gronzén Colina de Arriba településen találjátok, a neve Albergue Los Hospitales). Ráadásul még innen is át lehet menni a Hospitalesre és a hospitalero srác megmutatja az utat, ha kéritek. Nekünk most egy nagyon finom reggelit és café con lechét szolgált fel a teraszon, ahonnan szép kilátás nyílt a közeli hegyekre. Jó sokáig elidőztünk ott, levettük a zokninkat és lábat szellőztettünk, hiszen rajtunk kívül senki más nem tartózkodott az alberguében.

Ezután kipihenve továbbindultunk. Hepe-hupás tájakon jártunk és sajnos többször is belebotlottunk az áprilisi erdőtűz nyomaiba. Még a nyomasztó füst szagát is lehetett érezni az elüszkösödött fák mellett haladva, pedig azóta már több mint egy hónap telt el.

Egy ideig szépen sütött a nap, melegünk is volt rendesen, de aztán egyre gyűltek a felhők és vészjóslóan tornyosultak a közeli hegyek fölött. Szedtük a lábunkat amennyire tudtuk (ez főleg rám vonatkozik, hiszen Anna úgy szaladt mint a nyúl), nem akartunk megázni. Nagyjából 4 km távolságra voltunk mai célállomásunktól, Pola de Allande városkától és szerencsére innen már lefelé vezetett az út. Majdnem háromszáz métert kellett lefelé ereszkednünk és nem lett volna jó, ha ezt vizes, esőáztatta talajon, csúszós kövek között kellett volna megtennünk.

Az amúgy is nagyon szép tájat a változatos felhők még inkább varázslatossá tették, nem győztünk betelni a szépségükkel.

Aztán persze bekövetkezett, amitől tartottunk, elkezdett csepegni az eső, pedig már nagyon közel voltunk Pola de Allandéhoz. Nagy cseppekben de ritkán, pont annyira, hogy ne tudjam eldönteni, felvegyem az esővédő poncsót vagy ne. Anna persze valahol elöl járt már, nem láttuk egymást, én még lefelé botorkáltam, aztán úgy gondoltam, hogy inkább felveszem, mielőtt elkezd ömleni az eső. Persze ahogy lenni szokott, ilyenkor azonnal elállt, illetve szemerkélő üzemmódba kapcsolt... Anna meg is örökítette bevonulásomat a város szélén... Nem mondom, hogy nagyon csinos voltam a rövidgatyás, poncsós öltözékemben, de az a másik zarándok sem nézett ki sokkal jobban a fehér neylon zacskós esőkabátjával, aki úgy vágtázott előttem, mint egy szellem... :-)

Négy óra után érkeztünk Pola de Allande településre, ahol egy kicsit bolyongtunk, mire megtaláltuk a szállásunkat. Nem, nem ebben a kastélyban laktunk. :-) 

A főúton lévő egyik bárban kérdeztük meg, hogy hol találjuk a La Casita de Aba alberguét, mire a pincér átmutatott a túloldalra, arra a szép kis fehér házikóra a domboldalon, a zöld ház fölött balra. Puff, megint hegyet kell mászni... Elég meredek kaptató vezetett fel a házhoz, de nem volt mit tennünk, máshogyan nem lehetett megközelíteni a bejáratot.

A kedves hospitalera - aki nem mellesleg szintén Andrea - már az ajtóban várt bennünket és szívélyesen beinvitált a házba. Amíg beregisztrált, friss limonádéval kínált meg minket, amit örömmel elfogadtunk. Azt kell mondjam, hogy az egyik legjobb szállásra csöppentünk! Az irtó aranyos, tündéri társalgóból lépcsőn (persze megint felfelé) kellett felmennünk a szobánkhoz. Rajtunk kívül senki nem tartózkodott a nyolcágyas hálóteremben. Az ágyakon egy kis kosárkában volt odakészítve a tiszta lepedő és párnahuzat. A szoba és a fürdőhelyiség makulátlanul tiszta volt.

A társalgó asztalán különböző motivációs üzeneteket helyeztek el a szállásadók, úgymint: "Zarándok vagyok és Santiagóba megyek" és " Holnap felmegyek a Puerto del Palóra" (ez lesz az a nagy hegy, amitől folyamatosan rettegtem...) és "Olyan izmokat érzek, amikről nem is tudtam, hogy van nekem" stb. 

Lezuhanyoztunk, kényelembe helyeztük magunkat a szobánkban és pihentünk egy kicsit. Közben naplóírással foglalatoskodtunk, amikor hirtelen leszakadt az ég! Pillanatok alatt kezdett el ömleni az eső, villámlott, dörgött az ég, süvített a szél, csattogott minden körülöttünk. Hálás voltam, hogy mindezt fedett helyen élhettem át, de még így is nagyon féltem. Ha valaki nem tudná, akkor most is elmondom, hogy rettegek a villámlástól, de annyira, hogy az kizárt dolog, hogy engem a villámlás a szabad égbolt alatt találjon! Az egyszerűen nem lehetséges!

Bő fél óra múlva a hospitalera benyitott a szobánkba és bekísért négy bőrig ázott, didergő amerikai srácot. Szegényeket elkapta a vihar és teljesen eláztak. A fiúk Floridából jöttek, biztosan nem ilyen időjáráshoz szoktak. Egy jó darabig csak álltak a szobában, csöpögtették le magukról a vizet, aztán egyenként elmentek ők is fürdeni. Nagyon tapintatosak voltak, mert egyikük sem a fölöttünk lévő ágyat foglalta el, hanem a másik két emeletes ágyra rendezkedtek be.

Később elállt az eső és felkerekedtünk, mert vacsorázni szerettünk volna. Először azonban elsétáltunk a főúton egy supermercadóba és vettünk másnapra ásványvizet meg egy halom apró croissant, az jó lesz egész napra. Ezután elmentünk a helyi könyvesboltba, mert úgy hallottuk, hogy ott lehet kagylót venni a hátizsákjainkra, eddig ugyanis kagyló nélkül jártunk. Találtunk is, legalább 10-15 kagylóból lehetett választani. Sétálgattunk egy kicsit a városban. Annának nagyon tetszett ez a kis település, úgy érezte, hogy tudna itt élni. És később még sok helyszínen érezte ugyanígy.... :-) Jártunkban-keltünkben bekukkantottunk egy csomó helyre, többek között egy hentes üzlet előtt is ámuldoztunk a kínálatot látva...

Ahogy a hospitalera tanácsolta, ezután elsétáltunk a városházához, majd a vele szemközti étterembe betértünk vacsorázni. Az étterem tele volt amerikaiakkal, akikkel később még sokat találkoztunk. Egy 13 fős texasi csoport néhány tagja üldögélt itt és borozgattak addig, amíg jó spanyol szokás szerint fél 8 körül meg nem nyílt az esti konyha és megszánták a szegény zarándokokat  némi vacsorával. 

Visszasétáltunk a szállásra és igyekeztünk minél előbb nyugovóra térni, hiszen másnap várt ránk a "Nagy hegy", amitől egyfolytában tartottam, talán túlságosan is... 

Csak remélni tudtuk, hogy másnap nem esik majd az eső és nem kell csúszni-mászni a saras emelkedőkön. Egyelőre elég borús volt felettünk az ég, szóval nagyfokú optimizmusra volt szükségünk, hogy higgyünk is benne, de nem tehettünk mást.

Végül lássuk a mai szintmetszetet is.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)