Pontedeume és Betanzos az a két város, amelyből nem sokat láttunk, de mégis csodás dolgok történtek ma velünk! O camiño é vida - Az út az élet! :-)

Reggel fél 8-kor indultunk el Pontedeuméből. Az utcán még égtek a lámpák, éppen csak hogy világosodott. Kellemes, langymeleg idő volt, az égen semmi felhő, ami már sejtetni engedte, hogy milyen időben lesz részünk aznap. Sebaj, még mindig jobb, mintha esne! Az már aggasztóbbnak tűnt, hogy az útikönyv szerint a mai etap 75 százaléka aszfaltburkolatú úton és mindössze 25 százaléka természetes úton (földút, döngölt gyalogösvény) keresztül vezet. 

Visszasétáltunk a jelzett út nyomvonalához vagyis az alacsony korlátú hídhoz és lefotóztam a csendes csónakkikötőt. Még nem igazán mozgolódtak az emberek, csendes volt minden, még éppen hogy csak ébredezett a város.

Az útikönyv azt is jelezte, hogy a legközelebbi lakott település 10 km távolságra lesz, ezért úgy döntöttünk, hogy még itt Pontedeuméban feltankolunk és megreggelizünk. Kapóra jött, hogy a kikötővel szemben nyitva találtuk az egyik bárt és rögtön le is ültünk a teraszán. A szokásos croissant és café con leche elfogyasztása után - immár megmenekülve az éhhaláltól - vágtunk neki a tervezett 21 km hosszúságú távolságnak. 

Mivel előző nap a fáradtságtól már nem volt kedvünk a városban mászkálni és fotózni, ezért most reggel pótóltam valamelyest és készítettem néhány képet a csendes, ébredező Pontedeume belvárosáról. Hangulatos utcák, boltíves árkádok és bárokkal körbevett terek mentén haladtunk, utunkat pedig burkolatba ágyazott kagyló jelzések is segítették, mint ahogy a lenti képeken is látható. Azt tudtuk, hogy erre a napra dimbes-dombos terepviszonyok várnak ránk, de arra nem gondoltunk, hogy már Pontedeumében is hegyet kell másznunk! Pedig kellett, nem is keveset.

A városból kiérve és a magaslatra felcaplatva visszatekintettünk Pontedeume felé és már minden ház nagyon picikének látszott. A nap már a szemközti hegy fölé kúszott, de még csak gyengén szórta sugarait. Körülöttünk sűrű páfránymező terült el, ami elég gyakori látvány volt itt Galiciában.

Továbbhaladva sudár erdei fenyők és borostyánnal körbefont fatörzsek látványa kedveskedett nekünk, jólesett a szemnek a zöld szín megannyi árnyalata. Galicia verde, amit annyira szeretek! :-)

Csupán az vont le valamennyit a szépséges táj értékéből, hogy az erdei utat is aszfaltozták, ami nyilván megkönnyítette a környékbeli emberek hétköznapjait, de a zarándokokét nem, az biztos! Na persze most reggel, amikor még nem voltunk kellőképp elcsigázva és viszonylag frissen szedtük a lábainkat, na akkor bezzeg volt kiépített pihenőhely, bőven lett volna hely leülni, kifújni magunkat, megpihenni, de akkor mi még nem akartunk megállni, elvégre még csak 9 óra felé járt az idő és csak alig egy órája voltunk úton. Bezzeg később, mit nem adtunk volna egy ilyen piknikező paradicsomért! De erről majd később...

Nemsokára végre földút váltotta a kemény burkolatot, ami olyan érzés volt lábainknak, mintha puha szőnyeget terítettek volna elénk! Nem sokáig tartott a gyönyör, mert hamarosan ismét aszfalt következett, de a közeli golfpálya elvonta figyelmünket és nem foglalkoztunk vele. 

Aztán megint egy szép kis erdei ösvényen át vezetett az utunk, majd lassacskán kezdett elpárologni a reggeli frissességünk és előjöttek a fáradtság tünetei. Jólesett volna leülni valahova...

Már két és fél órája róttuk a kilométereket, amikor Miño előtt egy csudajó oázisra leltünk! Soha jobbkor! :-) Naná, hogy bevágódtunk, rendeltünk és lehuppantunk az egyik asztalhoz, ahova máris érkezett a fincsi tapas! Friss bagett és pár karika chorizo, mennyei volt! :-)

A hely egyébként egy darab kis házikóból (ebben volt a kiszolgálás) és egy hatalmas, kaviccsal felszórt udvarból állt, valamint tartozott még hozzá egy színpad-szerű dobogó és egy festett tűzfal. Ez utóbbi látható a nyitóképen, melyre az "O camiño é vida" vagyis "Az út az élet" feliratot valamint néhány caminós szimbólumot festettek ügyes kezek. A google mapen Tetería Peregrino, azaz Zarándok Teaház néven találhatjátok meg Miño előtt kb. 1 km-rel. Érdemes ide betérni, mert a hangszórókon áradó jó kis zene és a kavicsos lábmasszázs feledteti a megtett út fáradalmait. Mi legalábbis így éreztük. 

Legalább egy fél órát pihentünk a kellemes oázisban, majd továbbindultunk. Áthaladtunk Miño városán, de ott már nem álltunk meg, mert ugyebár nemrég ücsörögtünk és hát haladni kell. Egyre melegebb lett, elég szenvedősen vánszorogtunk és már fotózni sem nagyon álltam meg. Rájöttem, hogy a fotók mennyiségéből is következtetni lehet az úton megélt nehézségeimre, mert amikor friss vagyok és lendületesen haladok, akkor rengeteg fotót vagyok képes kattintani, de amikor fáradt és nyűgös, olyankor akár hosszú órák is eltelnek egyetlen árva kép nélkül. Így történt aznap is, mert egészen Betanzos hídjáig semmit sem fotóztam, pedig ekkor már majdnem délután 4 óra volt.

A Río Mandeo felett átívelő híddal szemközt van egy boltíves kapu-féleség, azon keresztül kell átjönni és mindössze 2-300 méter távolságra van a főtér, a Praza Galicia, ez volt aznapi célunk. S hogy miért éppen a főtér? Nem, nem ott akartunk aludni, ennél egy kicsit bonyolultabb a dolog. Az történt, hogy a betanzosi municipal alberguében nem lehetett előre lefoglalni a szállást és nem akartuk azt megkockáztatni, hogy esetleg teltházas tábla várjonk minket, amikor odaérünk, ezért más megoldást kerestünk. Igen ám, de Betanzosban nagyon borsos áron kínáltak egyéb szállásokat, mi azonban nem akartunk túl sokat költeni. Végül a bookingon találtunk egy elfogadható lehetőséget, a La Casona de Betanzos nevű privát szállást, ami ugyan 3,5 km távolságra volt Betanzos központjától, de a tulaj vállalta, hogy eljön értünk kocsival és majd reggel vissza is hoz bennünket ugyanoda, tehát semmilyen hátrány nem ér bennünket, nem kell plusz kilométereket gyalogolni és nem csalunk le semennyit sem az eredeti útvonalból. Így történt tehát, hogy Betanzos főterén a szökőkútnál beszéltük meg a találkozót, ezért ez a tér volt aznapi gyaloglós végállomásunk. Ez a helyzet volt az első, amikor spanyolul kellett telefonálnom, mert amikor odaértünk a szökőkúthoz, akkor fel kellett hívnom a tulajt és jelezni neki, hogy itt vagyunk. Izgultam egy kicsit, de azért felhívtam a megadott számot: "Soy Andrea, estamos aquí en Betanzos enfrente de la fuente." A válaszból csak annyit értettem, hogy "cinco minutes" és a tulajdonos, Antonio pár percen belül már ott is volt értünk a kocsijával és eltranszportált bennünket a szállásig. Szóval működött a dolog és még nincs vége... :-)

Megérkeztünk a panzióhoz, ahol Antonio felesége, María volt a recepción. Becsekkoltunk, megkaptuk a szobánkat (amiért egyébként 44 eurót fizettünk saját fürdőszobával), majd megkérdeztük, hogy hol tudunk vacsorázni. A válasz az volt, hogy sajnos náluk nincs lehetőség erre, de nagyon szívesen visszavisznek bennünket a városba kocsival, ott majd letesznek és amikor befejeztük a vacsorát, akkor megint telefon és majd megint felvesznek és visszavisznek a panzióba. Nekünk ez így teljesen megfelelt, hiszen nagyon kedvesen ajánlották, egyáltalán nem éreztük, hogy teher lenne nekik. Fél 8-kor tehát Antonio visszafuvarozott minket Betanzosba, ahol persze csak 8 órától lehetett vacsizni. Rengeteg étterem volt a főtér környékén, kiválasztottuk az egyik teraszt, de a kaját elfelejtettem lefotózni, pedig nagyon finom volt. Aztán jött a telefonálás, "Soy Andrea..." majd pár perc múlva már jött is értünk María, mert addigra Antonio már javában sörözött a kertben a barátaival. María nagyon vagányul vezetett, útközben jó kis zenét hallgattunk egy helyi sztártól, akinek a nevét elfelejtettem, de majd Erika bekommenteli, mert ő mindenre emlékszik, pedig nem is írt naplót... :-)

Amikor visszaérkeztünk a szállásra, akkor megkérdeztük, hogy hol tudunk ásványvizet venni másnapra, María azt válaszolta, hogy tőle és már térült-fordult is, majd a kezünkbe nyomott egy-egy másfél literes ásványvizet, amiért nem fogadott el pénzt! Annyira jófejek voltak velünk! Ráadásul másnap reggel fél 8-kor lett volna reggeli és mivel azt mi későnek találtuk és azt mondtuk, hogy akkor inkább nem kérünk reggelit, ezért átették reggel 7-re, mert semmiképp nem akarták, hogy üres gyomorral induljunk el másnap. Szóval nagyon kedvesek voltak, mindent megtettek, hogy a kedvünkbe járjanak, de a szállás távolsága miatt Betanzosból megint nem sokat láttunk. Nem baj, így is nagyon jó volt! Búcsúzóul néhány kép a dizájnos szobánk faláról. ¡Buenas noches!