Ma tényleg elmentünk a Fenébe, Casanovával is találkoztunk, volt egy majdnem eltévedés és egy elmélkedős hídélmény is. Már-már "pipacsosbúzás" magasságokba kerültem... :-)
Szokás szerint elég későn világosodott, 7:30-kor még éppen hogy csak felkelt a nap, amikor elindultunk a sárga kagylós jelek mentén. Vasárnap lévén természetesen semmi nem volt nyitva ahol megreggelizhettünk volna, pedig viszonylag sokáig mentünk lakott településeken keresztül.
Az utcák kihaltak voltak, ilyenkor a spanyolok még nem nagyon mozgolódtak a szombat esti fiesta után, de még az egyik helyi ügyeletes macska is álmosan gubbasztott a néptelen utcában.
Neda belvárosának szűk kis utcáit a szentév tiszteletére különböző zászlókkal díszítették. A zászlófüzérek mindegyike valamilyen, a Szent Jakab úthoz kapcsolódó motívumot ábrázolt. Azokat az éveket, amelyeken a július 25. napja vasárnapra esik, szentévnek jelöli ki a pápa, de a 2021. évben a koronavírus miatt a szentévet meghosszabbította és kiterjesztette 2022. évre is.
Az utca közepén meghagyták a régi időkből maradt eredeti nagy termésköveket is az utókornak.
Ezen a napon is elég sokat mentünk aszfaltúton és nem mindig adódott lehetőségünk útpadkán vagy útszéli füves részen gyalogolni.
Áthaladtunk az autópálya felett átívelő hídon, ahonnan jól megfigyelhettük, ahogyan a kétszer kétsávos autóút befúrja magát a hegyoldalba és elnyeli az alagút az autókat. Már ha lettek volna, mert reggel még az autópályán sem volt tülekedés, ellenben a felüljáróról szép kilátás nyílt a túlpartra.
Közeledve Fene településhez szép villák mellett vezetett az utunk, majd kisebb dombokat is meg kellett másznunk. Sőt, mielőtt beértünk volna Fenébe (ezen a településnéven mindig jókat derültünk), egy Casanova táblába is botlottunk. Erikának nagyon tetszett és rögtön lepacsizott Casanovával... :-)
Fél 10 körül értünk Fenébe - szóval tényleg elmentünk a Fenébe :-) - ahol végre nyitva találtunk egy bárt. Letelepedtünk a teraszára és bementem megrendelni a reggelinket. Erikának friss péksütit, magamnak pedig tortillát kértem és közben váltottam néhány szót a pincérrel. Mondtam neki, hogy a spanyolok milyen gyorsan beszélnek, nehéz megérteni őket, erre ő azt válaszolta, hogy ez nem teljesen igaz, mert az andalúzok, na ők azok, akik valóban gyorsan beszélnek! Hozzájuk képest ő például nem is beszél gyorsan. Szerinte. Még azt is mondta, hogy teljesen jól meg lehet érteni, amit mondok, na ennek tényleg igazán örültem! :-)
Innen továbbmentünk és hamarosan egy 200 méter magas hegyet kellett abszolválnunk. Annak ellenére, hogy ez nem volt egy túl magas hegy, egyes szakaszokon elég meredek volt, folyt rólunk a víz, mire felértünk. Szerencsére itt legalább nem aszfaltúton, hanem kellemes földúton és szép természeti környezetben gyalogolhattunk.
Egy órányi gyaloglás után végre felértünk a Vilar do Colo csúcshoz, addigra már jól elfáradtunk, s mivel tudtuk, hogy legközelebb csak 7 km múlva lesz lehetőségünk újra töltekezni, ezért ott a hegytetőn is megálltunk az egyik terasznál. Amint lehuppantunk az asztalhoz és kértünk valami innivalót, a pincérnő máris hozta a spanyoloknál magától értetődő tapast is, amely jelen esetben egy darabka bagettet, egy kis szelet sajtot és néhány szelet szalámit jelentett. Persze fejenként kaptunk egy-egy ilyen tányérkával, mint a lenti képen látható. Imádtam ezt a szokásukat, így aztán mindig könnyedén kibírtuk a napot egy reggeli és egy vacsora bekebelezésével, hiszen napközben többnyire kaptunk valami csipegetnivalót.
A kis pihenő után újra elindultunk és hamarosan egy olyan kínálatba botlottunk, amilyenre Erika az út elejétől fogva várt. Azt történt ugyanis, hogy amíg én Ferrolban megvettem a kagylómat és már vígan ott lengedezett a hátizsákomra felkötve, addig Erika kivárt, mert ő kék színű kagylót szeretett volna, amilyen Ferrolban nem volt. Nem kellett sokáig várnia, mert az út szélén egy olyan kínálatból választhatott kedvére, amilyet éppen megálmodott! Ráadásul becsületkasszás megoldással annyi eurót dobhatott a kihelyezett perselybe, amennyit jónak látott vagy amennyit gondolt. Így most már mindenki happy volt! :-)
Innen már megint csak aszfaltút jutott osztályrészül a két szegény zarándoknak, de legalább szép tájon haladtunk.
Nemsokára egy útelágazáshoz értünk, ahol már megint két ellentétes irányba mutató nyíl közül lehetett választanunk. A jobb oldali az eredeti útvonalra, a bal oldali viszont "complementario" jelzésű, vagyis egy kiegészítő, kerülő alternatív út irányába mutatott, amely ugyan 1,4 km-rel hosszabb, de zöldebb, a természeten keresztül haladó útvonalat jelölt.
Egy darabig tanakodtunk, hogy melyik utat válasszuk, végül a hosszabb mellett döntöttünk, mert a sok aszfalt miatt már meglehetősen fájtak a lábaink és abban reménykedtünk, hogy a természeten át talán majd földútra vezet a jelzés. A tábla is a complementario utat javasolta, mert a jobbra tartó eredeti útvonalon egy veszélyes útkereszteződést is jelölt (pirossal a képen) az N-651 jelzésű forgalmas autóútnál.
Tehát balra át, irány a természet! Az igaz, hogy szép zöld helyeken jártunk, de errefelé is majdnem végig aszfaltúton, ami nem könnyítette meg az életünket. Sőt, azt nem jelölte a térkép, hogy sok hegy-völgy és hepehupa mentén föl-le kell majd járnunk-kelnünk, de végül is nem bántuk meg, mert szép úton gyalogoltunk. Volt egy érdekes történés menet közben. Amikor éppen egy meredek részen vonaglottam felfelé a hegyen és majdnem kiköptem a tüdőmet, Erika meg már jóval előttem járt valahol, akkor utolért engem egy fiatal spanyol pár. Megkérdezték, hogy jól vagyok-e, minden rendben van-e velem (ezek szerint biztosan nagyon fitten néztem ki), de mondtam nekik, hogy minden oké csak nehéz a hegymenet. Kérdezték, hogy egyedül vagyok-e, mondtam, hogy nem, a társam már valahol előbbre jár, ne aggódjanak miattam. Elköszöntünk, aztán pár perc múlva én értem őket utol, mert megálltak fotózni. Közben észrevettem, hogy a nyíl balra mutatott ők meg egyenesen előre indultak tovább, ekkor szóltam nekik, hogy rossz irányba mennek. Erre ők azt válaszolták, hogy látták arra menni a társamat, őt követték és nem figyeltek a jelre, de akkor ezek szerint a társam is rossz irányba ment. Megkérdezték, hogy hogyan hívják a peregrinát, mondtam hogy Erika, mire a fiatal csajszi elkezdett szaladni utána és hangosan kiabálta a nevét, hogy Erika, Erika és integetett neki, hogy forduljon vissza. Szegény Erika biztosan meglepődött, hogy miért kiabálják vadidegenek a nevét, biztosan azt hitte, hogy velem történt valami, de végül amint visszafordult és már közelebb került, akkor meglátta, hogy nincs semmi gond velem, csupán rossz irányba indult és visszaterelték az útra.
Ez egy apró, de mégis nagyon jellemző történet, számtalan ilyen esett már meg velünk a különböző caminóink során. Igazán nem jártak sokan azon a complementario úton, konkrétan csak ezzel a fiatal párral találkoztunk, de éppen akkor és éppen ott kellett összefutnunk, ahol Erika letért az útról. Meggyőződésem, hogy azért voltak jó időben jó helyen, hogy Erikát visszatereljék az útra. Megjegyzem, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Erika nyilat tévesztett, azaz nem vette észre a leágazást, mert ez normál esetben az én dolgom, én szoktam eltévedni és több négyzetméteres útmutató táblákat nem észrevenni. :-)
Ezután még sokat gyalogoltunk föl-le, eléggé elfáradtunk, de végül elértük a Pontedeume városba vezető hidat. Sajnos itt nem sokat fotóztam, mert a hídon kicsit tériszonyos lettem és nem éreztem komfortosnak a fotózást. A lenti képen nem látszik, de higgyétek el nekem, hogy a híd korlátja nagyon alacsony volt, nagyjából combközépig ért, de mindenképp egy átlagos ember súlypontja alatt. A hídon jöttek mentek az emberek mindkét irányba és amikor valaki elment mellettem, akkor olyan dolgokat fantáziáltam, hogy mi lenne ha csak viccből egy ujjal megbökne engem, akkor én egyből belefordulnék a folyóba, ahol még időm sem lenne levenni a hátizsákot, mert a hevederek be vannak csatolva, tehát a hátizsák egyből lehúz a mélybe... Nem, egyébként nem vagyok pánik beteg és pszichésen is elég stabil vagyok (na jó, a villámlástól félek, de az nem számít), de akkor ott ilyen gondolatok futottak át az agyamon.. :-) Ja, meg még az is, hogy az Európai Unióban még az uborkák görbületét is szabályozták, meg régebben a 4-es 6-os villamos vonalán a járdasziget szélessége sem volt kellőképp EU konform, tehát ki kellett szélesíteni, erre most itt van ez a híd a combközépig érő korlátjával... Kösz, jól vagyok! :-)
Pontedeume városban egy szuper privát albergében foglaltunk szállást fejenként 15 € áron, ahol még mosógép is volt, így az összes ruhánkat ki tudtuk mosni. Na jó, a mosógépért is külön kellett fizetni 4 € összeget, de ez máshol is így van. Persze ebben a városban is csak 4 óra előtt vagy 8 óra után lehetett vacsorázni, így mivel viszonylag korán érkeztünk, ezért még 4 óra előtt elmentünk a hospitalero által javasolt Beer étterembe. Itt normál esetben nincs kiírva, hogy zarándokmenüt is biztosítanak, de a hospitalero azt tanácsolta nekünk, hogy mondjuk meg a pincérnek, hogy az Albergue Río Eume szállásról jöttünk és akkor majd lesz peregrino menü. Így is tettünk és még éppen az utolsó asztalt sikerült elcsípnünk a teraszon, ahol vasárnap lévén rengetegen voltak. A spanyoloknak ez volt az ebéd, mi viszont a 4 órás főétkezést már a vacsoránknak tekintettük. Hiába, más bioritmusban működtünk. A bőséges 3 fogásos menü mindössze 9 € összegbe került, jól bevacsoráztunk, majd visszamentünk a szállásra mosómedvéset játszani. Ezután már nem volt kedvünk és erőnk kimenni a városba, szóval Pontedeuméről nincs is több képem, sorry. Az alberguéről viszont van, íme. Buenas noches!
