Egy fotókban szegény napon sikerült elkészítenem túránk legjobb fotóját! Balatonszárszón egyedül birtokoltam a József Attila emlékházat, majd megnéztük a súlyos emlékművet is...
Reggel átadtuk a kulcsokat a szállás tulajdonosának és valamivel 8 óra után elindultunk. Az útvonal semmi extrát nem tartalmazott, nyílegyenesen előre a part vonalával párhuzamosan egészen Balatonszárszóig. Eleinte még könnyedén haladtunk, csak azt szoktuk meg nehezen, hogy reggelente semmi nem volt nyitva. Spanyolországi El Caminós útjaink során nem így szocializálódtunk, hiszen ott szinte minden településen nyitva voltak a bárok, kávézók, talán csak Portugália egyes részein találkozhattunk hasonló jelenséggel.
A parton rajtunk kívül nem nagyon mászkált senki, ezért a madarak bátran jöttek közelebb a szárazföldhöz. A színes napozóágyak üresen sorakoztak a fövenyen, ki tudja lesz-e még idén valaki, aki használatba veszi őket?
Sokat gyalogoltunk a végeláthatatlan hosszú platánsoron. Lepukkant régi campingek és hatalmas, ősfás, elkerített ingatlanok, üdülőhelyek váltogatták egymást, amelyek többnyire gondozatlannak és réginek, elavultnak tűntek. Nem is fotóztam errefelé, mert egyszerűen nem volt mit. Fél 11 körül értünk Balatonszemesre, ahol az egyik parti kifőzdében már az ebédet készítették, így Erika korai ebéddel vigasztalódott én pedig 200 méterrel odébb egy másik büfében szalonnás tojásrántottát reggeliztem. Ezután továbbindultunk Balatonszárszó felé. Az utolsó kilométerek ma sem estek már jól, de jutalmul egy nagyon pöpec kis szállás várt bennünket, ahol teljesen új, tiszta, de egyszerű szobák szolgálták kényelmünket. Fürdés és egy kis pihenő után elindultunk a település központja felé.
A József Attila emlékházhoz zárás előtt 10 perccel sikerült odaérnünk. Én mindenképp be akartam menni erre a rövid időre is, mert eddig nem volt még alkalmam megnézni. Erika kint maradt, mert ő már látta, így egyedül vettem birtokba az emlékhelyet, rajtam kívül más látogató nem tartózkodott az épületben. Az egész emlékház nagyon megható volt, egészen megérintett a rövid idő ellenére is. A vetített kisfilm zenéje különösen elvarázsolt, nagyon tetszett, jó választás volt a kiállítás rendezői részéről. Nem ismertem ezt a zenét, de kifelé jövet az előtérben az egyik plakáton feltüntették az alkotókat és megkérdeztem a pénztáros-felügyelő hölgyet, hogy lefotózhatom-e, hogy majd később megkereshessem magamnak is. Szerencsére megengedte, de így is elég nehezen találtam rá a szokásos felületeken...
Ezután lementünk a partra a József Attila emlékműhöz, amelyet még inkább szívszorító élmény volt látni. Nyilván mindenki tudja a költő halálának körülményeit, de ilyen tömören, súlyosan összefoglalva egy alkotásban megrendítő látvány volt. Többször is körüljártuk, mindig egy-egy ismerős idézetet felfedezve böngésztünk a sorok között.
Ezután lementünk a partra és mivel egész nap alig fotóztam valamit, itt bepótoltam, mert végre sikerült elkattintanom az egész Balaton Túránk legszebb fotóját! Legalábbis nekem nagyon tetszik! :-) Annyira jól elkaptam ezt a pillanatot és minden benne van, ami a Balaton lényege: a nyugalom, a pihenés, az aktivitás (hiszen ott a két bicikli is), az idő nélküliség, a víz, a hegyek, a túlpart, a kék, a zöld, a párkapcsolat, a napfény, a nyár... és még sorolhatnám, ki mit lát bele. Nekem röviden ennyi jutott róla eszembe... :-)
Még egy kicsit időztünk a parton, elmerültünk a víz kékségében (persze csak nézőként), majd megvacsoráztunk az egyik part menti étteremben és utána visszamentünk a szállásunkra.
