Az elindulás sosem egyszerű, de hogy ennyire ne legyen az! Egy gyors vágta után lassú araszolás következett, de végül gond nélkül megérkeztünk a Balatonra.

Most, hogy immár megérkeztem a Balatonról, elkezdem a részletes útinapló megírását a jegyzeteimből. Annyit elöljáróban elmondhatok, hogy sok tanulsággal szolgált ez az út. Voltak sajnos negatív tapasztalataink, azokról is írok majd, de sok szép élménnyel is gazdagodtunk. Szerencsére elkerültek bennünket a sérülések, illetve azt hiszem, hogy idejében reagáltunk a testünk jelzéseire és emiatt nem kellett megszakítani az utunkat. Módosításokra azonban szükség volt, de erről majd később. Sajnos a vaddisznó fóbiámat nem sikerült leküzdeni, sőt, egyre inkább erősödött az út során, köszönhetően a sok rémisztő hírnek, amelyeket útközben hallottunk. Furcsa, hogy ezek csak rám hatottak, Erika ügyet sem vetett rájuk... :-) A lényeg, hogy épségben hazaértünk, így hát most közzéteszem a Gyalogos Balaton Körtúra részleteit mások okulására és a magam szórakoztatására egyaránt. Sok-sok szép fotót kattintottam ám útközben! :-)

A hátizsákom összeállítása már napokkal az indulás előtt megtörtént - legalábbis az Excel táblázatban, ahol minden szükséges holmit grammra pontosan nyilvántartottam - majd az indulás napján délelőtt a valóságban is összepakoltam. Kicsit máshogyan, mint a caminós útjaimra szoktam, mert most kihagytam a hálózsákot, ellenben beraktam egy térdvédőt és egy vékony hálózsák bélést, tehát ez súlyban nagyjából ugyanannyit jelentett. A kenceficékkel, krémekkel most is sokat küzdöttem, de igyekeztem csak a legszükségesebbeket vinni. Ami még plusz volt, az a szúnyogok elleni spray, több naptej, kullancscsipesz és fürdőruha. A hátizsák súlya 7,2 kg lett, amihez még hozzá kell számítani 1,3 liter vizet, szóval az ideális 8,5 kilót tudtam tartani. Már azt hittem, hogy készen állok az indulásra, még éppen 2 órám volt addig, amikor a kezembe vettem a túrabotomat és elkezdtem ki-be nyitogatni, csukogatni. Az egyikkel nem is volt gond, de a másik megint beszorult, ugyanúgy, mint amikor 4 évvel ezelőtt a ferihegyi repülőtéren az összes reptéri transzfer sofőrje az én botommal kínlódott, mire az egyik hős végre össze tudta csukni. Gyorsan átvillant az agyamon, hogy mi lesz, ha az úton sem tudom majd kinyitni-becsukni, bot nélkül képtelen lennék menni! Még éppen annyi időm volt, hogy villámgyorsan elszaladjak a Decathlonba és vegyek egy pár új túrabotot, utána meg még talán a buszt is elérem. Azonnal cselekedtem, lóhalálában elvágtattam a nevezett sportboltba, kiválasztottam két botot, három percet beszélgettem róla az eladóval és már döntöttem is, megvettem a képen látható antishock kiképzésű, teleszkópos túrabotot, majd rohantam haza a hátizsákomért. Így esett, hogy megváltam a 9 évet szolgált, érzelmileg teljesen a szívemhez nőtt Kilimanjaro túrabotomtól és immár egy vadonatújjal vágtam neki az idei kalandnak.

Nem is tudom hogyan, de a Decathlonból hazafelé a buszon eszméltem rá, hogy elszámoltam magam az idővel és sehogyan sem fogok kiérni a pályaudvarra. Így történt meg velem, hogy a délelőtti kényelmes piszmogásom után felgyorsultak az események és egy eszeveszett rohanás után végül taxival kellett kimennem a buszpályaudvarra, hogy elérjem a távolsági buszt. Jó kezdés! :-)

Apropó, busz. Miért is mentünk busszal? Ahogy már említettem korábban, augusztus 20. napjára terveztük az első gyaloglós etapot és ehhez igazítottuk az indulásunk időpontját is. Augusztus 19-én a késő délutáni órákra kerestünk vonatot (mivel Erika aznap még dolgozott), de sajnos nem találtunk olyan járatot, amivel közvetlenül, átszállás nélkül értünk volna le emberi időben Balatonkenesére, így aztán a buszt választottuk. Igen, elsőre nekem is furcsa volt, hogy busszal megyünk Balatonra, amikor szinte óránként mennek a vonatok a Déli Pályaudvarról. Ki az a hülye, aki a négynapos hosszú hétvége előtt a zsúfolt M7-es autópályán araszolva döcög a Balaton felé a legnagyobb dugóban? Hát mi! :-) A buszon egyébként alig volt utas, talán 15-en lehettünk, tehát elég szellősen és kényelmesen utazhattunk.

Tényleg iszonyúan nagy volt a forgalom, hosszú kilométereken keresztül mindkét sávban folyamatos kocsisor haladt előttünk nagyon lassan. Ennek ellenére a menetidőhöz képest csak 12 perccel tartott tovább az utazásunk, nem is tudom, hogyan bűvészkedett az idővel a sofőrünk, de negyed 8 körül rendben megérkeztünk. De vajon miért mentünk Balatonkenesére, ha a gyaloglást Balatonaligáról kezdjük majd? Mondhatnám azt is, hogy mindig szeretünk csavarni egyet a dolgokon, de az igazság ennél sokkal prózaibb. A négynapos ünnep miatt annyian özönlöttek a Balatonra, hogy egész egyszerűen nem találtunk szállást Aligán, Kenesén viszont igen. Úgy terveztük, hogy másnap majd egy korai vonattal vagy busszal visszacsorgunk Aligára és máris indulhat a móka. Mindenesetre aznap este már csak annyira maradt időnk, hogy becsekkoljunk a szállásunkra és utána elsétáljunk a partra, hogy legalább közelről lássuk a magyar tengert, ha már idejöttünk! :-)

A nap már nyugovóra tért, a parti sétányról azonban még többen horgásztak és sokan sétálgattak a langymeleg nyári estén. Az idilli képhez hattyúk és vadkacsák is odatették magukat, egészen közel úsztak a parthoz és ott ringatóztak a vízen a közvetlen közelünkben.

Ezután elmentünk vacsorázni, ahol megint csak nagyon sokan voltak. Már most lehetett látni, hogy a hosszú hétvégére kiakaszthatják majd a Balatonra a megtelt táblát, de mi ezzel nem foglalkoztunk túlságosan. A mi utunk ugyanis többnyire elkerüli majd az üdülőtelepeket, legalábbis a forgalmasabb részeket, mert főleg az elején a hegyek felé vesszük majd az irányt. Már nagyon vártuk, hogy végre újra indulhassunk és ehhez már csak egyet kellett aludnunk. :-)