Sokat sétáltunk az Alhambrában, szép volt. Az esti hányingert kihagytam volna, ám mint minden ez is megoldódott. Napi dalok: Kör közepén állok... és Jég dupla whiskyvel :-)
Reggel megint a tetőre való felmászás jelentette az első kihívást - legalábbis nekem - mert a frissen műtött térdem még nem igazán működött rendesen. Megreggeliztünk, kávéztunk, majd 4 emeletnyi lefelé lépcsőzés után kiléptünk a szállás kapuján és elindultunk a buszpályaudvar felé. Negyed órányi gyaloglás után eljutottunk az állomásra, ahol a buszunk pontosan, az indulási idő előtt 10 perccel beállt, majd néhány perc múlva el is indultunk aznapi célunk, Granada felé.
Alig néhány utas volt csak rajtunk kívül ezen a járaton, de ezt nem bántuk. Erre a buszra is még itthon vettük meg a jegyeket online és szerencsére most is sikerült lefoglalnunk az első két ülést, így egész úton azzal foglalatoskodtam, hogy lefotózzam az érdekesebb látnivalókat. Ismét végeláthatatlan hosszú olívaültetvények között hasítottunk, melyek felületesen szemlélve szőlőültetvényeknek tűntek, de közelebbről megnézve jól kivehetőek voltak az alacsony növésű olívafák. Ahhoz képest, hogy az olívamezők végestelen végig kísérték utunkat, meglepően ritkán kínáltak olívabogyót tapasként errefelé, de lehet, hogy még nem szüretelték le, nem tudom, mindenesetre furcsállottuk. Közel 3 órányi buszozás után, 12:15-kor érkeztünk Granadába.
A szállásunkat a buszpályaudvar közelében, attól mindössze 200 méterre foglaltuk és ez nagyon jó döntésnek bizonyult. Nem kellett sokat keresgélnünk, egyenesen odasétáltunk és rögtön el is foglalhattuk a szobánkat. Ezt a szállást jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki Granadában jár és nem akar kétszer annyi pénzért a centrumban megszállni. Az egyik legjobb, legkényelmesebb szállásunk volt a B&B Hotel Granada Estación. Kívülről semmi különös, több emeletes, modern kockaépület, belül pedig ragyogóan tiszta, minden kényelmi funkcióval ellátott szálloda. A szobánk ablaka egy Aldi és McDonald's parkolójára nézett és bár kellőképpen éhesek voltunk már, de mi akkor egészen más kulináris élvezetekre vágytunk. Hamarosan el is indultunk felfedezni a környéket, de előtte jöjjön néhány fotó a szobánkról és a saját fürdőszobánkról.
Nem is kellett sokat keresgélnünk, mert a szemközti sarkon találtunk egy kellemes bárt kiülős terasszal, így lehuppantunk az árnyékot adó napernyők alá és megrendeltük az ebédet. Ahogy az Spanyolországban lenni szokott, a pincérnő rövidesen hozott nekünk egy kis tapast is. Nem, nem olívabogyót szolgáltak fel, hanem isteni finom krumplit, sonkát és tükörtojást, friss bagettel. Jóllakni nem lehetett tőle, ellenben úgy meghozta az étvágyunkat, hogy egy elefántot is meg tudtunk volna enni! Ezután spanyolos tempóban megkaptuk a főételt is, sült krumplit apróra vágott sertéshússal és paradicsomos szósszal. Finom volt, de lehet, hogy egy kissé nehéz ételnek bizonyult, mert estére elég vacakul lettem, bár nem biztos, hogy ettől..., de erről majd később.
Ezután elindultunk a belvárosba. A hoteltől kb. 50 méterre lévő helyi megállóban felszálltunk a 33-as buszra és ezzel elmentünk a katedrálisig. A jegyet a buszvezetőnél kellett megvenni 1,40 euróért. A katedrális környékén rengeteg ember nyüzsgött, viszonylag nagy volt a forgalom is, sok turista és helyi lakos mászkált az utcákon. A katedrális épületét egyszerűen lehetetlen volt egyetlen képben lefotózni, mivel a szűk utcán nem találtam olyan távoli pontot, ahonnan belefért volna, de így részletekben is szép, szerintem.
Először a királyi kápolnát látogattuk meg, ahová ott a helyszínen váltottunk belépőjegyet 5 euróért. Itt sajnos nem lehetett fotózni, tekintve, hogy a kápolna a spanyol királyi családnak, köztük Izabella és Ferdinánd spanyol királyi párnak a temetkezési helye is egyben. A kápolnából átmentünk a katedrálisba - a belépő újabb 5 euróba került - és itt már lehetett fényképezni is. A granadai katedrális hatalmas és gyönyörű, engem egy picit emlékeztetett a madridira.
Ezután megkerestük a C30-as jelzésű piros kisbuszt, amelyet rövid kérdezősködés után meg is találtunk az egyik közeli utcában. Ez a buszjárat vitte fel a turistákat az Alhambrához, ahova délután 4 órára szólt a jegyünk, ezt még otthon foglaltuk le. A buszmegállóban nagyon sokan álltak, de végül elég hamar sorra kerültünk és a második kisbuszra fel is tudtunk szállni, sőt, még ülőhelyünk is volt. Addigra már eléggé bedagadt a térdem, így minden alkalmat megragadtam, hogy leülhessek, pedig a java még hátra volt... A kisbusz szűk, kanyargós, meredek utcákon araszolt fel a hegyoldalra és negyedóra buszozás után tett le bennünket az Alhambra bejáratánál.
Az Alhambra egy erőd, egy védelmi vár volt, mely nevét az építéséhez felhasznált vörös színű, vasat is tartalmazó anyagról kapta. Itt is keveredtek a mór, muszlim és katolikus stílusjegyek, mint ahogy a Córdobai Nagymecsetben is. Amikor nagyjából két héttel indulás előtt megvettük a belépőket, sajnos már "csak" az Alhambra és a hozzácsatolt gyönyörű kert, a Generalife voltak elérhetők, a Nasrid palotába már nem kaptunk jegyet. Talán a sors akarta vagy talán valami más erő rendezte így, de ennek valószínűleg így kellett történnie, mert egyszerűen képtelen lettem volna abban az állapotomban mindent végigjárni, akkora hatalmas területen feküdt a grandiózus történelmi színhely. A Generalife kertjével kezdtük a sétánkat.
A Patio de la Acequia a turisták által legkedveltebb helyszínek egyike, amit meg is értek. Ezen az udvaron bőven volt alkalmunk elbújni a tűző nap elől a csipkés mintázatú boltívek alatt, a medencében csobogó víz pedig szintén hűsítette a forró levegőt.
A Patio de la Sultana vagyis a Szultán Udvara egyes források szerint Ciprusok Udvara néven híresült el, ahol ma már csak egyetlen kiszáradt ciprus ferdén nőtt maradványa található mementóként. A ciprust egy tragikusan végződő szerelmi légyott emlékéül hagyták meg, mely szerint az uralkodó ágyasa annak idején a fa alatt találkozott szeretőjével, akinek az egész családja az életével fizetett a titkos félrelépés miatt.
Másfél órányi mászkálás után fél 6 körül mentünk át az erőd falai közé. Szerencsére itt is akadtak árnyékos tuják és a nap sem tűzött már olyan forrón, de a lábam addigra már nagyon fáradt volt.
Muszáj volt többször is leülnöm, mert egyszerűen nem bírtam volna továbbmenni. Kicsit szusszantunk, erőt gyűjtöttünk, aztán továbbindultunk. A következő épület, V. Károly Palotája még mindig az Alhambrán belül található. Az a különlegessége, hogy kívülről szabályos négyszög alakú, de belülről kör alakzatot vesz fel. Annyi még telt tőlem, hogy a kör közepére álljak (és közben énekeljem az Edda dalt, miszerint "kör közepén állok, körbevesznek jóbarátok..."), de arra már nem futotta az erőmből, hogy felmásszak az emeletre, azt Erika vállalta, ő integet onnan. :-) Ez volt az utolsó fénykép, amit aznap készítettem, de hogy miért, az mindjárt kiderül...
Este 7 óra körül indultunk vissza, de még egy csomót kellett gyalogolnunk a kisbuszhoz. Éppen bent állt az egyik járat indulásra készen, normál esetben szaladtam volna, hogy elérjük, de most csak sántikálni tudtam. Szerencsére megvárt bennünket, de már tömve volt, mi éppen, hogy felfértünk. Ülőhelyről álmodni sem mertem, amikor az egyik pasi udvariasan átadta nekem a helyét, amiért nagyon hálás voltam! A városközpontban viszonylag hamar megtaláltuk a visszafelé induló 33-as busz megállóját, majd elterveztük, hogy annál a vendéglőnél szállunk le, ahol délben ebédeltünk, az teljesen megfelel vacsorára. Így is tettünk, csakhogy most nem volt nyitva! Na most hova menjünk? Ott kóvályogtunk egy fél órát a környéken, de alig találtunk egy alkalmas helyet, pedig több gyorsbüfé is volt arrafelé, de nem volt túl bizalomgerjesztő. Végre ráleltünk egy kisebb sörözőre, ahol vacsorát is kínáltak. Leültünk a teraszra, kértünk egy étlapot és két sört, hamarosan érkezett hozzá a tapas is. Na ott kezdődtek a gondok.
Egyszerűen nem kívántam az ennivalót. Rá sem tudtam nézni a tapasra, pedig gusztusos kolbászkákat tettek elénk friss bagettel, de nekem nem kellett. Mondtam Erikának, hogy nyugodtan egye meg az enyémet is, mert nekem nincs étvágyam, sőt. Egyenesen hányingerem volt! A sört sem tudtam meginni, émelygett a gyomrom, nem voltam valami jól. Erikának elég volt a két tapas vacsorára, így kihagytuk a rendelést és visszamentünk a szállásra. Kicsit pihentünk, vártam, hátha jobban leszek, de nem. Utálok hányni, szóval az szóba sem jöhetett, hogy megkíséreljem és majd attól hátha jobban leszek. Más megoldáshoz folyamodtam. Kitaláltam, hogy nekem valami erőset kellene innom. Erikával lementünk a recepcióra és elmagyaráztam a fiatal vendéglátónknak, hogy rossz a gyomrom és valami nagyon erős alkoholra van szükségem, mondjuk pálinkára vagy whiskyre. Nem igazán lepődött meg a kis csaj - legalábbis úgy tett - aztán térült fordult és megjelent két kis üveg fél decis Ballantines whiskyvel. Tálcára tette két pohárral együtt, egy másikba pedig egy halom jeget szervírozott, majd az egész tálcát a kezembe nyomta, így mentünk fel a szobánkba egy tálca whiskyvel. Szerencsére a lifttel akkor nem jött senki, ellenben teljesen úgy éreztem magam, mint Jockey Ewing a Dallasból. A neheze viszont ezután jött, mert nem tudtam kinyitni az üveget. Erika közölte, hogy neki nem kell a whisky, igazából nem is tudtuk, hogy miért adtak kettőt, szóval rám vár mindegyik. Igen ám, csakhogy ki kellene nyitni. Nem ragozom tovább, legalább húsz percet birkóztam vele, mire ki tudtam nyitni az üveget, a solingeni körömvágó ollómmal fúrtam a kupakjába egy kis lukat, ettől a vákuum elengedett és le lehetett csavarni a tetejét. Na végre! Zutty, rá a jégre és lehúztam az egyiket. Éreztem, hogy jobb lett valamivel a gyomrom, mégiscsak fertőtlenítőszert vettem magamhoz! Kis idő múlva ledöntöttem a másikat is és azt kell mondjam, hogy tényleg hatott. Nem hánytam, nem ment a hasam, ellenben kicsit sokat beszéltem aznap. :-)
